Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Lúdlábon

Ezt szokták mondani. Hol is laksz? Mintián. Mondom én. Hiába mondanám, hogy Marosnémeti, mert nem tudnák, hol van Marosnémeti? Maros megyében valami szász falu? Neeem, izé, s akkor inkább csak Mintia. Mert valóban csak Mintia. Nincs már ott magyar. Én is csak egy gyüttmentje vagyok Mintiának.
És hol is laksz Mintián? A faluban?
Nem éppen. Tulajdonképpen Déva és Mintia között lakom. A csirkefarm területén.
Hol? A csirkefarmon?
Igen, a csirkefarmon.
S innen kezdődik az a rész, amikor furcsán néznek rám. Egy épeszű lakhat egy csirkefarmon? Ha netán valaki mégis elszánja magát, és valamiért eljön, megkeres, mert valami kell neki, beinvitálom a lakásba. Az előszobában, a lépcső előtt a cipők arról kéne árulkodjanak, hogy a lakásba nem megyünk cipővel. Senkinek nem esik le. Mert ki feltételezné egy csarnoklakásról, hogy benne kulturáltan élnek? Senki. Eddig mindenki felment a fa lépcsőn cipőstől, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül. A pofára esés a nappaliba lépéskor történik. S akkor jön az elszégyellés. Hogy tuláj damnyé, ő meg cipővel betrappolt ide.
Az elején furcsa volt nekem is. Mert mire gondoltak elejétől? Hogy ki tudja milyen szarban laknak ezek az emberek? Csirkefarm közegben hogyan lehet élni? Egy ismerősöm még ma is undorral néz rám ezért. Hogy itt? Egy ilyen helyen?
Miért? Mi a baj vele?
Hát,…ide nem fog jönni senki hozzád. -mondta.
Ebben reménykedem én is. Mondtam neki.
De ez mind nem fontos. Hogy másnak mi a véleménye.
Sokszor elnézem a konyha ablakból a Maros folyóig elterülő több száz hektár termőföldet. Belátom az egészet. Ki mit vetett, mikor, ki dolgozik, kinél, hogy nőnek a növények? Minden nap változik valami a tájon. A nap is minden reggel máshol kel. Minden nap megnézem ezt a tájat. A távolban a dombok nagyon kellemes látványt nyújtanak.
Elgondoltam, ahogy a csarnok magába tudna fogadni öt családot. És nem akárhogy. Kétszáz négyzetméter földszinti műhely mellé járna ugyanannyi emeleti rész is, ahol köztünk szólva két generáció is elférne ott veszekedés nélkül. Egy átlag háromszobás tömbházlakás 5o-7o négyzetméteres. Jó pénzért biztos vásárolhatnánk a szemközti földekből néhány hektárt. Mondjuk családonként egy egy hektárt. Vegyes gazdaságot lehetne művelni. Be lehetne ültetni egy részt gyümölcsfákkal, be lehetne vállalni zöldségest, bármit. Közben mindegyiknek lenne valami műhely elfoglaltsága is. Elég lenne egy autó bevásárlásra, gyermekeket vinni, hozni az iskolából, elég lenne egy traktor, nem kell öt. És így tovább.
Persze. Ezt szép így elképzelni. A valóságban nem így történnek a dolgok. A valóságban a legnagyobb bajokat a legkisebb problémák okozzák. Például, ha egy gázpalackról főzünk, akkor vajon ki fogyasztott többet? Semmint összevesszünk, vagy mindenki vesz külön gázpalackot, vagy senki sem főz, mihelyt kiürült az első közös palack. S akkor így a vízpumpával, a lyukas csővel, az elromlott autóval és traktorral. Vajon ki keverte többet a szilvaízt? Ki vitte el a pirosabb almákat? És persze könnyű a másiknak, mert …..
Felébredhet az ember egy valóságos rémálomban, aminek még csúfos vége is lehet. Ha nem éltem volna meg egy párszor ezeket a rémálmokat, talán másképpen vélekednék. Sajnos az a tapasztalatom, hogy még a nagy emberek is rémesen kicsinyesek tudnak lenni.
Sosem felejtem el azt az esetet, amikor a saját pénzemen gyermekeket táboroztattam, éppen ebéd volt, amikor az oltalmazójuk bejött, megkínáltuk jó kis krumpligulyással, erre idegesen odament a nagy tálhoz és üvöltve visszapiszkálta a kolbász darabkákat az üstbe, hogy ezt a hallatlan dőzsölést ugyan ki nem fizeti.
Rájöttem, hogy vannak az életben emberek, akik összezavaródnak valamitől és elvesztik az önértékelésüket. Hány és hány példáját láttam az ilyen fajta összeomlásnak, ahol a kicsinyesség csökönyösen tartotta a magáét. Szerintem az emberiség kilencven százaléka ilyen. Azért születnek ritkán jó dolgok közösben.
Ezen csak így elgondolkodtam. Mert valójában már én sem hiszek ebben. Ha jönne valaki megint ilyen hegyi beszédekkel, először megkérdezném, hallod, mennyi lóvéd van öcsém? Nincs lóvéd? Hiába álmodozunk.
A legújabb, ami szórakoztat engem, amikor szokják mostanában mondani, hogy lehetne pályázni. Euró pénzekre lehet pályázni. Muhahaha! Vicces bizony. Ha huszonvalahány lennék, még még bevenném, de negyvenen felül az ember már jogosan szkeptikus az ilyen dolgok hallatán.