Egy
hűvös alkonyatkor jára vala az Úr az Éden kertjében. És látá,
hogy minden amit alkotott az jó, az élet fájáról és a tudás
fájáról nem evett senki. Mint a jó gazda gyönyörködék fáiban,
itt, ott igazítván még rajtuk egy egy ágat.
Aztán
szívébe hasít vala a gondolat, hogy de minek is, kinek is csinálta
ezt az édeni állapotot? Mert mi lesz, ha éppen valami rakoncátlan
kölykek fogják dézsmálni az élet és a tudás fáját? Mi lesz
akkor, ha ezek a rakoncátlan kölykek megvilágosodnak mint ő?
Így
elmélkedvén az Úr hűvös alkonyatkor az Éden kertjében, közben
megjöve egy idegen fiú egy ilyen egy lejes neccel a kezében, mint
valami árvaféle. Látván az Úr dilemmáját, felajánlja magát,
hogy ezentúl ezen a problémán ketten aggódjanak. Tetszett a
gondolat az Úrnak, hogy az árvaféle alázattal van iránta és
hajlandó beépülni mindennapos életébe, osztózni a mindenféle
gondokon.
Időközben
lőn aztán az Úrnak egy egyszülött fia is, akkoriban még nem
használták az egyke fogalmat, örvendett a Világ Ura, hogy az is
lett. Nőttön nőtt a fiú, lassan úgy nézett ki, hogy ketten
uralkodnak az Úr oldalán az Éden kert fölött.
Igenám,
de az árvaféle jöttment nem tudta ezt lenyelni, hogy most már
több szemszögből tekintenek az élet illetve a tudás fájára.
Mennyivel egyszerűbb volt az örökség kérdése az egyszülött
előtt.
Az
árvaféle meggyőzte az Urat, hogy fia liberális nézete
felborítja az évezredes életfa verzusz tudásfa misztikus disputát
és nem tesz jót a birtokra, ha kiderül mindkét fa egyforma, nincs
köztük semmiféle különbség, hacsak nem az odaképzelt.
Az
Úr és fia közé beékelődött az elvi vita. Az Úr kifogya pedig
az argumentumokból, erejére támaszkodván pedig kizavarta a fiát
az Éden kertjéből, mondván szükség neked ujjá születni, amíg
nem jösz te is egy üres egylejes neccel vissza teljes alázatban,
nincs miről tárgyaljunk.
Így
lön aztán, hogy erről a fiúról nevezték el a tékozló fiút,
aki fogta vagyonrészét és elment, eltékozolta.
Valójában
a fiú üres kézzel kiűzetett a paradicsomból.
De
az emberek és írástudók hisznek inkább a hatalomnak semmint az
igazságnak. Ezért nem értették ennek a fiúnak a hallgatását,
mikor az igazság kérdéséről feszegették. Furcsa mód szabadon
társalogni egy összedrótozott, megsebzett emberrel az élet ama
nagy igazságairól, melyen amúgy is rajta van a pecsét.
Mert
mint kivetettet üldözték vala a fiút mindenfelé.
Volt
pedig egy Júdás nevezetű ember, aki egy vacsora alkalmával
valamit a tékozló fiú fülébe súgott. Reggelre lógva találták
ezt a Júdást egy fa ágán, estére pedig a tékozló fiút is
keresztre feszítették vala.
Júdás
pedig ezeket a szavakat súgta vala a tékozló fiú fülébe: „ne
hagyd magad provokáltatva az igazság kérdése felől, mert az aki
most Atyád oldalán van, ama egylejes neccű, ki árvafélének
mutatja magát, az a te szavaiddal akar megölni téged és örökre
kivettetni az Éden birodalmából, hogy az Atyádat is megölvén
majd, hogy legyen majd egyedüli uralkodó örökkön örökké
mindenek felett.”
Újjászületvén
és feltámadván halottságából, alázattal bekérezkedett az
atyjának kertjébe, hogy megvívja majd minden idők legnagyobb
harcát a gonosszal, ki az igazság, a jóság képében van jelen
mindenhol, és ezen erényekkel felvértezve álnok módon akarja
azokat felszámolni s megszüntetni, mondván a semmiből jöttem s
lettem nagy hatalom, és enyém minden fa ezen a világon ami van.
És
zajlik pedig vala ez a dilemma napjainkban is, hogy ki a valódi
tékozló ezen a világon, az e aki őrzi a fákat, vagy az e aki
eszik róluk?