The bunker

Nem nagyon írok mostanában. Metamorfozálok itt vagy mi...
Most is inkább azért, mert ezzel a dob dologgal eljutottam egy következő állomásra.
Inkább a zenére koncentrálok. Valahogy elment a kedvem a politikától, szociális dolgoktól, ettől a borzalmas tudat változtatástól. De megírom őszintén, ez is volt a célom. Beteltem önmagam meglátásaival. Függtem attól, hogy minden nap kiakadjak.
Ezért ástam a lelkem legmélyebb bugyraiban, mert éreztem, hogy előre nincs kiút. Vissza kellett forduljak oda, ahol elvesztettem valamit s nem volt akkor erőm újra kezdeni.
Volt a megfigyelés korszaka, úgy negyvenig. Aztán tíz évet adtam az írás korszakának. Lekritizáltam mindent amit addig láttam.
Utaztam pár dologban. Agrikultúra, disznó,kecske Katonán, zöldségeskert, virágkert, fürjtartás Mintián.
Elengedem ezeket. Nem visznek sehova. Engem nem visznek sehova. Lehet mást igen. Meg kell próbálni. Ki tudja.
Mindent jól csináltam. Nem is ez a gond. De én, az Attila nem lettem tőle teljesebb. Ahogy az asztalosságban is némely munka kiborított.
Mert most vagy egy beképzelt bunkó asztalos vagyok, vagy egy irtó türelmes és meg nem értett művész?
Adtam ötven évet az emberiségnek. Nagyon úgy néz ki megvan nélkülem is az emberiség. Nem osztok, nem szorzok. És nagyon megörvendtem ennek. Mert akkor hátha jut még nekem is egy tíz-húsz év, nem?
Az első lépés a dob megvásárlása volt. Hosszas lelki és anyagi vajúdás után eljött az a nap, amikor kicsomagolhattam a dobokat. Tudtam első perctől, hogy nem csak egy fészeri hobby lesz belőle, amiről néha elkergetem az egereket s letörlöm a szénaport. Így született meg a második lépés: a dob stúdió, a „bunker”. Majd hosszasan írok erről. S annak a jövőbeni fejlesztéseiről. Mert ez is csak egy nulla állapot stúdióilag.
A harmadik lépés a hangrögzítés lesz. Egy nyolc bemenetes hangkártya, mikrofonok, s egy hivatalos keverő szoftver. És így tovább.
Egyelőre lemegyek egy kis forgácsot termelni....oszt meglátjuk.

