Álom és gyümölcs


Egyszer egy ember meglátta a gyümölcsfáimat, azt mondta, ember, kár ezekért a fákért. Nem jók semmire, mondtam, nem teremnek semmit. Mondtam neki. Meg kell nyírni őket. Azt mondta egyszer ez az ember. De hogy? Mert fogalmam sincs, hogyan kell? Válaszoltam. Nincs ennek semmiféle stikája. Mondta az ember. Nyírd úgy, ahogy akarod, hogy kinézzen a fád. Mint a borbélynál? Mondtam nevetve. Pontosan úgy. Mert másképp csak elnőnek és nem fognak soha teremni, csak betegeskedni, kínlódni. Elvadulnak. És elment az az ember. Nem is azért jött, hogy nekem ezt elmondja. Szállítással foglalkozott ez az ember és elhozott nekem valami deszkákat. És közben meglátta a fákat.
Ez még a gazdasági világ csúcsán volt. Azon a csúcsán, ahol mindenféle prófécia a gazdaság hanyatlásáról, az üzemanyag árak felrobbanásáról mind paranoiás elképzelések, emberellenes rosszindulatok és isten elleni vétkek voltak.
Könnyű volt azt mondani, hogy nyírd úgy a fát, ahogy szeretnéd, hogy kinézzen. Mert hogy nézzen ki az a fa? Melyik ága nem odavaló? Az első évben bénáskodtam a meggyfa körül. A következő évben bátrabb voltam. A harmadikban látván, hogy nem száradt el a fa, sőt, rengeteg meggyet termelt, még bátrabb lettem. Az idén már a többi fát is jól megnyírtam. A múlt évben volt egy almafa, azt mondtam, no megállj, adok neked nyírást öcsém, levágtam róla majdnem minden ágat. Olyanná nyírtam, mint egy elkezdett grafika rajz, meghagytam a törzset, s egy pár ágkezdeményezést. Rémesen sok ágat levágtam. Mondtam is, na ennek a fának annyi. Öregem. Arról a semmi fáról, ami eddig semmit nem termelt árnyékon kívül, két Billás necc almát szüreteltem le a múlt nyáron. Felbuzdulva nekiestem a többi fának is. Addig faragtam őket, amíg tetszettek nekem. Szépen kivirágoztak, és látom megjelentek a gyümölcsök. De így egyik hétről a másikra. Hihetetlen.
Aztán vettem a fűnyírót és szépen lenyírtam a nyolcvan centis füvet, gazt a fák körül. Lenyestem a kerítésen behajló idegen fák ágait, hogy a gyümölcsfáimnak legyen levegő. Mit mondtak a gazok magukban? Végünk van. Eddig volt s netovább. Vége a két méteres égre törekvéseknek. Erre megjelentek valami énekes madarak. Eddig nem voltak csak ilyen csipogó verebek , turbékoló galambok, károgó varjak, de az idén megjelentek valami énekes madarak. Éjjel nappal trilláznak. Mintha tudnák, hogy van itt egy elkeseredett ember, nosza jer dobjuk fel a kedvét.
Álmomban összezsugorodott a világom. Egy udvarban volt Nyikulica bácsi és a többi világ. Valami anyagot vettünk tőle. Gigi felkötötte a piros Dácsiára, közben látom felkötött még valami szar vasat, mondom neki, minek gyűjtesz megint Gigi? Nem látod, hogy mindent amit gyűjtöttem elvittem a vasba? Hidd el könnyebb az élet a felhalmozott javak nélkül. Nem kell hozzá csarnokot vegyél. Rám se hederített, mondta, hogy megy kölcsön kér Nyikulica bácsitól harminc lejt, mert nincs cigije. Sanyi azt mondta, amíg kérsz, menj vegyél nekem is egy cigit és itt van vegyél egy feles olyan huszonkét fokost, majd megadod, ha kértél. Az udvaron egy lakásba egy család költözködik. Elnéztem, amint az üres petflakonokat is elhozták a régi lakásukból. Minek még azokra is autót bérelni? Éppen a nagymamám lakásába költözködtek. Hátrébb volt egy konyha az udvaron, nagymamám is oda költözött, a kis konyhában három ágy fért el, az egyikben nagymamám feküdt, boldog volt, hogy láthatott. Megölelt és mosolygott. Életében sosem tette. Mindig csak félt és rettegett. Mert nagyapámtól elvált és ötvenévesen kezdte újból nagymamám az életét. Kérdeztem tőle, hogy hát nem kapott más lakást a régi helyében? De igen, majd jövőre fogják átadni. Na gondoltam, jól átverték az öreglányt, kirakták a lakásából. Nem akartam ott a többiek előtt belebonyolódni a dolgokba, de eldöntöttem, hogy beszélek apámmal, hogy van a csarnokban elég hely, vigyük oda nagymamát. De hoppá, rájöttem, hogy álom az egész, hisz apám sincs már. De vajon miért nem tudtunk mi az életben összefogni az egész család? Így filóztam még álmomban. Miért nem mondta apám, hogy mi a baj nagymamával? Azt gondolta, hogy nem tudjuk felfogni? Aztán egy pillanat alatt visszapörgött életünk és rájöttem, hogy valószínű nem értettük volna meg akkor, amikor nagymama még élt. De nagymama sem értette meg akkor, amikor még élt. Mert sosem jött mosolyogva, hogy megöleljen. Mindig csak óvatosságra intett. Attika így vigyázz, meg úgy vigyázz. Azt a szőnyeget így meg úgy porold. Leseperted kétszer is miután kiporoltad?
Mennyi emberi kín és szenvedés, az emberhez méltó szabadság címen a családunk szanaszét nyakig szarban és magányban.
Elnéztem a jól öltözött anyát, központi pozícióban a társadalomban, szidta lányát mint a bokrot, hogy telefonál miközben találkozik az osztály főnökivel és nem köszön neki, hogy fiam lenyeled a telefonod de akkor is köszönsz neki, s nyomta a dumnyezókat, a lánya meg sem mukkanhatott...talán elmondta volna, hogy egész nap találkoznak az iskola folyosóján, röhejes lenne feszt mind köszönni neki. Talán az a baj azzal a lánnyal, hogy neve nincs rajta egy ilyen jó dinórajzoló diplomán sem az iskola folyosóin felaggatva. Mert ha meg akarod tudni kik azok a családok akik számítanak egy városban, elmész az iskolába és megnézed kik nyertek mindenféle szavaló, meg zongora meg egyéb versenyeken. És meglátod, hogy négy legfeljebb öt nevet találsz. És érthető, ha egy alapember a gyermekei nevét nem látja a falakon, milyen frusztrált lehet. És ezért büntetésből nyix cserkészet, nyix kirándulás s egyéb bilibuli. Csak zongoralecke s sok Áprily Lajos vers, meg Gaudi filozófia.
Csak nőni, nőni az égig! Felnőni az égig. Szánalmasan gyenge és vékony ágacskákkal a Nap felé nyújtózkodni, hogy aztán a leggyengébb szellő is ide oda játszódjon velünk. Nőni, és semmi gyümölcsöt sem teremni. Aztán ennek a lánynak egyszer elege lesz és elmegy. Önálló életet fog élni, messze szüleitől, a családtól. Messze fog akarni gyökeret verni. Messze fog akarni új életet kezdeni. Csak az övét, nem a másét. Messze, mert a közelben nem lehet. S akkor hódítani kell, növekedni kell, hogy elfogadják, befogadják, s akkor neki is lesz egy lánya akinek, mint az anyja fogja kiabálni, hogy bazdmeg lenyeled a telefonod de akkor is köszönsz bazmeg. Hogy bazdmeg így kell azt a kúrva dubaajtót bezárni? Hogy mit mondtál? Hogy úgy hallottad, hogy bezárult? Hát tudd meg fiam, hogy nem arra megyünk, hogy úgy hallottad bazmeg érted? Hanem megnézed, hogy bezárult e az a kurva dubaajtó érted? Na mars az osztályba, otthon még tárgyalunk erről.
Így leszünk egy örökké nyugtalan, nomád nemzet, mert örökké megyünk, örökké újat alapítunk ős örökké csak rosszul csinálunk mindent. Sosem nézünk szembe egymással. Csak aggódunk. Önállóskodunk. Vérünkben van a magány. Leütjük azt is aki közelít. Szántszándékkal keressük a maffiás gittegyleteket, a hatalom seggét, amit nyalni lehet, bárki seggét kinyalni, csak ne kelljen gyermekeinkkel szembenézni, hogy elbasztuk. Mint emberiség elbasztuk a gyermekeinkkel szemben és nincs alternatívánk. És ezt nem akarjuk belátni. Mert ha belátnánk, akkor ki kell vágjuk a gazt amiben élünk, le kell nyessük a növekedést színlelő terméketlen hajtásainkat, de akkor kiderül ugye, hogy az egész életünk egy kis csupasz, tenyérnyi föld, egy pár absztrakt vonal, nem nagy, ijesztő, suhogó lombozat. Pedig megnyernénk magunknak az énekes madaras tavaszt, az örömteli gyümölcstermést.