Mitől zaklatóbb egy egy álom, nem
tudom. Nem jöttem rá. Legalábbis nem tudtam észrevenni egy
valamiféle sablon jelenséget, hogy mikor szoktam intenzíven
álmodni. De tény, hogy vannak álmok, amiket nem felejtünk el
ébredéskor. Azt mondják többször álmodunk, de elfelejtjük mire
megébredünk. Mégis egy egy álom annyira megmarad bennem, hogy
napokig, évekig elgondolkoztat, s mint kép, beleég az
emlékezetembe mint egy képalbumba.
Például soha nem álmodtam zavaros
vízről. Mindig tiszta vízről álmodtam. Szédítően tiszta és
mély vízről. Most mégis, zöld vízzel álmodtam. S nem akárhogy.
Álmom végére kiértünk egy tengerpartra, egy fa hídról léptünk
le (mindjárt megírom kivel voltam) a homokos partra, ahol emberek
szépen sorban állva tornásznak, süt a nap, kellemes, sós szellő
teszi élvezetessé a tengerparti meleget, balra egy ernyő alatt
bárpulton üdítőket szolgálnak fel, szemem sarkából látom,
amint a narancsleves poharakból kikandikálnak a szívószálak.
Mondom annak akivel ott vagyok, hogy
isteni ez a tenger. Igen, mondja az akivel vagyok, és képzeld,
mondja, ez az Észak Amerika óceán. Hú, lelkesedek, ezt is
megértem, mondtam. De ki sem mondtam, s belém nyilalt valami, hogy
na ne, valami nem stimmel, nem a reális világban vagyunk, hisz nem
tudok olyanról, hogy Észak Amerika óceán. Hátrafordulok, hogy
tisztázzam azzal akivel vagyok, hogy nincs ilyen nevű óceán és
abban a pillanatban szürkületként sötétség borít be mindent,
önkéntelenül visszafordulok a feltételezett óceán felé és azt
látom, hogy egy égig érő hatalmas hullám készül lecsapni a
partra. Mintha arra várt volna, hogy észrevegyem. Annyit mondtam
még, hogy vajon biztos így kell ennek lennie?
Egy pillanatra mintha megfagyott volna
minden, mint egy fotó, amit aztán az ember nyugodtan és ráérősen
nézeget, elemez, megfigyelhettem a hullámot apró részleteiben.
Hatalmas fűzöld víztömeg. Mintha fenyősamponos fürdőkád víz
lett volna. Az emberek számba sem vették. Azzal akivel voltam,
eltűnt mellőlem. A hatalmas hullám árnyékot vetett a partra,
azért lett sötétség. A nap fénye átvilágította a víz
tömeget. Félelmetes volt. Mégis valami azt sugallta nekem, hogy
irreális minden. Valami nem stimmel. Nem életszerű. Még az is
megjárta ebben az egy pillanatban a gondolatvilágomat, hogy akkor
így néz ki egy cunami? Vagy egy szörfre érdemes hullám? De nem,
éreztem, hogy ez egyik sem. Ez egy szupranaturális bullsitt.
Lezúdult a víz, pár pillanatig úgy
tűnik a feneketlen óceán alján vagyunk, aztán hirtelen
visszahúzódik a víz, de nem sodorva, csak eltűnik, mintha
elfogyott volna egy pillanat alatt az aminek órák napok alatt
kellett volna elfogyjon. Minden vizes volt, nyálkás zöld, a hullám
eltűnt, viszont a sötétség nem, és ott volt akivel voltam, pár
méterre tőlem, de úgy tűnt más szemmel nézett, mint azelőtt.
És ez a tekintet kurvára
felébresztett.
Azért fontos nekem ez az álom és az
evergreenek közé fog tartózni, mert olyant láttam meg benne amit
még életemben nem tapasztaltam. És én mondom, a hullám kismiksa
amellett.
