Kandallókályha

Az ember szalonnával is él, nemcsak igével. Apropó ez arra, hogy nemcsak a szám jár, hanem valamennyit dolgozok is na. Hogy nem mutatkozik ez valami szpektákulozó, az azért van, mert munkám szerteágazó mint a földön az a futó burján, mely kétségbeesetten kapaszkodik mindenbe.
Még vasárnap befejeztem a kandallókályhát, azaz lekaparni és lemosni a rászáradt agyagot. Tegnap és ma kisebb tüzeket raktam benne, de egyébként is volt ideje szellőzni, száradni, mert gyakorlatilag egy hónapja építgetem, délutánonként pár órát.
Amint a belső járatokat felépítettem, az első dolgom volt a kéményhez csatlakoztatni, hogy a huzat beinduljon és a lassú száradás elvégezze a dolgát.
Aszontam, hogy nem referálok róla, míg nem győződöm meg, hogy a kályha működik is. Pár szégyenlős, félénk begyújtás után, kellemesen csalódtam, hogy minden a legnagyobb rendben megy. Miután leégett a kis tűz, a kályha még hideg volt, de rá két órára fellangyosodott és majdnem egyenletesen melegecske volt. Gyakorlatilag elosztódott a meleg. Lévén a tűztér a régi kandallónk, a tégla tömeg átvette a vas hőjét.
Amitől egy kicsit féltem az az volt, hogy a füst utakat nem törtem meg kilencven fokban, hanem negyvenöt fokosan alakítottam ki, a kandalló járataiból inspirálódva, ahol egyszer kétfelé ágazik, majd újra egyesül a kimenő füst, aztán megint kettéágazik, majd egyesülve kimegy a csövön a kéménybe. Féltem, hogy hamar kisiklik a hő és nem lesz ideje felmelegíteni a téglákat. Félelmem nem vált be. Szerencsémre.
A hullámzó negyvenöt fokos utakat azért gondoltam ki, hogy ne legyen hova lerakódjon a korom. Mert reményeim szerint a kályha túl kéne éljen engem.
Az építéséről őszintén nincs nagy kedvem beszámolni, nemcsak azért, mert a vízmértéket csak azért használtam, hogy biztosítsam magam arról, hogy nagymértékben nincs vízmértékben, hanem azért is, mert kész kínlódás volt, balfaszkodás, mert nem értettem hozzá, anyagom is olyan volt amilyen és amikor nekifogtam halvány lila fingom sem volt, hogyan kellene azt megépítenem. Nem kevés frusztráltság is környékezett, meg a feleségem is nézegette diszkréten, hogy akkor hogy is lesz? Hogy ez így marad?
Amint apósom szokta mondani: az asztalosnál a munka vagy eltalálódik, vagy nem. Nos, véletlenül megtaláltam, megsúgom: az egyetlen lehetséges formulát ennek a mi speciális kandallókályhánknak. A formája is azért olyan, mert adta magát. Semmi sem volt kigondolva.
Persze a durva téglakályhát, mármint amit létre tudtam hozni a toldozott-foltozott hulladék tégladarabokból, hódfarú cserepeket kettévágtam, aztán kicsempéztem vele ugyancsak agyag és homok keverékével.
Végül a gondosan összegyűjtött bontott csempekályhákat nem használtam fel, mert már mikor nekifogtam rájöttem, hogy nem tudom kialakítani belőlük úgy a kályhát, hogy a kandalló tűzteret fel tudjam használni. Pénzem új ajtókra nem volt. Gyakorlatilag egy vasamba sem került ez a kályha, mindenem megvolt hozzá, illetve az évek alatt kialakult gyűjtő mániám most az egyszer hasznosnak bizonyult.
Viszont elgondolkodtam, hogy elvettem másnak a kenyerét, míg én a szakmámat űzhettem volna, de nem találtam a környéken olyan embert, aki ilyesmibe úgy vállalkozott volna, hogy ne kelljen segédet, taligát, szállítást, napi három etetést, pálinkát, szivart és egy köteg pénz társaságát is biztosítanom. Mert biza rájöttem, hogy a kályha nagy munkája nem ott van, ahol a möster összeteszi agyaggal a két téglát, hanem ott, ahol odahordják, kihordják, megkeverik, levágják, kézhez adják az anyagot. Azért kell a segéd, hogy legyen aki a munkát elvégezze.
A lényeg, hogy én meg vagyok elégedve vele, ha meg nem fog összeomolni a közeljövőben, akkor még elégedettebb leszek. Elvégre, ha a pisai torony ferdén is áll, miért ne állna az én kályhám is?
Egyet azért előre megmondok: Ne hívjatok kályhát rakniiiii!!!!