Az
ember nem tud éccaka elaludni, nézi a boltíves plafonon az
óralámpa fényének az árnyékait, melyekből mérges fenevadak
rajzolódnak ki meg ilyenek, a távolból néha egy egy vonatfütty
hasít a dupla szitás teraszajtón keresztül, s gondolkodik a
jövőről. Mert mi más dolga lenne az embernek, mint a jövőről
gondolkodni éccaka.
Lassan
olyanná válik az élet, mint egy unalmas kártyaparti, mindig
ugyanazok a lapok, és mindig a veszítés. Hiába kreatív az ember,
a kártyázás lényege a vesztesség.
Én,
aki tele voltam vízióval, eljutottam a víziók végére.
Lehet,
hogy a korral is jár ennek a víziózásnak a kiapadása.
A
jelenséggel évekkel ezelőtt találkoztam, tíz éve is lehet
annak, amikor Magyarországon olyan felszerelt asztalos műhelyeket
látogattam meg, amikről az ember álmodni sem mer, s nem értettem,
hogy lehettek csődben azok a jól felszerelt műhelyek? Mert csődben
voltak. Se munka, se pénz, ott álltak a felszerelt műhelyek s a
kiábrándult tulajdonosok. Odaragadt, ki nem fizetett, befejezetlen
munkák a valamikori igényes asztalosságról árulkodtak ezen
műhelyekben, tehát nem a pancserság -féle csődről beszélhetünk.
Nem
tudom azóta hol tartanak ezek a műhelyek, de tudom, hogy le voltam
döbbenve attól amit láttam.
Mondjuk
sem agyonszerelt műhellyel nem rendelkezem, sem mászterpísz
ideragadt munkáim nem bizonyítják valamikori dicsőségemet, de
reménytelen esetemhez képest elég képet festek egy jól
megérdemelt ledöbbent pofához.
Mert
hogy pálbútor (műbútorozás) nem megy, fabútor nem megy, ajtó
ablakok nem mennek, semmi sem megy. Az ember azt mondja, nem baj,
lemegy alá, lebukik a kiságy, tablóráma, nagymama festette
képrámákra, székjavításra, de hát ahhoz sincs manapság fizető
kultúrnép, aki értékelné. Mert ez a felvilágosult nép kap a mű
margarin mellett egy ilyen offertás, promóciós kínai képrámát,
szép aranyozott színűt, vékony mint a papír, de a klienst
idézve: „kínai szar, de ráma, nem?”
Igaz,
én sem vettem házi szőttes szőnyeget, hanem amikor hirtelen
kellett, a legolcsóbb mokettát vettem. Margarin mellé.
Ez
a ledöbbenés, hogy mindenki zsákutcába került.
Most
már értem a tönkre ment műhelyek vízió elrekedésüket.
Persze
a pozitív ember mondaná, hogy sebaj, váltani kell. És kész.
Aha...váltani
egy egyenes sínen, melyen nincs más opció, csak az az egy vasút
van. Nincs hátra, se jobbra, se balra, csak előre. De előre is
inkább csak néz az ember, mert hegynek fel energia nélkül csak
visszafelé csúszik feszt. Az a beleszakadó kis erőlködés is
visszaesést eredményez. Mert ott vannak a rád aggatott
szerelvények, ha lekötöd őket, mire jó a mozdony? De mondjuk,
hogy legalább a mozdony meneküljön meg, igenám, de a mozdonyra
terhelik a szerelvények árát is.
Ja,
és hirtelen az asztalosság sincs a fiatalság preferenciái közt.
Nem is csodálom, nem is hibáztatok senkit ezért. Kényelmesebb egy
biztonságos mosogatói állás, mint szaladgálni a megrendelők
kedve után. Nem kívánom ezt senkinek.
Az
utóbbi évek asztalossága nem arról szólt, hogy mit lehetne még
szebbé tenni, hanem arról szólt, hogy mitől lehetne olcsóbbá
tenni a szart. És ebben a szarban mennyire tudunk alá menni? Nem
csoda, hogy betelik a pohár.
Volt
olyan, aki azt mondta, csinálj igényes munkát és keress rá
piacot. Ejgen. Olyan ez mint az űrhajós leszek, ha nagy leszek. Ha
persze közben valaki eltart. Amíg kivirtuózolok valami igényes
munkát.
Nem,
én értem, hogy vannak ezek a mindenféle túlélő praktikák,
gazdasági színezetű alkémiás trükkök, melyekkel az ember át tud törni
bizonyos falakat, de ehhez már nem elég egy sima asztalos vízió,
ehhez már guruk beavatása, horoszkóp, s asztrofizika is kell,
magyarán a millióból sikerül tíznek így törtetni, mert ennek a
tíznek van rése a piacon. De innen addig a világig, amikor egy
faajtónak nemcsak piacgazdasági vonatkozása van, hanem haszon és
esztétika is, ami tömegesen jelentett megélhetést asztalosoknak,
nagy a távolság.
Mert
tulajdonképpen mit nyert az emberiség a papír ajtókkal?
Végül
is mindegy. Biztos vagyok benne, hogy több manufaktúra ugyanúgy
áldozata a globalizációnak mint ez a házi asztalosság is.
Talán
ez a megoldás: menj el portásnak. Sofőrnek. Mosogatónak.
Aztán
elmém amúgy is beborultságát tetézte az is, hogy az egész
epremet egyik napról a másikra leverte a ragya. Há mi a kő,
ebugatta nemnormálissát neki kapta most el ezt az epret is,
gondoltam. Végre, harmadik évben megjelent a hatalmas mennyiség,
hogy végre szörpöt s ízet főzhetek, nemcsak megkóstoljuk, s
erre beleállt az az istennyilasos ragya.
Na,
hát vigye el a ragya!