Kivettem
a mélyhűtőből a kimagolt és lefagyasztott meggyet. A nyáron
megtelt a mélyhűtő a két meggyfám termésével. Nagy munka és
költség lett volna mind befőzni akkor, mert ugye rendes cukrot nem
használhatok, amit használhatok az borzalmasan drága, ezért úgy
döntöttünk, hogy néha pár zacskót kiolvasztunk és befőzzük.
Ez volt az utolsó főzet. A többit megittuk lassan. Imádjuk a
meggy szörpöt.
Főzés
közben elkalandozott elmém az élet dolgain, szükséges
hiábavalóságain. Agyalásomban kitértem Descartes
megvilágosodására is, miszerint ha gondolkodik, akkor létezik, de
ahhoz, hogy gondolkodhasson, előfeltétele a létezés.
Ugye
milyen érdekes, amikor szembesítjük egymással a dolgokat? Mert
soktól hallottam ezt a híres idézetet: „gondolkodom, tehát
vagyok”, de senki nem gondolta tovább, hogy előbb létezni kéne.
A
létezésnek annak a szánalmas formájában, ahol az ember jön-megy,
eszik-alszik, csügged és remél. És csupán mindez után jöhet a
gondolkodás. Ami manapság már kipusztulóban van genetikai
szerkezetünkből. Leszünk gondolkodás nélkül.
Még
ez se lenne baj, ha vissza tudnánk fejlődni a csirke szintjére. De
sajnos csak természetes mutánsok leszünk. Fájdalmat nem érző,
mindent felzabáló zombik.
Kínomban
azon is agyaltam, hogy ennek a Ray Donovannak, ha én lennék a
filmrendező, adnék egy esélyt az életben. A családjáért él-hal
szó szerint, egy nem túlságosan művelt mindenes intéző, de úgy
látszik minden igyekezete ellen szétesik a családja és távolodnak
tőle. Nem mellékes, hogy testvérei, gyermekei rózsaszín burokban
élnek, egyikről sem tudni miből él. Természetesen Ray
ügyleteiből. Mert miből másból? Testvérei egész nap piálnak,
trógerolnak, gyermekei feszt rinyálnak és kisebbségi
komplexusokban őrjöngenek, de ugyanakkor pille felhőkön
ugrándoznak.
Mindenki
elfordul Raytől, az ügyleteivel is zsákutcába került. Lehet,
hogy helyesebben fogalmazok, ha azt mondom, hogy Ray ügyletei
zsákutcába kerültek és hirtelen mindenki elfordult tőle.
Mindegyikre rájött az erkölcsi roham. Hirtelen.
Én
mint filmrendező adnék egy esélyt Raynek. Elfordítanám a
megfelelés kényszerétől és ha magára maradt, foglalkozzon a
saját boldogulásával. Érdekes téma lehetne, hogy ilyen esetben
egy ilyen „romlott” ember mint Ray mire vinné, ha nem kéne
pénzért gyilkolásszon? Ezzel adnék egy esélyt a nyugati
társadalomnak. Mert ha a nyugatinak nevezett társadalom modellnek
nincs esélye, az emberiségnek befellegzett.
De
az se kizárt, hogy a filmrendező ezt akarja elmondani Ray
személyében.
Jött
egy megosztás a facebookon, hogy Tibor kaukázusi kutyái elvihetők.
Nosza. Csak így? Egy darabból ismertem meg Tibort, ez a fogalmazás
fura érzést keltett bennem. Miféle kutyák vihetők? Hisz szeme
fényei. Viccnek is rossz.
Eszembe
jutott, hogy a kölyök kutyáit el szokta adni szoptatás után.
Gondoltam ezek azok a kutyák.
De
nem. Most este olvasom, hogy Tibor belefulladt saját tavába.
Ledöbbentem.
Mert meg voltam győződve, hogy valamikor találkozom vele, noha
megígértettem magamnak, hogy „messiásokkal” többet soha. De ő
nem eszméket osztott méregdrága márkanév alatt, hanem konkrét
gyakorlatot és tudást.
Belémnyillalt
újból, esmént, a felismerés, hogy így megyünk mi el.
Mit
hagyok hátra?
A
rengeteg vas, a bazi ingatlan. Félbemaradt munkák.
Holnap
felteszik a csöves előfokot. Találtam olcsón egy hibrid mikrofon
előfokot, állítólag a cső az előfok és IC a kompresszor rajta.
Meg akartam tapasztalni, milyen.
Hirtelen,
Tibor halálhíre minden dolgomat úgy eltörpítette. Szánalmassá
tette. Sajnáltam önnön szánalmasságát. Maholnap kinyuvadhatok
és én csöves erősítőkre áhítozom.
Borzalmas.
Nem
vagyok Ray Donovan helyzetében, de elgondolkodtató. Mivel lesz
jobb, ha nem lesz vas, bazi ingatlan, elmaradt munka, ha elalszom a
stúdió monitor előtt?
Reformálni
tudta volna Tibor az emberi gondolkodást? Aligha. Legfeljebb
kialakított magának egy szimpatizáns kört, akik csak csodálták,
de nem akartak, nem tudtak változni.
Első
döbbenetem után az jutott eszembe, végeztem egy hirtelen
számolást, hogy 17400 rajongója van az Élet iskolának, most lenne
alkalom egy alapítványt létrehozni, és egyben egyszer s
mindenkorra Tibor lányainak a problémáját megoldani, nem többet,
mint minden tag 100 eurót adományozna, egy éven belül részletre,
ha csak 10000 száll be, az nyomná az egy millió eurót, ami asszem
elég lenne felvásárolni a három hektáros telket és egy decens
alapítványt létrehozni az Élet iskolának.
Ha
erre lehetőség adódna, egy tiszta, átlátszó projektbe
beszállnék 100 euróval.
Kíváncsi
volnék, hányak lennének erre hajlandók? Vagy meghalt a pásztor,
elszélednek a juhok?
Persze
megint csak a fantázia játssza bennem az örültet. Nem lehet ilyen
terminusokban beszélni. A népek az álmokat szívesen veszik, ha
inggyé jön.
Ezért
voltam és leszek örökké szkeptikus.
Mert
ahogy Tibor mondta: „túl sok a potyautas”...
Nem
a halál rémiszt engem, hanem az, nehogy potyautasnak bizonyuljak én
is...
Ez
rémiszt engem halálra.