Ledes cső bekötése

fejtörő szelfi
Csinálván itt a dob stúdiót, becenevén "bunker", elkezdtek bennem kapirgálni a világmentési lelki dolgok, egyike azon dolgoknak, melyek a "hadd menjen" listán vannak, mint önpusztító drog. Ez a lelki putypurutty, elkezdett bennem kapirgálni, s minduntalan beleszólt a bunkeres kreativitásomba, mint egy üveg, melyben félig pálinka van s az ember visszafogná magát, de árassza a bűzét. Persze nem vagyok piás, de csak példaként hoztam, hogy a helyzet drámaiságát illusztráljam.
Mert azt mondja, hogy az afrikaiak ladikokban mentik az életüket ott a tengereken, míg én itt dobstúdiót építek. Mellesleg én is tele adóssággal. Szóval ez minden szempontból felháborító. S én itt jó nagy nyugodtan építem a bunkert.
Elgondoltam azért, mit is tehetnék én ezekért az afrikaiakért? Alapítványokba még egy sms-nyi két eurót is sajnálok, megmondom őszintén, nem hiszem, hogy az a pénz a ladikokba megy. De gondoltam írok ezeknek a minisztereseknek, hogy befogadok egy afrikai családot, semmint a ladikban ringatózzanak, legyenek itt. De sosem szoktak ezek a miniszteresek válaszolni. Még a választásra feliratkozó mini miniszterek sem. Egy utcavégi jelölt sem szokott válaszolni semmire, mert ezek már mikor elkezdenek ebben gondolkodni, ezek már egy új tudat állapotba kerülnek.
dobstúdió megvilágítása (zúg)
Elgondoltam mit is fognak ezek itt a következő szekundumban csinálni? Mármint ez az afrikai család. Mert ha elkezdeném itt nekik sorolni, hogy mennyi munka lenne, kert, fűnyírás s ezekhez hasonlók, azt mondanák legott szerencsétlenségükben, hogy á, de nem erre gondoltak. Nem ezért hagyták ott vérző szívvel hazájukat, hogy füvet nyírjanak s ilyenek. S az lenne, hogy nekem kell majd az épület mellé tornyosuló szarokat s szemeteket rendszeresen összeszedni. Dolog, melyet nem egyszer csináltam mások után.
Na szóval a rend s tisztaság ügyében én még mindig ilyen kicsinyes és csökönyös vagyok. S ezzel valahogy el is szállingózott a világmentési kedvem.
kipukkant driver
Na de közben ráfigyeltem, hogy zúg a neon fojtó tekercse. A bunkerben. Gondoltam ez nem jó dolog. Nem szeretném a felvételeken visszahallani a zúgó fojtó tekercset. Eldöntöttem, hogy lecserélem a neon csövet ledesre. El is mentem informálódni, szépen megkérdeztem az eladót, lehet e ledest tenni s mik a feltételek. Persze, biztatott, semmi más dolgod nincs mint kivenni a startert s kész. De azért utána néztem a neten is, két órát kerestem, már kifogytam a helyes kérdés generálásában, és nem tudtam határozott, konkrét leírást kapni, hogy pontosan mit kell tenni és mi történik, ha nem. Ez is egy titok, mint a harangöntés titka.
kiégett sporlós lámpa driver
Közben egy helyen találtam egy képet, de semmi leírás nem volt hozzá, gondoltam kamu. Mert fejemben volt, hogy ha az ember azt mondta csak a startert kell kivenni, úgy éreztem, hogy ki tudja miféle ledes csövek vannak piacon, talán szükséges a fojtó tekercs mégis.
Nosza kivettem a startert, betettem a ledes csövet, meg is gyulladt, fél perc után csak egy pukkanás hallatszott s kész. Kialudtak a ledek.
Nemhogy elmentem volna vissza az üzletbe s cirkuszoltam volna, nem én szétszedtem a csövet. Angol oldalakon rájöttem, hogy azt a vezérlő elektronikát drivernek mondják. Kipukkant egy ellenállás féle, inkább biztosítéknak nézem, s egy kondenzátor. Mindjárt a bemeneten. Rájöttem, a fojtó tekercs lehet benne a ludas. Mégsem kell a fojtó tekercs. Nem tudtam, hogy a ledes csöveknek meghajtójuk is van. Most már tudom, és tudja meg mindenki.
megjavított ledes cső driver
Aludtam egyet a lelki összeroppanásra, a mélységes csalódásomra az elektronikai vívmányokkal szemben, hogy hiába tart ezer évet a led, egy banális ellenállás bármikor kipukkanhat, s az ember dobhatja el a ledet. Aztán az alvás jó tanácsadóként működött, mert eszembe jutott, hogy ismeretlen, irracionális okokból gyűjtögetem a kiégett sporlós égőket, s azoknak mind vannak drájvereik. S úgy is lett, fogtam onnan egy ellenállást a bemenetről, beforrasztottam a ledes cső kiégett ellenállása helyett, a kondit elhanyagoltam, viszont a leégett kondit lecsíptem, nem forrasztottam le, mert a nyomtatott áramkörű lapon mindkét oldalán vezetékek vannak, ezek alul, felül forrasztással is kommunikálnak. Ezelőtt harminc évvel én is dolgoztam ilyen dupla nyákokkal s nagyon okos találmánynak tartottam. Mert érzékeny előerősítők esetében árnyékolásnak használtam.
Nagy meglepetésemre meggyúlt a ledes sor, hagytam pár órát, minden rendben.
Gondoltam megosztom ezt az ekszperianszot is, ha már az afrikaiak sorsán nem tudok segíteni...
Az alábbiakban két rajzot osztok meg. A hagyományos neon cső bekötési rajzát és a ledes cső bekötési rajzát. Tehát a startert meg kell szüntetni, akár le is lehet vágni a drótokat, a fojtó tekercset is ki kell iktatni. Simán be kell vezetni a 220 voltot a csőre. Pontosan az alsó rajz szerint.
Neon cső bekötési rajza
   