Az álmom emlékezetem szerint úgy
kezdődött, hogy fiatal vagyok és egy fiatal lánnyal beszélgetek,
valahogy kicsit vitatkozva (ez eddig életszerű). Közben haladunk
valamerre. Egy térdig érő beton akadályt léptünk át, előre
engedem a lányt, utána én is fellépek és lelépek a lány után.
Ebben a pillanatban a lány megfogta a kezem. És elmosolyodott.
Ebben a pillanatban kezdett nekem
gyanús lenni a dolog, és mennyei örömömet az a gondolat
árnyékolta, hogy ez teljesen irreális.
De tovább mentünk, a lány továbbra
fogta a kezem, és nem akárhogy, erősen, határozottan és
szerelemmel. Csak néztem a lányt ahogy beszél, már nem
vitatkozom, hogy is tehetném, hisz hatezer éves múltból,
kilencszáz nyolcvan éves lélekkel nézem a csodát és nem hiszek
az érzésnek, amit átélek.
Mert az ember azt mondja, ugyan mi
dolog van ebben olyan nagy?
Álmomban nem tudtam megfogalmazni mit
is éreztem, mit is éltem át vagy láttam.
De most már tudom.
Never, ever nem fogta meg senki a
kezemet önként.
Baszki. Jó kis ráeszmélés, nem?
Gyerekszoba hiánya kutyafasza
emellett.
Persze. Az ember el van azzal foglalva,
hogy miként szerethetne mást, miként fejezhetné ki iránta (habár
a világ nem annyira kíváncsi erre, mint azt sok ezomazo hirdeti),
keresi a szavakat, gesztusokat, el is felejti, nem is gondol arra,
hogy esetleg, netán, egyszer az életben viszont kapja, csak úgy,
egy spontán kézfogás által.
Na most az álom, ha egy lottószámot
küldene nekem burkoltan, megérteném, hogy holnap siessek
lottószelvényt venni, de így ezzel az infóval nem lettem
boldogabb. Nincs hova siessek behajtani a szelvényt. Legyen az
bármilyen.
Aztán napközben elgondolkodtam ezen.
Mert azért gondolkodni is szoktam, noha nem minden cselekedetemből
tükröződik ez ki. Hogy miért van az, hogy a férfi teszi az első
lépést? Mert most így immár átérezve ezt a műfajt, igaz álom
látás által, mondhatom, a nőnek kell megtennie az első lépést.
Jó, persze, tudom az egyenlőség égisze alatt, ma már ez nem
lényeges. Közös megegyezés szerint az felek regulázódnak. De ez
a női egyenjogúság is egy félre értelmezett dilis ideológia,
mint ahogy félre értelmez az ember mindent, ami hozzá kötődik.
Most jövök rá, hogy mélységében ez mekkora egy téveszme és
tévút, a buziságnál is veszélyesebb vírus, mely tönkre tesz
lelket, testet s mindent egyáltalán. A Sámsonok erejét elvették
a Delilák egy éjszakai júhnyírással. Milyen groteszk látvány
egy erős férfi megalázva egy gúnyos nőtől. És ebben van a
modern társadalmunk. Erőtelen férfiak vagyunk, erősködő, hosszú
sarkú cipőkben illegető-billegető keménykedő, de cincogó hangú
nőktől elnémítva. Nem hiába festette Michelangelo a két ujjat
közeledve egymáshoz. Mert értelmetlen, nem életszerű lett volna
a két kezet barátosan összefogni. Még van addig, amíg isten s
ember összehaverkoznak.
Tehát sajnálom magunkat mint faj.
Kurvára elbasztunk mindent.
Mint egy nagy, csúf zöld hullám
ránkcsapott az istennyila, s nézünk egymásra furcsán. Azt sem
tudjuk, hol hagytuk abban...
Nem tudom ki volt az a lány, aki
megfogta a kezem.
Talán az álomarcú.
Ki tudja.