Lejárt az autóm műszaki engedélye. Hiába mentem az ismerőshöz, azt mondta értelmetlenül rizikózik. Megértettem. Ebben egyet értettem vele, pedig ő nem is tudja valójában milyen rossz az autóm. De amennyit látott, az elég volt neki. S akkor, eszméltem fel, kell egy másik autó. Legkésőbb péntek reggelre.
Hívtam az áramost, azt mondta minden rendben, bevették a papírjaimat. De hogy mikor és mennyi, arról még nem mondott semmit. Következik.
Lassan öt éve járom ezt az áramos kálváriát. Ha most sem jutunk valamerre, én mondtam a feleségemnek, levágjuk az áramot és mindenki bassza meg. Há mi van? A gépek vezetnek minket? A gépek mondják meg, mikor mennyit és hol? Mik volnánk a gépek nélkül?
Hogy mik volnánk a gépek nélkül? Ebbe belegondolni is rémes dolog. És még rémesebb dolog belegondolnom, hogy igen, ma elmondhatjuk magunkról, elmondhatom magamról, hogy gép teszi az embert.
Elgondoltam, hogy szépen kiveszem a biztosítékot. Leáll minden. Sötétség lesz. Muszáj olvassunk, muszáj beszélgessünk, persze a petróleum lámpánál. Ha zenét akarunk, ott a zongoránk, amit talán tíz éve nem nyitottunk fel. Vederrel húzhatom a vizet tizenhat méter mélyből. A műhelyből a gépjeimet el kell adjam, áram nélkül semmit sem érnek. Így géptelenül, mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én? Óh yeah. Ki vagyok én géptelenül?
Mit mondanának a fiamról az iskolában, né, ezeknek áramuk sincs? Mik ezek? Cigányok? Sátorban laknak? Milyen lenne azt mondani mindenkinek, nézze, nincs áramom, nem vállalhatom el a munkát. Hogyhogy? Hisz ön jó asztalos. Hiába, géptelenül még asztalos sem vagyok. És nemcsak asztalos sem vagyok géptelenül, hanem ember sem, mert még alapom sem lesz hazudni hitelezőimnek, hogy valamikor jobb lesz. Mert teljesen géptelen állapotban vagyok. Pucéron egy trikóban. Mint az a tejfeles szájú suhanc, akinek a kezéből kivennék a hikimiki BMW dzsippet. Maradna az út közepén bezselézett hajjal, tetovált karral, és egy szerencsétlen pofával, mint akinek elvették az identitását. Ennyit ér béemvé nélkül: egy nagy semmit. Ha megesküdne sem hinné el neki senki, hogy az előbb egy zsírúj bmw-ben ült. Na így leszek én géptelenül. Így filóztam erről. Mert én mondhatom magamról, hogy hű de fasza asztalos vagyok, plötty hájamat is dagaszthatom a karomon, hogy házat építettem Andorrában, a legkisebb a hitelezőim közül is csak azt kérdezné: és akkor áram nélkül mi leszel? Elveszem az ember utolsó reményét is attól, hogy valami lesz még valaha abból az adósságmegadásból. Mert csak én, egy szál trikóban, olyan elszalasztottan, géptelenül, nem érek semmit. Azaz a garancia a gépesítés volt. Nem én, hanem a cucc. A cucc, ami mögöttem volt. Ugye egy béemvés, bezselézett hajú suhancnak több tisztelet jár, ha éppen pimasz és pofátlan is, meg komolytalan hazug, mert ott a garancia, a cucc.
Ha új világot akarunk, ami nagyon létszükségletté vált, akkor ezen kéne elgondolkodjunk, hogy mi az ember ruha és gép nélkül? Van e érték a ruhán és gépen túl, ami valóban életet adó érték? Vagy ez is csak egy duma?