Ledes cső bekötési rajza

Disznyók

Szokták használni azt a mondást, hogy disznók elé vetett gyöngyök. Mármint a barmát neki még ma, nem tud különbséget tenni értéktelen s érték közt, kár rá pazarolni tanítást, időt, pénzt, energiát, egyáltalán lehetőséget.
Szokták azt is mondani, hogy mire jó egy disznó nyáj? Mind a szakadékba futnak, mint megannyi ördöngös. A nyáj szellem mint buta hatalom, oktalan állat.
Mostanában megkérdőjelezek mindent. De mindent. Szépet is, szentet is, mindent. Felteszem magamban a kérdést, hogy de vajon úgy van, ahogy nekem kitálalják? Mert kezdem észrevenni, hogy a „ne légy nyáj” szlogennel ugyancsak nyájas dolgokat akarnak lenyomni a torkomon.
Mert elgondolkodtam azon is, hogy de mind a kétezer disznó hibás volt, hogy a szakadékba rohant? Eddig nem figyeltem fel rá, mert egyéb dolgok lebegtek központi figyelmem előtt, a dolgok úgynevezett morális, lelki, hit kérdései, de mostanában kezdek kételkedni és úgy érzem manipulálva voltam.
Lehet, hogy furcsa társításokat hozok össze, de irtó hasonló a mai világhelyzet ehhez a disznó példázathoz, hogy Jézus megengedte a légió ördögnek, hogy a disznókba bújjon s az öngyilkos legyen sokakat elpusztítván.
Mert olvasom azt a sok szerencsétlen afrikait, akik inkább úszó koporsókban élnek, semmint hazájukba menjenek vissza, ahol a terror s halál várja őket. S Európa nemhogy hamar nyújtson egy kezet nekik, hanem filózik itt mindenféle fajtisztasági dolgokról, mintha azok nem emberek lennének, hanem valami disznók, kikben ördög volna. És kik aztán ellepnek minket jókat és megesznek majd. Kitúrnak mindenünkből. Tehát a keresztény Európa félti a faját. Nincs többé mindenható isten, hanem van egy felépített hófehér álomtemplom, s most meg ránk zúdul a légió feketeség, és veszélyben van a két évezredes keresztény létesítményünk.
Ezen is gondolkodtam, hogy a légió ördöngöt, miért a gadarai disznónyájba kellett beletolni? Persze, a zsidónak a disznó tisztátalan állat, jól jön egy ilyen példázat, hogy lám lám a gadarai sátánisták disznóiba beleköltözött a légió ördög és mind odavesztek. Mi lett volna Jeruzsálem papjaiba engedni azokat? Ja, de annak nem lett volna jó az imázsa, hogy isten csúfot űz a hivatalosokból. De egy disznónyáj mi? Semmi. Tisztátalan állatok. Azért ez a Jézus is tudta az illemszabályok határait. Tudta mit illik és mit nem illik tenni.
...ez az örökös negatívizmusod nem visz sehova!!...
Az már csak egy újabb kérdés bennem, hogy a disznónyájra hivatkozva, vajon a nyájszellem fogjai közt nincs normális ember? Annyira barom mindenki? Esetleg nem lehet az is, hogy az orránál vezetett tömeg sodrása visz magával akaratod ellenére? Vagy az nem lehetséges, hogy a megbolondított nyáj, a bizalom jegyében megy a szakadék felé?

Epervision

Az ember nem tud éccaka elaludni, nézi a boltíves plafonon az óralámpa fényének az árnyékait, melyekből mérges fenevadak rajzolódnak ki meg ilyenek, a távolból néha egy egy vonatfütty hasít a dupla szitás teraszajtón keresztül, s gondolkodik a jövőről. Mert mi más dolga lenne az embernek, mint a jövőről gondolkodni éccaka.
Lassan olyanná válik az élet, mint egy unalmas kártyaparti, mindig ugyanazok a lapok, és mindig a veszítés. Hiába kreatív az ember, a kártyázás lényege a vesztesség.
Én, aki tele voltam vízióval, eljutottam a víziók végére.
Lehet, hogy a korral is jár ennek a víziózásnak a kiapadása.
A jelenséggel évekkel ezelőtt találkoztam, tíz éve is lehet annak, amikor Magyarországon olyan felszerelt asztalos műhelyeket látogattam meg, amikről az ember álmodni sem mer, s nem értettem, hogy lehettek csődben azok a jól felszerelt műhelyek? Mert csődben voltak. Se munka, se pénz, ott álltak a felszerelt műhelyek s a kiábrándult tulajdonosok. Odaragadt, ki nem fizetett, befejezetlen munkák a valamikori igényes asztalosságról árulkodtak ezen műhelyekben, tehát nem a pancserság -féle csődről beszélhetünk.
Nem tudom azóta hol tartanak ezek a műhelyek, de tudom, hogy le voltam döbbenve attól amit láttam.
Mondjuk sem agyonszerelt műhellyel nem rendelkezem, sem mászterpísz ideragadt munkáim nem bizonyítják valamikori dicsőségemet, de reménytelen esetemhez képest elég képet festek egy jól megérdemelt ledöbbent pofához.
Mert hogy pálbútor (műbútorozás) nem megy, fabútor nem megy, ajtó ablakok nem mennek, semmi sem megy. Az ember azt mondja, nem baj, lemegy alá, lebukik a kiságy, tablóráma, nagymama festette képrámákra, székjavításra, de hát ahhoz sincs manapság fizető kultúrnép, aki értékelné. Mert ez a felvilágosult nép kap a mű margarin mellett egy ilyen offertás, promóciós kínai képrámát, szép aranyozott színűt, vékony mint a papír, de a klienst idézve: „kínai szar, de ráma, nem?”
Igaz, én sem vettem házi szőttes szőnyeget, hanem amikor hirtelen kellett, a legolcsóbb mokettát vettem. Margarin mellé.
Ez a ledöbbenés, hogy mindenki zsákutcába került.
Most már értem a tönkre ment műhelyek vízió elrekedésüket.
Persze a pozitív ember mondaná, hogy sebaj, váltani kell. És kész.
Aha...váltani egy egyenes sínen, melyen nincs más opció, csak az az egy vasút van. Nincs hátra, se jobbra, se balra, csak előre. De előre is inkább csak néz az ember, mert hegynek fel energia nélkül csak visszafelé csúszik feszt. Az a beleszakadó kis erőlködés is visszaesést eredményez. Mert ott vannak a rád aggatott szerelvények, ha lekötöd őket, mire jó a mozdony? De mondjuk, hogy legalább a mozdony meneküljön meg, igenám, de a mozdonyra terhelik a szerelvények árát is.
Ja, és hirtelen az asztalosság sincs a fiatalság preferenciái közt. Nem is csodálom, nem is hibáztatok senkit ezért. Kényelmesebb egy biztonságos mosogatói állás, mint szaladgálni a megrendelők kedve után. Nem kívánom ezt senkinek.
Az utóbbi évek asztalossága nem arról szólt, hogy mit lehetne még szebbé tenni, hanem arról szólt, hogy mitől lehetne olcsóbbá tenni a szart. És ebben a szarban mennyire tudunk alá menni? Nem csoda, hogy betelik a pohár.
Volt olyan, aki azt mondta, csinálj igényes munkát és keress rá piacot. Ejgen. Olyan ez mint az űrhajós leszek, ha nagy leszek. Ha persze közben valaki eltart. Amíg kivirtuózolok valami igényes munkát.
Nem, én értem, hogy vannak ezek a mindenféle túlélő praktikák, gazdasági színezetű alkémiás trükkök, melyekkel az ember át tud törni bizonyos falakat, de ehhez már nem elég egy sima asztalos vízió, ehhez már guruk beavatása, horoszkóp, s asztrofizika is kell, magyarán a millióból sikerül tíznek így törtetni, mert ennek a tíznek van rése a piacon. De innen addig a világig, amikor egy faajtónak nemcsak piacgazdasági vonatkozása van, hanem haszon és esztétika is, ami tömegesen jelentett megélhetést asztalosoknak, nagy a távolság.
Mert tulajdonképpen mit nyert az emberiség a papír ajtókkal?
Végül is mindegy. Biztos vagyok benne, hogy több manufaktúra ugyanúgy áldozata a globalizációnak mint ez a házi asztalosság is.
Talán ez a megoldás: menj el portásnak. Sofőrnek. Mosogatónak.
Aztán elmém amúgy is beborultságát tetézte az is, hogy az egész epremet egyik napról a másikra leverte a ragya. Há mi a kő, ebugatta nemnormálissát neki kapta most el ezt az epret is, gondoltam. Végre, harmadik évben megjelent a hatalmas mennyiség, hogy végre szörpöt s ízet főzhetek, nemcsak megkóstoljuk, s erre beleállt az az istennyilasos ragya.
Na, hát vigye el a ragya!

Bodza biz (szurvivör home projekt...)

Tőke inveszt: 13 db üveg.
Termelési inveszt: Cukor, citrom, citromlé, kútvíz, áram, gáz, benzin, Max 40 lej.
Üzletben a legstiftebb (ihatatlan, színes cukros lé) mű szirup: 750 ml = 8 lej
Kijött: 13 db 750 ml -es házi bodza szirup.
Érték: 13 db szirup x 8 lej = 104 lej.
Manoperák: virágszedés: 1 óra, bevásárlás: 1 óra, felfőzés, üvegbe töltés, dunszt alá rakás (közben mateket magyarázni fiamnak, elmosogatni): 3 óra. Összesen munkadíj felszámolás: 5óra x 10 lej (aranykori munkabér) = 50 lej.
Összesen kiadás: 90 lej.
Profit: 104 lej - 90 lej = 14 lej.
13,46 % -s kurva kapitalista haszon.
Plusz: jó, házi cucc....
A szurvivör


Háztáji örökség s logika

Olyan értelembe zsákutcába kerültem ezzel a blogos napló írással, hogy gondolataimban az egész emberiség szerepelt. S ott az emberiségben osztottam s szoroztam a dolgokat. Vágtam a fejeket általában, s ítélkeztem.
Gondolatban nincs ez most se másképp. Csak szintet kéne váltanom.
Na nem a nagyérdemű kis olvasó táborom miatt, noha nem titkolom néhány vigyor jól esett s madarat lehetett velem fogatni, hanem a végett kell nekem szintet váltani, hogy egyáltalán maradjon valami ebből a mintiai, helyét sosem találó, galaktikus tekergő örökségeként.
Mondtam is egyszer a feleségemnek, hogy lesz ami lesz, tudom, hogy valahogy nélkülem is ellesznek, ha a Kozmosz úgy látja helyesnek engem beolvasztani a Nirvánába, de amit végtelenül sajnálok az az, hogy magammal viszek egy pár titkot a sírba, azaz hamuba, mert sírhely nincs. Magammal viszem a harangöntés titkát, mint Tarkovszkij harangöntője is sajnálta saját fiától a harangöntés titkát. Inkább magával vitte a sírba. Mert például a pöce gödör ürítési technológiáját is magammal viszem, ha azt hagyatékba nem hagyom, hogy lépésről lépésre mit kell tenni, ha az megtelik. Meg a kút, hidrofor, s ilyenek dolgát is a sírba viszem, ha azt nem írom le valahova.
Annyit már előre bocsátottam, hogy az, ami a kisraktárban van, az egyenesen a vasba menjen, ne is kínlódjanak vele értékesíteni.
Na például irodalmi munkásságom egyik ágazat ez lenne, hogy papírra vessem a harangöntés titkát. Miért ne lehetne ezt a titkot harangöntésnek nevezni, ha van olyan, hogy bakancs lista? Hisz bakancslistához nekem sosem volt ambícióm, azért nem szoktam én éppen úgy kergetni a zöld lovakat a falon. Az ember legyen jóérzéssel a lehetőségeivel szemben. Meg amúgy sincsenek olyan ambícióim, hogy lássam a tádzs máhált. Vagy az ejfel tornyot. Vagy ki tudja milyen bazilikát, mecsetet s ezekhez hasonlókat. Nekem sokkal reálisabb „bakancslistáim” vannak, például a füvet rendszeresen nyiratni. Na hát ez nekem nagyobb bajom, mint a tádzs máhál megnézése.
Na de valószínű az én logikám egy egyéni logika. Írhattam volna úgy is, hogy az én logikám elüt a többitől. Más mint a többi, de pont erről beszélek, hogy mikor így írtam, akkor megkülönböztető voltam, azt mondták rám, hogy zsoldos neolibb ballib vagyok, mert lehányom a többit. Nos, nem üt el a logikám a többitől, hanem az én logikám sajátos. Csak én értem – ah, helytelen, mert megint a többség fölé emelem magam, szóval: a muzsi logikáját a muzsi érti. (S akkor más nem? Miféle fajgyűlölet ez megint?)
Egyezzünk ki, hogy az én logikám primitív, nem üti a statisztikailag is kimutatott átlagember minimum elvárt IQ-ját sem.
Hogy erre miként derült fény egyébként ködös világnézetemben, elmondom.
Megfigyeltem magamon, hogy bevásárláskor a kasszánál zacskóba is teszem amit vásároltam. Aztán fogom a zacskót, kiveszem a szekérből, s üresen tolom a szekeret az üzlet kijáratáig, ott meg szépen a helyére teszem, s onnan megyek a kocsihoz. Zacskóval a kezemben. Néha elég nehéz. Néha tele szatyorral megyek. Mégis. És ezen csak most kezdtem el gondolkodni. Mert egy normális ember elmegy a szekérrel az autóig, kényelmesen átpakol s isten álgya, ha vissza viszi a szekeret jó, ha nem, nem. De nem cipel ha már van szekér. Én cipelek, sőt tolom egy darabig az üres szekeret. Ma elgondoltam, hol itt a logika? Miféle logika szerint művelem ezt?
Mert egy bármilyen gyökér eredetű inda is tudja, hogy az első kiálló valamibe kapaszkodni kell. Én meg minden fordítva csinálok.
Nos azért került itt sok minden a terítékre, többek közt a logikám is, mert jó ideje gondolkodom azon, hogy mit nem csinálok jól? Hol csúszik ki az idő a kezeimből? És így elemezve a dolgokat vettem észre ezt a furcsa logikájú cselekedetemet.
Mert aztán rossz belegondolni is abba, hogy életem folyamán hány és hány ilyen tekervényes logikát tudhattam a magaménak, és mi nem lett volna, ha másképpen gondolom vagy cselekszem?
Na így a logikámról, s a harangöntés titkáról.

Nem olyan rossz az orosz

Nagytatám mondta volt, hogy nem olyan rossz nép ez az orosz. De nagytatámnak semmi sem volt olyan rossz ebben a világban. Igaz, hogy az utcáról szedték össze és elvitték, hét évig orosz fogságban volt kényszer munkán. Nem tudom milyen volt nagytatám a fogság előtt, de mikor én megismertem hallgatag és alázatos volt. Ja, és gyakorlatilag orosz gyarmatként éltünk, amikor ezt mondta. Ilyenek, hogy kommunista párt, s ha valami rosszat gondoltál róluk, röpke öt, hat, tíz évre sittre vágtak.
Most látom reneszánszát éljük az orosz karakter imádatának, hát magyarosan fogalmazva nem voltunk eléggé seggbe baszva, vagy egyszerűen kihalt az a generáció, aki "látta" az orosz szellemet.
Amerikai gyarmatként élni nem tudom milyen, oroszként tudom, és úgy látszik mi képtelenek vagyunk függetlenként élni, mert ilyen a természetünk, hogy nem nyugszunk míg valaki nem diktál nekünk. Urakból is a legzsarnokabbakat szeretjük
Csesszétek meg!

Ének hangolás

Az első videó énekhangja túl ki van színezve, sok mély, sok magas. A másik videón majdhogynem "line" van felvéve Sting éneklése, semmiféle színezéssel. Magyarán nincs dünnyögés. Valaki mondta régebb nekem, hogy az igazi profik már kerülik a színezéseket, de az úgynevezett equalizereket mindenképp.
Viszont az első videón a basszusgitár játék eszméletlen szépen szól...

Mugomix: az összhangra hangoltan

Megfigyeltem, hogy a slágerek (hitek) mitől slágerek. Először is a szerelemről szóljon a dal. Ha be nem teljesült nem baj, de legyen benne egy szikra remény.
A másik, hogy a dallama legyen egyszerű, fülbe mászó, magával ragadó. És a harmadik, hogy ne legyen a zenei kíséret se agyon bonyolítva. Lehet több hangszer benne, de az viszont dinamikusan legyen bedolgozva.
Ha latin slágert is hallunk, a szokásos csilingelő, kongó s mindenféle perkuciós hadsereggel benne, meg lehet figyelni, hogy nem egyszerre szól benne minden, hanem rendre.
Tulajdonképpen a slágerekben rengeteg profi dolog van, de beosztva szépen, hogy ne egy nagy zagyvalék legyen a nagy igyekezet ellenére.
Megmondom őszintén nem vagyok a komplikált zenék híve. A jó hangzást szeretem. A zenének úgy kell hatnia az emberre, mint egy hatalmas ablak nyitás az égre, a napra, a boldogságra, a felszabadulásra, a reményre. Lehet füstös, dohos pincében csikorgó fogakkal s megfeszült izmokkal filózni a hangszerek által, de ez egy magába zárkózó stílus, hangulat. Túlfelől a színpados ledöbbenős hatásvadászat, ahol minden a hangerő, nem számít, hogy a zene nem érthető.
Igaz, egyik esetben sem számít a lényeg, hanem mit vesz meg a tömeg. A tömeg pedig nincs felvilágosítva mit is kéne halljon. Elfogadja azt, amit műsorra tűztek.
Nézegetem a dobosokat a jutubon, s őszintén nem hatnak meg a borzasztó technikás dobosok. Nehezen építhetők be az összhangba. Filó zenének elmegy.
Ha viszont arról a zenéről beszélünk, amely képes generációkat nevelni a szépre, szerelemre, hitre, kitartásra, fel nem adásra, akkor annak mindenképpen kell lennie egy érthető összhangnak, melyet akár ezerszer is meg lehet hallgatni.
Az esti Bojtorján koncerten újra ezt a macsóságot éreztem ki a hangzásból. Mindegy ki a hibás, azt vettem észre ebben a műfajban, hogy a lúdasság középen van mindig. A hangosító sem enged az övéből, a hangszeres is veri az asztalt. Már a hangolásnál hallani lehetett a hibás hozzáállást. Például a kísérő bádog gitárnak akkor basszust nyomott a keverős, hogy ahhoz már minden kellett csak basszus gitár nem. A basszus gitár mikor megszólalt, mintha napfogyatkozás lett volna a Földön, csak basszusilag. Természetesen a keverős dead metálra van szakosodva, életében nem hallotta a Bojtorjánt. De akkor is. Nem tudom honnan ez a mánia, hogy minden hangszerre ráhangolják a magast, mélyet, s kiszívják a közepet. Döng minden. De brutálisan. Hogy a kísérő gitárnak miért kell rengetni a hangfalakat, nem tudom. Egyszerűen csak annyit kéne tenni, hogy minden hangszernek megadni a természeteshez legközelebb álló hangját. Élőben a kísérő gitár nem zengeti a gyomor beleket. Sőt, a kísérő gitárnak inkább egy briliáns hangzást kéne adni, mintha ott se lenne, csak szólna. Mert a lábdob s basszusgitár erre hivatott, hogy rengessen. A Bojtorján esetében a közép, front hangzást az elektromos illetve a steel gitár felváltott, feleselő játéka tölti ki, az ének a dallam vonalát követve.
Sok keverős azt hiszi, hogy ha minden hangszerbe ad apait anyait, azaz mélyeket s magasokat, attól lesz a tökös hangzás. De nem, attól lesz a zavaros összhang. Mintha egyszerre szeretne beszélni mindenki egy csoportban. És itt a zenész lúdassága is, mert a saját hangszerét is döngve akarja hallani, nehogy lemaradjon valamiről.
MUGOMIX: az összhangra hangoltan
Szerintem a dinamikus hangzás, ahol szépen kiérzik a ritmus, basszus játék, fent a térben a gitárok, s középen a hangok, hangoláskor lájtosnak tűnő beállítások, koncert közben nagyobb lenne a hatás, az érthetőség.
De ki tudja, miért tartják ehhez a rocker hagyományhoz kötődő iskolákhoz magukat ezek a hangosítók, meg koncert zenészek, talán van ennek egy speciális marketingje, a tömegek kielégítésére, vagy legalábbis meghökkentésére, minél kevesebbet értenek, annál többet gondolhatnak hozzá a sajátjukból, nem számít, hogy hamis az egész reláció. Működik. Mint a sok oda nem illő politikai színezetű mellébeszélés.
Olyan világban élünk, hogy te tudod, hogy fal az egész, én tudom, hogy fal az egész, mindenki tudja, hogy fal az egész, mégis hűségesen falazunk itt.
Ha Isten éltet s akarja, meg szeretném mutatni egyszer miről beszélek.

Restart?

