Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Lélekplasztika 1

Nehéz manapság rendes embernek lenni, hallom innen is, onnan is. Hogy mekkora áldozatot követel a rendesség. Csakis gyakorlattal lehet rendes lenni, egyenes és emberséges. Tisztességes, meg ilyenek. Vagyis nevezzük nevén a dolgokat: jó szívű adakozó. A jó szívű adakozó, hogy mekkora egy lélek, mert mekkora lelke kell legyen egy jó szívű adakozónak, öcsém. Hatalmas lelke kell legyen. Mert megvan neki az otthoni hét éve, ahogy szokták mondani. Számítani lehet bármikor egy jószívű adakozóra.
Bármire megkértem, mindig segített. Így szoktak rólam beszélni egyesek. Egyszer mondta valaki nekem, hogy te ha hallottad volna hogy mostak téged itt s itt, na én aztán megmondtam nekik. És mit mondtál meg nekik? Hát azt, hogy mit akarnak tőled, mert akárhányszor szükségem volt valamire és hozzád fordultam, mindig segítettél. Aha. Szóval ez.
Egy régi kliensem új munkát adott és nagyvonalúan előleget adott, mondván, hogy megbízik bennem, holott meg sem mondtam a végárat. Mert hogy mindig korrekt voltam és olcsón meg jól dolgoztam. Aha. Szóval ez. Viszont láttam az új konyhabútorját, az a harmincmillás fajta, amit én húszért is megcsinálnék. De azt megcsinálja más harmincért. Hozzám csakis akkor jönnek, ha más nincs. De akkor meg kurva rendes vagyok.
Találkoztam egy fehérnéppel, sokat dolgoztam neki, teraszokat s miegymásokat készítettem, elkezdett dicsérni s miegymás. Mert jó áron jól dolgoztam. És vigyorgott. Emlékszem, amikor mondtam neki a harminc millát, nem vigyorgott, azt sem mondta, hogy Attila úr. Hanem azt mondta, hogy maga. És mikor adta a lóvét, akkor sem vigyorgott, hanem kereste a hibát és rossz kedvű volt, hogy le kellett csengesse a lovettát.
És így tovább.
Na de aki azt hiszi, hogy rendesnek lenni nagy dolog, az téved. A rendességhez csak egy dolog kell: a balfaszság. Mert szemébe nézni az ilyen embereknek és pislogás nélkül azt mondani, hogy önnek asszonyom csak hatvan milla, na ahhoz kell ám nagy lélek és erő. És kell ám a nagy lélek és erő, mert ha pislogok amikor kiejtem a csak hatvan millát, esnek a tíz millák, és a családom szája elől esnek a tízmillák. És mindezek után én nem tanultam meg pislogás nélkül árat mondani, minekutána a családom sínyli meg címeres balfaszságomat.
No de eljöve a nagy nap, amikor is eldöntöttem, hogy elkezdem az új világot alapjaiból ujjá építeni és lőn, mint első megpróbáltatás, kitűztem magam elé egy feladatot, minekután nincs ilyen, hogy a nempislogás iskolája.
Van itt ez a román asztalos, ki be-be jár dolgozgatni, ügyes srác, adtam neki egy termopán üveget, ajtót csinált magának haza, megegyeztünk, hogy harminc lej. Közben azon a címen, hogy nincs elég pénze a ragasztót kifizetni, kért egy tízest fizetésig, hogy akkor majd megadja. Telt múlt az idő, már két fizetésnyi idő is elment, és nagyon úgy nézett ki, hogy az a negyven lej elúszottnak vala tekintve, mert a srác nem szóla semmit róla. Nem mintha nem úszott volna el az életemben ennek az ezerszerese egyebekben, de ennek az volt a nagy tétje, hogy ím a lélekplasztika első műtétje hogyan sikerül? Hogyha én fasza, kemény gyerek akarok lenni, akkor első leckeként ezt a negyven lejt be kell hajtsam. Valahogy.
Történt, hogy a srác munkája közben ide-oda rakosgatott anyagokat, amik már szemmel láthatóan nem kellenek neki, mert minden munkájához új anyagból dolgozik. „Hologyik”-okat nem használ fel. Amik viszont még jó anyagok voltak. Kiválogattam a javát, számoltam egyet, és a köbméter árának a felében számoltam, mondván, hogy anyag anyag, de hulladék méretek, viszont valahogy jelezzem a srácnak, hogy az a negyven lej, szégyen vagy sem, de visszajár. És már felkészültem, hogy mit mondok neki. És már előre láttam, hogy a srác megszeppen és egyben meg is utál, hogy nem voltam képes elfeledni azt a kurva negyven lejt. De azt mondtam magamban, úgyis utálnak, akkor legalább legyen haszna.
Jön a nagy reggel, jön a srác, megköszörülöm a torkom, a srác köszön: jó reggelt Attila bá, kiszedi a zsebéből a negyven lejt, ide adja és sűrű bocsánatot kér, hogy elkésett vele, de nehezen jön ki a lóvéval. Én reszelem a torkom és jaj igazán nem kellett volna, nézd, megegyezünk, mondtam a srácnak, nézd, kiválogattam valami hologyikot, ha neked nem kell én megveszem, bla-bla. Ó, Attila bá, azokat elveheti nyugodtan, én nem kurkálom magam velük, mondta a srác.
Nos leforrázva az első lélekplasztikai műtéttől megyek az irodámba (valamivel tágasabb a rejtői útlevél hivatalnál...), és igen vakarózék, hogy na ez a lecke rosszul sült el, és ha így sülnek el a többi leckék, akkor sosem lesz belőlem rendes ember s ezekhez hasonlók.
S akkor míg így morfondírozék magamban irodámban, jön egy másik srác, ez már magyar, adott egy két kis munkát, igaz ilyen nem mosolygós áron kisírva mindig és most azzal jöve, igen bánatos arcot vágva, hogy nem e segítenék rajta? Ó, de kedves, gondoltam magamban, lám-lám nem ördög ez a világ, milyen tisztességesen beszélnek az emberrel, hogy nem e segítenék rajta...na így jöhetnek otthonról a kliensek. Hogyne, szívesen mondtam. Miben, kérdem nagyvonalúan. Hát izé, kéne egy ablak, de nem tudok fizetni érte...izé, hoztam anyagot is hozzá...ööö...igaz tele szegekkel...
Aha. Szóval ez. Értem én a szép beszéd titkát.
És én, mint bukott diák keménységből és lélekplasztikából mint a mennyei atya mikor megteremté az embert, kitártam karom és elvállaltam az ingyen ablakot.
És lőn keserűség lelkemben három napig mígnem feltámada újból jókedvem, hisz mégis van remény! Három napig keseregtem ezen. Yessz! Apró, de lépés ez is.