Teadélután Édenben

Egy hűvös alkonyatkor jára vala az Úr az Éden kertjében. És látá, hogy minden amit alkotott az jó, az élet fájáról és a tudás fájáról nem evett senki. Mint a jó gazda gyönyörködék fáiban, itt, ott igazítván még rajtuk egy egy ágat.
Aztán szívébe hasít vala a gondolat, hogy de minek is, kinek is csinálta ezt az édeni állapotot? Mert mi lesz, ha éppen valami rakoncátlan kölykek fogják dézsmálni az élet és a tudás fáját? Mi lesz akkor, ha ezek a rakoncátlan kölykek megvilágosodnak mint ő?
Így elmélkedvén az Úr hűvös alkonyatkor az Éden kertjében, közben megjöve egy idegen fiú egy ilyen egy lejes neccel a kezében, mint valami árvaféle. Látván az Úr dilemmáját, felajánlja magát, hogy ezentúl ezen a problémán ketten aggódjanak. Tetszett a gondolat az Úrnak, hogy az árvaféle alázattal van iránta és hajlandó beépülni mindennapos életébe, osztózni a mindenféle gondokon.
Időközben lőn aztán az Úrnak egy egyszülött fia is, akkoriban még nem használták az egyke fogalmat, örvendett a Világ Ura, hogy az is lett. Nőttön nőtt a fiú, lassan úgy nézett ki, hogy ketten uralkodnak az Úr oldalán az Éden kert fölött.
Igenám, de az árvaféle jöttment nem tudta ezt lenyelni, hogy most már több szemszögből tekintenek az élet illetve a tudás fájára. Mennyivel egyszerűbb volt az örökség kérdése az egyszülött előtt.
Az árvaféle meggyőzte az Urat, hogy fia liberális nézete felborítja az évezredes életfa verzusz tudásfa misztikus disputát és nem tesz jót a birtokra, ha kiderül mindkét fa egyforma, nincs köztük semmiféle különbség, hacsak nem az odaképzelt.
Az Úr és fia közé beékelődött az elvi vita. Az Úr kifogya pedig az argumentumokból, erejére támaszkodván pedig kizavarta a fiát az Éden kertjéből, mondván szükség neked ujjá születni, amíg nem jösz te is egy üres egylejes neccel vissza teljes alázatban, nincs miről tárgyaljunk.
Így lön aztán, hogy erről a fiúról nevezték el a tékozló fiút, aki fogta vagyonrészét és elment, eltékozolta.
Valójában a fiú üres kézzel kiűzetett a paradicsomból.
De az emberek és írástudók hisznek inkább a hatalomnak semmint az igazságnak. Ezért nem értették ennek a fiúnak a hallgatását, mikor az igazság kérdéséről feszegették. Furcsa mód szabadon társalogni egy összedrótozott, megsebzett emberrel az élet ama nagy igazságairól, melyen amúgy is rajta van a pecsét.
Mert mint kivetettet üldözték vala a fiút mindenfelé.
Volt pedig egy Júdás nevezetű ember, aki egy vacsora alkalmával valamit a tékozló fiú fülébe súgott. Reggelre lógva találták ezt a Júdást egy fa ágán, estére pedig a tékozló fiút is keresztre feszítették vala.

Júdás pedig ezeket a szavakat súgta vala a tékozló fiú fülébe: „ne hagyd magad provokáltatva az igazság kérdése felől, mert az aki most Atyád oldalán van, ama egylejes neccű, ki árvafélének mutatja magát, az a te szavaiddal akar megölni téged és örökre kivettetni az Éden birodalmából, hogy az Atyádat is megölvén majd, hogy legyen majd egyedüli uralkodó örökkön örökké mindenek felett.”

Újjászületvén és feltámadván halottságából, alázattal bekérezkedett az atyjának kertjébe, hogy megvívja majd minden idők legnagyobb harcát a gonosszal, ki az igazság, a jóság képében van jelen mindenhol, és ezen erényekkel felvértezve álnok módon akarja azokat felszámolni s megszüntetni, mondván a semmiből jöttem s lettem nagy hatalom, és enyém minden fa ezen a világon ami van.

És zajlik pedig vala ez a dilemma napjainkban is, hogy ki a valódi tékozló ezen a világon, az e aki őrzi a fákat, vagy az e aki eszik róluk?