Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Az álomarcú

Mitől zaklatóbb egy egy álom, nem tudom. Nem jöttem rá. Legalábbis nem tudtam észrevenni egy valamiféle sablon jelenséget, hogy mikor szoktam intenzíven álmodni. De tény, hogy vannak álmok, amiket nem felejtünk el ébredéskor. Azt mondják többször álmodunk, de elfelejtjük mire megébredünk. Mégis egy egy álom annyira megmarad bennem, hogy napokig, évekig elgondolkoztat, s mint kép, beleég az emlékezetembe mint egy képalbumba.
Például soha nem álmodtam zavaros vízről. Mindig tiszta vízről álmodtam. Szédítően tiszta és mély vízről. Most mégis, zöld vízzel álmodtam. S nem akárhogy. Álmom végére kiértünk egy tengerpartra, egy fa hídról léptünk le (mindjárt megírom kivel voltam) a homokos partra, ahol emberek szépen sorban állva tornásznak, süt a nap, kellemes, sós szellő teszi élvezetessé a tengerparti meleget, balra egy ernyő alatt bárpulton üdítőket szolgálnak fel, szemem sarkából látom, amint a narancsleves poharakból kikandikálnak a szívószálak.
Mondom annak akivel ott vagyok, hogy isteni ez a tenger. Igen, mondja az akivel vagyok, és képzeld, mondja, ez az Észak Amerika óceán. Hú, lelkesedek, ezt is megértem, mondtam. De ki sem mondtam, s belém nyilalt valami, hogy na ne, valami nem stimmel, nem a reális világban vagyunk, hisz nem tudok olyanról, hogy Észak Amerika óceán. Hátrafordulok, hogy tisztázzam azzal akivel vagyok, hogy nincs ilyen nevű óceán és abban a pillanatban szürkületként sötétség borít be mindent, önkéntelenül visszafordulok a feltételezett óceán felé és azt látom, hogy egy égig érő hatalmas hullám készül lecsapni a partra. Mintha arra várt volna, hogy észrevegyem. Annyit mondtam még, hogy vajon biztos így kell ennek lennie?
Egy pillanatra mintha megfagyott volna minden, mint egy fotó, amit aztán az ember nyugodtan és ráérősen nézeget, elemez, megfigyelhettem a hullámot apró részleteiben. Hatalmas fűzöld víztömeg. Mintha fenyősamponos fürdőkád víz lett volna. Az emberek számba sem vették. Azzal akivel voltam, eltűnt mellőlem. A hatalmas hullám árnyékot vetett a partra, azért lett sötétség. A nap fénye átvilágította a víz tömeget. Félelmetes volt. Mégis valami azt sugallta nekem, hogy irreális minden. Valami nem stimmel. Nem életszerű. Még az is megjárta ebben az egy pillanatban a gondolatvilágomat, hogy akkor így néz ki egy cunami? Vagy egy szörfre érdemes hullám? De nem, éreztem, hogy ez egyik sem. Ez egy szupranaturális bullsitt.
Lezúdult a víz, pár pillanatig úgy tűnik a feneketlen óceán alján vagyunk, aztán hirtelen visszahúzódik a víz, de nem sodorva, csak eltűnik, mintha elfogyott volna egy pillanat alatt az aminek órák napok alatt kellett volna elfogyjon. Minden vizes volt, nyálkás zöld, a hullám eltűnt, viszont a sötétség nem, és ott volt akivel voltam, pár méterre tőlem, de úgy tűnt más szemmel nézett, mint azelőtt.
És ez a tekintet kurvára felébresztett.

Azért fontos nekem ez az álom és az evergreenek közé fog tartózni, mert olyant láttam meg benne amit még életemben nem tapasztaltam. És én mondom, a hullám kismiksa amellett.

Az álmom emlékezetem szerint úgy kezdődött, hogy fiatal vagyok és egy fiatal lánnyal beszélgetek, valahogy kicsit vitatkozva (ez eddig életszerű). Közben haladunk valamerre. Egy térdig érő beton akadályt léptünk át, előre engedem a lányt, utána én is fellépek és lelépek a lány után. Ebben a pillanatban a lány megfogta a kezem. És elmosolyodott.
Ebben a pillanatban kezdett nekem gyanús lenni a dolog, és mennyei örömömet az a gondolat árnyékolta, hogy ez teljesen irreális.
De tovább mentünk, a lány továbbra fogta a kezem, és nem akárhogy, erősen, határozottan és szerelemmel. Csak néztem a lányt ahogy beszél, már nem vitatkozom, hogy is tehetném, hisz hatezer éves múltból, kilencszáz nyolcvan éves lélekkel nézem a csodát és nem hiszek az érzésnek, amit átélek.
Mert az ember azt mondja, ugyan mi dolog van ebben olyan nagy?
Álmomban nem tudtam megfogalmazni mit is éreztem, mit is éltem át vagy láttam.
De most már tudom.
Never, ever nem fogta meg senki a kezemet önként.
Baszki. Jó kis ráeszmélés, nem?
Gyerekszoba hiánya kutyafasza emellett.
Persze. Az ember el van azzal foglalva, hogy miként szerethetne mást, miként fejezhetné ki iránta (habár a világ nem annyira kíváncsi erre, mint azt sok ezomazo hirdeti), keresi a szavakat, gesztusokat, el is felejti, nem is gondol arra, hogy esetleg, netán, egyszer az életben viszont kapja, csak úgy, egy spontán kézfogás által.

Na most az álom, ha egy lottószámot küldene nekem burkoltan, megérteném, hogy holnap siessek lottószelvényt venni, de így ezzel az infóval nem lettem boldogabb. Nincs hova siessek behajtani a szelvényt. Legyen az bármilyen.

Aztán napközben elgondolkodtam ezen. Mert azért gondolkodni is szoktam, noha nem minden cselekedetemből tükröződik ez ki. Hogy miért van az, hogy a férfi teszi az első lépést? Mert most így immár átérezve ezt a műfajt, igaz álom látás által, mondhatom, a nőnek kell megtennie az első lépést. Jó, persze, tudom az egyenlőség égisze alatt, ma már ez nem lényeges. Közös megegyezés szerint az felek regulázódnak. De ez a női egyenjogúság is egy félre értelmezett dilis ideológia, mint ahogy félre értelmez az ember mindent, ami hozzá kötődik. Most jövök rá, hogy mélységében ez mekkora egy téveszme és tévút, a buziságnál is veszélyesebb vírus, mely tönkre tesz lelket, testet s mindent egyáltalán. A Sámsonok erejét elvették a Delilák egy éjszakai júhnyírással. Milyen groteszk látvány egy erős férfi megalázva egy gúnyos nőtől. És ebben van a modern társadalmunk. Erőtelen férfiak vagyunk, erősködő, hosszú sarkú cipőkben illegető-billegető keménykedő, de cincogó hangú nőktől elnémítva. Nem hiába festette Michelangelo a két ujjat közeledve egymáshoz. Mert értelmetlen, nem életszerű lett volna a két kezet barátosan összefogni. Még van addig, amíg isten s ember összehaverkoznak.

Tehát sajnálom magunkat mint faj. Kurvára elbasztunk mindent.
Mint egy nagy, csúf zöld hullám ránkcsapott az istennyila, s nézünk egymásra furcsán. Azt sem tudjuk, hol hagytuk abban...

Nem tudom ki volt az a lány, aki megfogta a kezem.
Talán az álomarcú.
Ki tudja.