Pízverde

Mindent megértek, mégsem értek semmit.
Megértem, hogy fontos nekünk magyarnak megmaradni, de nem értem, hogyan lehet magyarságunkat zsaroló politikával megőrizni? Sosem gondoltam, hogy ide jututnk mi magyarok, legalábbis erdélyi magyarok, hogy csendben elnézzük, és ezáltal elfogadjuk politikusaink kétségbeesett kapkodásait az utolsó órában, csakhogy bármi áron szavazatot kapjanak. Én mindig azt hittem, hogy a gyümölcs az egy olyan dolog, ami terem vagy sem, attól függően is, hogy mennyire gondoskodik róla a kertész. Úgy tudtam, hogy mindennek ideje van és a legjobb mindennek megvárni a természetes idejét. Lám a melegházas pardicsom ízetlen, hiába piros. Tele van vízzel, ehetetlen. Azt hittem, hogy a gazdagság szorgalommal gyűjthető össze, nem egyik napról a másikra összeharácsolva. Most minden úgy néz ki, mintha jönne a jégkorszak és mindenki kétségbeesetten gyűjt, rabol, felhalmoz, senki nem gondol a holnapra, hogy a mai cselekedetével holnap mit rángat magára, családjára, nemzetére?
Olyan az egész mint egy pokróc pofájú nagy darab brutális férfi, aki attól tartja magát nagy vitéz magyarnak, hogy feleségét veri, gyerekeit feszt dorgálja, egy kedves szó el nem hagyja száját, iszik, jókat zabál, kevesebbet mosdik, mert ez a kép illik egy igazi ősrégi lovas hunhoz. Ettől a képtől a hollywoodi reptéri szerelemvallásig annyi a különbség, amit Márai Sándor megírt: Amerikában az ember becsületes munkával mindent összeszedhet. Amíg mi itt a nagy magyarságharcunkkal éhen halunk. Tudom, már ennek a puszta gondolata is egy hazaáruló magyarnak lehet engem tekinteni, de én már ilyen földhözragadtan fogok meghalni. Sőt úgy érzem, lassan kezdem belátni, hogy nincs ezen a világon szebb és értelmesebb dolog, mint a pénz. Mert minden többi annyira ki van forgatva, át van értelmezve, agyilag kimosva, hogy már kezdek nem vágyni semmi mai értelembe vett szellemi-lelki jóra, inkább arra kezdek vágyni, hogy becsületesen meg tudjak keresni annyi pénzt, amennyivel meg lehet élni. Élni, anélkül, hogy feszt a pofámba vágja valaki, hogy tartózom, hogy adót csalok, hogy nem vagyok elég hazafi, hogy nem vagyok elég magyar, hogy nem vagyok elég hívő.
Rájöttem, ebben az életben az ember sosem lesz megfelelő, ha szellemi lelki úton keresi a megváltást. Talán megfelelő készpénz készlet több nyugalmat biztosít, mint a szellem és lélek falánksága, mely soha nem akar betelni, csak örökké keres, mindig bizonytalan és sosem elégedett. Mint egy finnyás vénkisasszony.
Így látom én a mai, történelmi idő sújtotta magyarságunkat. Eszeveszett politikai széthúzások, amik megbomlasszák az amugyis gyenge közösséget. Amellett, hogy létrejönnek az extrém pólusok, egy hatalmas bizonytalan, elhidegült, kiábrándult tábort hagynak maguk után a mindennek mondható, de nem egyenes, korrekt és demokratikus politikai erők.
Azt mondani ma, hogy miért nem szövetkeznek a jó ügy érdekében, tiszta bolondság lenne, mert kérdés, hogy melyik fél van a jó ügy oldalán? Semmi értelme szövetségkötésekről beszélni, mindaddig, amíg a tét mindig a másiknak a tulajdonát bekebelezni. Egy más fajta ébredésre számítani, reménykedni, nincs értelme. Legfeljebb az eljövendő jégkorszak után. Biztos van abban a tízezer éves életciklusban egy idő, amikor a jó természetesen, szükségszerűen és jogosan van jelen, nemcsak emlékekben, álmokban.
Addig is a pénz adta szabadság konkrétabb és hitelesebb. És élvezhetőbb.
Persze, mondhatjátok, meghibbantam. De nem. Sosem idegenkedtem a lóvétól. Tisztán emlékszem Ricsi az unokatestvérem mondta egyszer, hogy a pénz nem boldogít, de fenntartja a boldogságot. Sokszor kellett igazat adjak neki az életben. Mert arról könyveket írhatnék, hogy a pénztelenség mennyi boldogtalanságot okozott az életünkben. Mert akinek nincs pénze, de mégis élni akar (aztakurvaannyát), mennyi szart, megaláztatást kell lenyeljen, mennyi szar munkát kell elvégezzen, évről évre egyik albérletből a másikba utazik, ahelyett, hogy világot lásson, élvezze az életet. Például a napsütést egy unalmas délután.
Itt baszta el a politika. És itt baszta el a magyar értelmiségi, lelki ember, legyen az bármilyen funkcióban, hogy nem törődött a kis magyarságának a jólétével. Ott fájt neki. Mert zsíros fizetése mellett csak azért járt a szája és bolondította népét, hogy abból neki, csak neki származzon haszna. A nép meg legyen hazafi, lelkes barom, aki élete árán is megvédi őrült vezetőit.
Mert nem azért fogytunk el, mert nem voltunk képesek férfiak lenni az ágyban, ahogy sok ilyen brutális sőrvitéz nagymagyar szugerálni szeretné a gyengébbek lelkébe, hanem azért, mert nincs képe a jövőnek. Azért. Mert lejárt az az idő, hogy a munka holnap is munka lesz, amiből tisztességesen meg lehet élni. Nem látni a holnapi megélhetést. Amit látni lehet és azt nagyon tisztán, hogy lesznek polgárháboruk, zavargások. Gyűlölettől, telhetetlenségtől átitatott mindennapjaink semmi jóról nem adnak hírt.
Azért mondom én, hogy most valahogy egy kis készpénz több lenne mint bármilyen lelkesítő duma.
Most már nem lélek ébresztőkre van szükség, hanem egy kis píznyomó szerketyára.