Potyautazom


Kivettem a mélyhűtőből a kimagolt és lefagyasztott meggyet. A nyáron megtelt a mélyhűtő a két meggyfám termésével. Nagy munka és költség lett volna mind befőzni akkor, mert ugye rendes cukrot nem használhatok, amit használhatok az borzalmasan drága, ezért úgy döntöttünk, hogy néha pár zacskót kiolvasztunk és befőzzük. Ez volt az utolsó főzet. A többit megittuk lassan. Imádjuk a meggy szörpöt.
Főzés közben elkalandozott elmém az élet dolgain, szükséges hiábavalóságain. Agyalásomban kitértem Descartes megvilágosodására is, miszerint ha gondolkodik, akkor létezik, de ahhoz, hogy gondolkodhasson, előfeltétele a létezés.
Ugye milyen érdekes, amikor szembesítjük egymással a dolgokat? Mert soktól hallottam ezt a híres idézetet: „gondolkodom, tehát vagyok”, de senki nem gondolta tovább, hogy előbb létezni kéne.
A létezésnek annak a szánalmas formájában, ahol az ember jön-megy, eszik-alszik, csügged és remél. És csupán mindez után jöhet a gondolkodás. Ami manapság már kipusztulóban van genetikai szerkezetünkből. Leszünk gondolkodás nélkül.
Még ez se lenne baj, ha vissza tudnánk fejlődni a csirke szintjére. De sajnos csak természetes mutánsok leszünk. Fájdalmat nem érző, mindent felzabáló zombik.
Kínomban azon is agyaltam, hogy ennek a Ray Donovannak, ha én lennék a filmrendező, adnék egy esélyt az életben. A családjáért él-hal szó szerint, egy nem túlságosan művelt mindenes intéző, de úgy látszik minden igyekezete ellen szétesik a családja és távolodnak tőle. Nem mellékes, hogy testvérei, gyermekei rózsaszín burokban élnek, egyikről sem tudni miből él. Természetesen Ray ügyleteiből. Mert miből másból? Testvérei egész nap piálnak, trógerolnak, gyermekei feszt rinyálnak és kisebbségi komplexusokban őrjöngenek, de ugyanakkor pille felhőkön ugrándoznak.
Mindenki elfordul Raytől, az ügyleteivel is zsákutcába került. Lehet, hogy helyesebben fogalmazok, ha azt mondom, hogy Ray ügyletei zsákutcába kerültek és hirtelen mindenki elfordult tőle. Mindegyikre rájött az erkölcsi roham. Hirtelen.
Én mint filmrendező adnék egy esélyt Raynek. Elfordítanám a megfelelés kényszerétől és ha magára maradt, foglalkozzon a saját boldogulásával. Érdekes téma lehetne, hogy ilyen esetben egy ilyen „romlott” ember mint Ray mire vinné, ha nem kéne pénzért gyilkolásszon? Ezzel adnék egy esélyt a nyugati társadalomnak. Mert ha a nyugatinak nevezett társadalom modellnek nincs esélye, az emberiségnek befellegzett.
De az se kizárt, hogy a filmrendező ezt akarja elmondani Ray személyében.
Jött egy megosztás a facebookon, hogy Tibor kaukázusi kutyái elvihetők. Nosza. Csak így? Egy darabból ismertem meg Tibort, ez a fogalmazás fura érzést keltett bennem. Miféle kutyák vihetők? Hisz szeme fényei. Viccnek is rossz.
Eszembe jutott, hogy a kölyök kutyáit el szokta adni szoptatás után. Gondoltam ezek azok a kutyák.
De nem. Most este olvasom, hogy Tibor belefulladt saját tavába.
Ledöbbentem. Mert meg voltam győződve, hogy valamikor találkozom vele, noha megígértettem magamnak, hogy „messiásokkal” többet soha. De ő nem eszméket osztott méregdrága márkanév alatt, hanem konkrét gyakorlatot és tudást.
Belémnyillalt újból, esmént, a felismerés, hogy így megyünk mi el.
Mit hagyok hátra?
A rengeteg vas, a bazi ingatlan. Félbemaradt munkák.
Holnap felteszik a csöves előfokot. Találtam olcsón egy hibrid mikrofon előfokot, állítólag a cső az előfok és IC a kompresszor rajta. Meg akartam tapasztalni, milyen.
Hirtelen, Tibor halálhíre minden dolgomat úgy eltörpítette. Szánalmassá tette. Sajnáltam önnön szánalmasságát. Maholnap kinyuvadhatok és én csöves erősítőkre áhítozom.
Borzalmas.
Nem vagyok Ray Donovan helyzetében, de elgondolkodtató. Mivel lesz jobb, ha nem lesz vas, bazi ingatlan, elmaradt munka, ha elalszom a stúdió monitor előtt?
Reformálni tudta volna Tibor az emberi gondolkodást? Aligha. Legfeljebb kialakított magának egy szimpatizáns kört, akik csak csodálták, de nem akartak, nem tudtak változni.
Első döbbenetem után az jutott eszembe, végeztem egy hirtelen számolást, hogy 17400 rajongója van az Élet iskolának, most lenne alkalom egy alapítványt létrehozni, és egyben egyszer s mindenkorra Tibor lányainak a problémáját megoldani, nem többet, mint minden tag 100 eurót adományozna, egy éven belül részletre, ha csak 10000 száll be, az nyomná az egy millió eurót, ami asszem elég lenne felvásárolni a három hektáros telket és egy decens alapítványt létrehozni az Élet iskolának.
Ha erre lehetőség adódna, egy tiszta, átlátszó projektbe beszállnék 100 euróval.
Kíváncsi volnék, hányak lennének erre hajlandók? Vagy meghalt a pásztor, elszélednek a juhok?
Persze megint csak a fantázia játssza bennem az örültet. Nem lehet ilyen terminusokban beszélni. A népek az álmokat szívesen veszik, ha inggyé jön.
Ezért voltam és leszek örökké szkeptikus.
Mert ahogy Tibor mondta: „túl sok a potyautas”...
Nem a halál rémiszt engem, hanem az, nehogy potyautasnak bizonyuljak én is...
Ez rémiszt engem halálra.