A never end sztori

Az emberiség sorsa legtöbbször úgy alakul, ahogy az ember alakítja. Van egy pár ilyen befutott boldogság filórecept, melyek mint örök bölcsességek keringenek generációról generációra. És érdekes módon ezeket mindig csak egy oldalról szokták értelmezni. A morál legtöbbször egyértelműnek látszik.
Ezek az élet bölcsességek megtalálhatók szerintem minden vallás vezérfonalában, esetleg változnak a helyszínek, szereplők, de a lényeg ugyanoda visz. Nem tudom, de feltételezem, mert ha másképp lenne, az emberi sors is másképpen alakulna.
A predestináció, és ettől az eleve elrendelés elől menekülő tékozló fiú, annak pedig visszatérése az én fő tézisem ebben az életfilóban.
Kiindultam abból a saját megélt tapasztalatomból, amikor engem többszörösen, konkrétan tékozló fiúnak titulálva innen-onnan kitessékeltek, holott nem éreztem magam annak, mert ha el is mentem „otthonról”, sosem valami örökségi vagyon résszel mentem el. Való igaz, kekeckedésemmel magamra tudtam mindig haragítani az elöljárókat, kiknek elöljárósági titulusuk abból fakadt, hogy a tékozló and társai példázatokat mindig úgy értelmezték, ahogy éppen a helyzet megkéri.
Ezek a példázatok olyanok mint a trükkös törvények, melyek noha egyszerűek és úgy tűnnek egyértelműek, a jó ügyvédek is összevesznek miattuk, lehetnek tucat számra szemtanúk, és igaz vallomást tevők. A törvény az hatalom és mindig az erősnek van igaza, hisz az Igazság asszonya vak. A mérleg a kezében nem a pró és kontra dolgokat méri, hanem az arany súlyát. Attól függ ki milyen helyzetből nézi ezt a szimbólumot. Egy képmutató szimbólum, mint amilyen képmutató a tékozló fiú példázata.
A kiszolgáltatott ember pedig kénytelen elfogadni ezt az erő képletet.
Az még nem baj, ha izzó szemmel és fogcsikorgatva szenvedi el, mert keze lába gúzsba van kötve, de az emberiségre legveszedelmesebb fenevad az a kispolgár, aki ifjúkori lázadásaiból visszatérve azt hiszi és vallja, hogy ezek az álfilozófiák, a megtévesztésre kitalált evergreen példázatok a jók és úgy van az jól, ahogy ugye az elöljárók mindig is értelmezték. Mondván: nincs más út. Minden más út a nemzet, a hit és az egyén kipusztulását fenyegeti.
S akkor kérdem én, ki az, aki ezen triumvirátus ellen bármit is merne mukkanni?
Így ezen dolgokról már beszélni is tabu. Szentségtörés.

Mint mondottam, a tékozló fiú esete gondolkoztatott el sokszor, és noha első látásra ő a rossz fiú, néha mégis az volt az érzésem, hogy szándékosan feketítették be ezt a srácot. Írtam erről már több episztólát (fejezetet), nem részletezem. A lényeg, hogy a tékozló fiú megkérdőjelezte az ősi bölcsesség életképességét, fájt neki, hogy nem értették meg, hisz miután az úgymond örökségrész elherdálása után a csóré seggel való visszatérése, kifejezi a szülei iránt való szeretetét. És persze megtörve tért haza, hogy nincs más út. Mint egy szopós, ki feladta a forradalmat. Ezzel akarja kifejezni az elöljáróság, hogy lám lám, nincs más út.
S akkor mondom, nincs undorítóbb, mint mikor a fiatalos lázadó visszatér a maradék örökségét átvenni s azt az előírás betűi szerint gyarapítani, s ugyanúgy szajkózza a tékozló fiú esetét, hisz lám ő megtette, köszöni jól van, mitől ne tenné meg más is? Ha más jószántából nem akarja, majd ki lesz közösítve, el lesz kergetve, mondván magával vitte az örökség részt, noha ki a franc hiszi ezt el, mindaddig, amíg ez az állítólagos vagyon egy borzasztóan embertelen módon lett azzá ami, nem lesz ez olyan gáláns, hogy bármilyen részt is kiadjon, főleg egy eleve tékozlónak predestinált lázadónak.
Igen, jön ilyenkor a megtért szopós, hogy az az örökség az nem más, mint a szekuláris bölcsesség s ama példázatok helyes értelmezése, hisz eddig vak voltam, de oh Lord, látást adtál. Persze, rájöttél, hogy lázadásod csak kamu volt, nem úgy gondoltad, hogy kimész a világba s széllel szemben vállalkozni fogsz, dolgozni legtöbbször hiába, semmi pénzért, láttad milyen nehéz saját talpon megállni, inkább visszakérezkedtél a meleg kályha mellé.
Az ilyen hazatért aztán úgy rittyenti a marketinget a továbbiakban, hogy Pibrak az utolsó hóhér naplójában sem találsz olyan lelkesedést.
Nekem így mondta egyszer valaki, hogy értsek a szóból: „A kicsi hullámok vagytok ti a fiatalság, akik csapjátok nagy zajjal a partot, de bezzeg jövünk mi, a nagy hullámok, akik aztán lecsillapítunk titeket.”
Most akkor vagy leragadtam az agyammal a fiatalságomban, vagy valami borzasztóan téveszmét hirdetek itt. Mert lám megöregedtem, mégis úgy érzem, hogy ezek a nagy hullámok mindig csillapítani akartak. Úgy látszik, a lázadás nem csak fiatalság kérdése, mint ahogy a tékozló sem biztos, hogy tékozló volt, ha egyáltalán volt e valaha egy ilyen és nem egy kitalált népmese.
Persze, ezt úgy is lehet értelmezni, mint egy újabb Muzsi márka filó.
Mi jó jöhet egy ácsmester fiától?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése