Az
asztalosságban vannak bizonyos írt és iratlan kötő megoldások,
a szegtől a csavaron át a csapos illesztésig, színes a paletta. A
dolog akkor kezd nem egyértelművé válni, amikor a dizájner köti
az ebet a karóhoz, hogy valami hogy nézzen ki. És innen kezdődnek
az asztalos migrénjei, hogy mindenféle asztalos elvet felhagyva ki
kell találjon valami okos, eddig nem használatos kötést, vagy
legalábbis történetünk főhősének agytárában -iskola
hiányában- nincs ilyenről információja, de könnyen meglehet,
hogy minden más kezdő asztalos már rég használja ezt. Azaz a
mintiai asztalos újra feltalálja a spanyol viaszt.
„De
la Mancha”-ról is ment valaki óriásokkal balhézni, miért ne
küzdene meg ilyen kihívásokkal egy valaki „de la Mintia”?
Csak
aztán a kötésekből kiindulva, megannyi rajz elkészítése után,
jön rá az ember, hogy mennyi problémába ütközik. Mert például
ott van a feszt költöztetés dolga, hogy egy üzletben egy vitrint
annyit mind tolatnak jobbra balra, persze mind nem profi bútor
költöztetők, hogy rendszerint az első ami törik, az a láb
szokott lenni. És persze ki a hibás? A rohadt asztalos.
S
akkor innen az ötlet, hogy a letisztított vonalak dizájn jegyében
az oszlop vége esztergált lábban végződjön, azaz egy anyagból
alakuljon az oszlop és láb, elkerülvén az illesztést.
Gyakorlatilag a lábtörést ezennel kiküszöböltem.
Igenám,
csak ehhez egy olyan eszterga kell, amibe befér a 185 cm hosszú
oszlop. Ilyen meg ritka mint a fehér holló. Vagy még annál is
ritkább. Mert a szakma általában ilyet nem csinál csak extrém
esetben és nonkonform esetben, mert általában a szakma is tud ebet
a karóhoz kötni minden áron.
A
dolgok legelején úgy volt, hogy esztergált lábat kerestem az
interneten. Icipici tíz centis lábakat. Hogy azokat hip-hop a bútor
aljába fúrom s szevasz tavasz. Igenám, de sehol nem találtam
olyan esztergályos ajánlatot, hogy hip-hop itt az ötven lábacska.
S akkor irány a Praktiker, hogy majd nyiszitelünk a lépcső
korlátot tartó esztergált lábakból. De mikor megláttam a
cingár, jellemtelen lábakat, elment a kedvem tőle...a dizájner
elájul, ha ezeket meglátja, mindjárt ez jutott eszembe. És nekem
egy kedves személy ez a dizájner, nem célom, hogy elájuljon.
Így
változtattam meg a kereső szót a gugliban, hogy már nem
esztergált lábat keresek, hanem magát az esztergát. Láss csudát,
ritka „ilyen helyzettel már találkoztam” érzésem támadt,
amikor tőlem 10 km-re találtam egy árban is megfelelő, igaz házi
készítésű, de jópofa esztergát. Fa esztergát, hogy ne
kezdjenek itt a profik ájulni...
Lőn
lelkesedés, némi átalakítás a motor miatt, a muki azért adta
el, mert azt mondta gyenge a motra, nem viszi a fát, de nem a
motorral volt baj, hanem azzal, hogy három fázisú motorra tett
kondenzátort és kettőhúszra kötötte, persze, hogy nem megy,
ezek csak ilyen házi gyártású legendák, viszont az eszterga
alkatrészeit sikerült valahonnan összelopkodnia, mert elemeire
bontva, profi minden rajta. Persze ezt éles szemem rögtön kiszúrta
még a homályos internetes képről is.
Az
meg már részlet kérdés, hogy a hosszú lábú megoldáshoz én is
tákoltam egy hosszabbítást fából, mert igaz, hogy a régi tulaj
is azt mondta, ha már hosszú vasat lopott, minek vágja le, nem kér
enni, úgy hagyta, de nekem az sem volt elég hosszú. Nekem mindig
ilyen bajaim vannak, semmi sincs diszkrécionális méretre. És
mennyiségre.
De
alapjába véve büszke vagyok magamra, hogy ezt a dolgot, ha már
minden mást rosszul menedzseltem, de ezt a helyzetet viszont jól.
Kocsis
bácsira emlékszem, aki mindig azt mondta, az a fontos, hogy te
legyél megelégedve a munkáddal, a többi nem fontos.
Nos,
ebben a helyzetben én meg vagyok elégedve a munkámmal.
Kocsis
bácsit idézzem: „meg vagyok elégedve a mai munkámmal...”