Hol is maradtam?
Ott, hogy ugyanúgy látom a világot, mint a dob előtt. Nincs dob előtti világ látás és dob utáni világ látás.
Vagyis mégis van.
Utózengésként, a gondolatvilágban össze vissza ping-pongozó félkész brummogásokat szívott el a bitfiók, amik se nem osztanak se nem szoroznak a nagy világot kritizáló életművemben.
Az ember hiába próbál úgymond pragmatikus lenni, ésszerűen élni, becentizni mi, hol olcsóbb, számolni, igyekezni, törtetni, törvényt, becsületszót betartani, előbb utóbb rájön, hogy a végén még legalább meg se dicsérik.
Ja, hogy kutya kötelesség. Igen, ezt vallottam én is. Fakking sokáig...
Ma is vallom. Persze, hogy vallom. Csak ezt a basszátok meg mércét toltam arrébb egy kicsit...Tágabb teret hagytam neki, hogy férjen bele anyag. És interpretálható legyen, kinek a szájíze vagy mérete szerint. Mert tök mindegy.
Ilyen teljes mellszélességű pozitív levegővétellel mindegy.
Brummogásaim szerte széledő felharmonikusaiból ébredve írogatom a dobkottát és próbálom megszólaltatni. Másképpen értelmezni a hozzáállást. A nézést.
A bunker alapja letétetett. Foszni fa szerkezetre maradék padlókat forgácsoltam össze. Az ötlet onnan jött a bunkerre, hogy a német csajtól maradt több ezer farmer gatya, a kutyának sem kellett ingyen se. Tűzbe méges csak sajnáltam. S innen az ötlet, hogy kell egy bunker a doboknak, s a farmerekkel tele dobozok lesznek a hangszigetelés a MUGOPHONE stúdió dobkamrájához.
Lőn, hogy egy munkát építő anyagban tudnak kifizetni. Így lettek meg a gipszkartonok és az akusztikát korrigáló polisztirén lapok, melyeket legújabban padló alá tesznek. Az a sok rece benne lesz a hangelnyelő. Tisztán akarom hallani a dobok hangját. A falszerkezethez való faanyagom is elő van készítve.
Jövő hétre nincs konkrét munkám, így elkészítem a bunkert.
Ebben a bunkerben fog létre jönni az, aminek hátat fordítottam ezelőtt huszonöt évvel, hogy lehetetlen dolgot akarok. S biza a környezetem is azt sugallta nekem, hogy talán nem is lennél jó dobos, mint a Laci. Ezt mondta egy akkori lány, akinek udvaroltam, hogy sosem leszel olyan mint a Laci. De miért is? Csak. Mert látszik rajtam, hogy lúzer vagyok. Pedig Lacira nem néztem valami istenesen akkor sem. Csak olyan dolog volt ez, hogy nem tudtam bebizonyítani. Mikor az ember sokat gyalogol a „Clujana” és a „Mehedinti” között (pentru cunoscatori...hozzáértőknek), mert nincs buszra pénze, nincs lelki ereje szavakkal bizonyítani.
Már akkor szembesültem azzal a hatalmas életigazsággal, hogy a kutya is a hegyre szarik. S ha nem iskolában koncerteztek a pince csapatok, hanem fizetős munkás klubokban, legfeljebb csak kintről hallgattam Laci újabb stikáit.
Ezekkel nem lehetett versenyezni. És én ennek a világnak fordítottam hátat.
Úgy huszonöt éve.
Úgy istenigazából most érett meg az idő végre elkezdeni. Mert most már nincs mit többet veszteni. Ezért eljött az idő, hogy abszolút ne érdekeljen mi történik a világban. Mert se nem osztok, se nem szorzok. Mint taknyot elmos az áradat, a félelmetes pókból is csak vízcsepp marad, ha eltapossák. De még egy pár groove képlet tán belefér, amire azt mondják, hogy azt nem a sors adja vagy nem adja, hanem azt ki kell gyakorolni. Na ez az ami tőlem függ, és pont ez kell nekem.
Nem kell bizonyítsak senkinek. Még magamnak sem. Nincs határidő. Nincs követelmény. Nincs kritika.
Viszont lesz szenvedély és élvezet. Ezt most már egy hónap ismerkedés után a dobbal, előérzem. Szép kapcsolat elé nézünk mi ketten.

Megfordult az is a fejemben, hogy elkezdhetnék egy új blogot, a címe is megfogant a fejemben: „Drum at 50”, s megfogalmaznék benne ilyen olyan dolgokat amik a dobolást, zenét, stúdiózást illeti, persze egy lúzer ötven elé néző szemszögéből. Mert ilyen fix hogy nincs több, de ha méges valakit elkap, lássa, hogy nincs egyedül ebben az éjszakában.
De mivel technikai dolgokat is osztanék benne, úgy gondolom az eddig ide szokott olvasóim csalatkozni fognak bennem, hogy feladtam a forradalmat.
Valójában feladtam. De valójában mégsem.
Avagy mit adtam fel? Mit vesztettem? Vagy mit nyertem?
Ezt leszek hivatott ezentúl felismerni...