Az
emberiség sorsa legtöbbször úgy alakul, ahogy az ember alakítja.
Van egy pár ilyen befutott boldogság filórecept, melyek mint örök
bölcsességek keringenek generációról generációra. És érdekes
módon ezeket mindig csak egy oldalról szokták értelmezni. A morál
legtöbbször egyértelműnek látszik.
Ezek
az élet bölcsességek megtalálhatók szerintem minden vallás
vezérfonalában, esetleg változnak a helyszínek, szereplők, de a
lényeg ugyanoda visz. Nem tudom, de feltételezem, mert ha másképp
lenne, az emberi sors is másképpen alakulna.
A
predestináció, és ettől az eleve elrendelés elől menekülő
tékozló fiú, annak pedig visszatérése az én fő tézisem ebben
az életfilóban.
Kiindultam
abból a saját megélt tapasztalatomból, amikor engem többszörösen,
konkrétan tékozló fiúnak titulálva innen-onnan kitessékeltek,
holott nem éreztem magam annak, mert ha el is mentem „otthonról”,
sosem valami örökségi vagyon résszel mentem el. Való igaz,
kekeckedésemmel magamra tudtam mindig haragítani az elöljárókat,
kiknek elöljárósági titulusuk abból fakadt, hogy a tékozló and
társai példázatokat mindig úgy értelmezték, ahogy éppen a
helyzet megkéri.
Ezek
a példázatok olyanok mint a trükkös törvények, melyek noha
egyszerűek és úgy tűnnek egyértelműek, a jó ügyvédek is
összevesznek miattuk, lehetnek tucat számra szemtanúk, és igaz
vallomást tevők. A törvény az hatalom és mindig az erősnek van
igaza, hisz az Igazság asszonya vak. A mérleg a kezében nem a pró
és kontra dolgokat méri, hanem az arany súlyát. Attól függ ki
milyen helyzetből nézi ezt a szimbólumot. Egy képmutató
szimbólum, mint amilyen képmutató a tékozló fiú példázata.
A
kiszolgáltatott ember pedig kénytelen elfogadni ezt az erő
képletet.
Az
még nem baj, ha izzó szemmel és fogcsikorgatva szenvedi el, mert
keze lába gúzsba van kötve, de az emberiségre legveszedelmesebb
fenevad az a kispolgár, aki ifjúkori lázadásaiból visszatérve
azt hiszi és vallja, hogy ezek az álfilozófiák, a megtévesztésre
kitalált evergreen példázatok a jók és úgy van az jól, ahogy
ugye az elöljárók mindig is értelmezték. Mondván: nincs más út.
Minden más út a nemzet, a hit és az egyén kipusztulását
fenyegeti.
S
akkor kérdem én, ki az, aki ezen triumvirátus ellen bármit is
merne mukkanni?
Így
ezen dolgokról már beszélni is tabu. Szentségtörés.
Mint
mondottam, a tékozló fiú esete gondolkoztatott el sokszor, és
noha első látásra ő a rossz fiú, néha mégis az volt az
érzésem, hogy szándékosan feketítették be ezt a srácot. Írtam
erről már több episztólát (fejezetet), nem részletezem. A
lényeg, hogy a tékozló fiú megkérdőjelezte az ősi bölcsesség
életképességét, fájt neki, hogy nem értették meg, hisz miután
az úgymond örökségrész elherdálása után a csóré seggel
való visszatérése, kifejezi a szülei iránt való szeretetét. És
persze megtörve tért haza, hogy nincs más út. Mint egy szopós,
ki feladta a forradalmat. Ezzel akarja kifejezni az elöljáróság,
hogy lám lám, nincs más út.
S
akkor mondom, nincs undorítóbb, mint mikor a fiatalos lázadó
visszatér a maradék örökségét átvenni s azt az előírás
betűi szerint gyarapítani, s ugyanúgy szajkózza a tékozló fiú
esetét, hisz lám ő megtette, köszöni jól van, mitől ne tenné
meg más is? Ha más jószántából nem akarja, majd ki lesz
közösítve, el lesz kergetve, mondván magával vitte az örökség
részt, noha ki a franc hiszi ezt el, mindaddig, amíg ez az
állítólagos vagyon egy borzasztóan embertelen módon lett azzá
ami, nem lesz ez olyan gáláns, hogy bármilyen részt is kiadjon,
főleg egy eleve tékozlónak predestinált lázadónak.
Igen,
jön ilyenkor a megtért szopós, hogy az az örökség az nem más,
mint a szekuláris bölcsesség s ama példázatok helyes
értelmezése, hisz eddig vak voltam, de oh Lord, látást adtál.
Persze, rájöttél, hogy lázadásod csak kamu volt, nem úgy
gondoltad, hogy kimész a világba s széllel szemben vállalkozni
fogsz, dolgozni legtöbbször hiába, semmi pénzért, láttad milyen
nehéz saját talpon megállni, inkább visszakérezkedtél a meleg
kályha mellé.
Az
ilyen hazatért aztán úgy rittyenti a marketinget a továbbiakban,
hogy Pibrak az utolsó hóhér naplójában sem találsz olyan
lelkesedést.
Nekem
így mondta egyszer valaki, hogy értsek a szóból: „A kicsi
hullámok vagytok ti a fiatalság, akik csapjátok nagy zajjal a
partot, de bezzeg jövünk mi, a nagy hullámok, akik aztán
lecsillapítunk titeket.”
Most
akkor vagy leragadtam az agyammal a fiatalságomban, vagy valami
borzasztóan téveszmét hirdetek itt. Mert lám megöregedtem, mégis
úgy érzem, hogy ezek a nagy hullámok mindig csillapítani akartak.
Úgy látszik, a lázadás nem csak fiatalság kérdése, mint ahogy
a tékozló sem biztos, hogy tékozló volt, ha egyáltalán volt e
valaha egy ilyen és nem egy kitalált népmese.
Persze,
ezt úgy is lehet értelmezni, mint egy újabb Muzsi márka filó.
Mi
jó jöhet egy ácsmester fiától?