Próbálom
művelni magam, ha már megvan rá ez a lehetőség. Legutóbb Jézus
létezéséről egy vitát hallgattam meg, két rengeteg egyetemet
végzett csávó érvelt pro és kontra, hogy valóban létezett e
Jézus, vagy se? Jók ezek a pro és kontra érveléses viták, mert
az ember el tudja magában rendezni, hogy hitvilága mennyire valós
alapokon fekszik.
Számomra
a jelenség annál furcsább, mert engem sokszor jelentéktelen
dolgok ragadnak meg, melyek aztán sokáig magukkal ragadnak el,
sokáig ízlelgetem és elmémben forgatom, mígnem beleőrlődik a
lelki világomba. Annál is furcsább, hogy minél inkább
megvilágosodom, minél tisztább, hogy az ember egy öngerjedő,
misztikumra éhes lény, melynek valós tartalma az Univerzumban
nemigen bizonyítható, bennem egyre erősödik a hit, hogy a lélek
az nem csak egy kitaláció, nem csak valami vágyaknak a kivetítése,
hanem egy bennünk elnyomott Valaki, aki nemcsak egy “erő”
valahonnan, hisz enélkül gyakorlatilag húsgombócok lennénk.
A
kontra Jézusos elméletek legalább annyira vékony szálon lógnak,
mint az elfogult teológusok spekulációi. Viszont ebben a vitában
elhangzott egy kérdés, mely számomra az egész disszertációnak
a kulcs kérdése, hogy mi érdekük volt az akkori tanítványoknak
kitalálni egy olyan Jézust, aki nem fogja átvenni a hatalmat, nem
nyírja ki a rómaiakat?
Erre
biztos van megint pro és kontra magyarázat, hogy egyszerűen abból
a vágyból, miszerint az ember költői alkat, és ha nincs is az
Életben, de megteremtené a szépet, a jót, a tökéleteset. És ha
nem más, Jézusban az emberiség megteremtette a prototípust.
Ez
utóbbi kontra már az én vacsora jellegű gondolat ízlelgetésem,
mely valószínű megint megfekszi gyomromat, mint késői bűnözést.
Na jó reggelt hapsikám, felébredtél? Mondaná a cinikus bennem.
Ez
a gondolat kérdés, ez most olyan bennem, mint a bűnös
disznófősajt, melyet nem lett volna szabad megennem, legalábbis
nekem már állítólag nem szabadna, de annyira finom volt, hogy
elfogyta után még napokig érzem az ízének felharmonikusait, és
ennek a traumának a hatása alatt jobb kedvvel eszem a lájtosabb,
egészségesebb leveseket, míg aztán feloszlik a disznófősajt
emléke is véremből. Így a gondolatokat is, napokig ízlelgetem,
fogyasztom, mígnem megértem, vagy egyszerűen elévül, elfogy,
elkopik.
Ez
a kérdéskör éppen ilyenkor, Karácsonykor a legjobbkor jön. Mert
ilyenkor van az, hogy a jóemberek megcsömörlenek a sok álszent
dzsingezbelltől. Én erről még írtam volt, hogy ez a sok álszent
dzsingezbelg tulajdonképpen az egyébként hitetlen ember vágya
arra, hogy hinne a dzsingezbellben, de nem hisz, de legalább
karácsonykor legyen ilyen dzsingez fíling. Mert ugye, az ünnepek
után, minden kezdődik elölről: elmúlnak a karácsonyi
hangulatok, a finom falatok, az emberekből a szeretet és a jó
szándék, a gazdaság továbbra is pörög, sőt számonkéri azt a
pár szabad napot is, melyben az ember dzsingelbergezni kezdett.
Tehát
az a sok lelki vonatkozás, szellemi magasugrás, az ünnepek alatt
lecsillapodnak. És legyünk őszinték, ha nem lenne ez a
gazdaságilag felcicomázott ünnepi hangulat, az emberiség még
ennyire sem foglalkozna a lelki dolgaival.
Ahogy
a fizikus mondta: választhattunk volna egy lelki életformát, de
nem, a technikai életformát választottuk. Azért élünk ma
technikai életet és nem lelkit.
Tehát
a napokban ezt a két kérdést ízlelgettem magamban, miszerint
miért találta ki az ember Jézust, és miért nem választott lelki
életformát? Ha már kitalálta Jézust, aki a Lélekért jött,
miért nem a Lélek szerint él az ember? Miért akarja az ember
Jézust technikailag megvalósítani, ha a Lélekből fakadóan
álmodta meg?
Az
emberiség szempontjából nem tudom a választ, én csak arról
beszélhetek, ami bennem van. Tény, hogy bennem erősebb a lélek
hangja, mint bármilyen érv, ami felsorakozik az ellen, hogy a lélek
egy általunk még meg nem érintett, önálló létforma. Valószínű
az ember ösztönből is cselekszik, de szerintem a lélek jelenléte
bennünk nem magyarázható egy agyi tevékenységgel, illetve a
művészi hajlamunk nem egy evolúciós folyamat eredménye, hanem a
lélek hangja.
Azt
sem tudhatom, hogy a régi ember, a régi társadalmak milyen lelki
életet éltek, szerintem sok a nosztalgikus legenda is ebben a
témában, de én azt úton útfélen tetten érem, hogy bármennyire
technicizálódik az élet, a lélek megtalálja módját a
kinyilatkoztatásra.
Csupán
az a baj, hogy a technikai világban élő ember úgy érzi kevés az
ideje, lemarad dolgokról, emiatt nincs türelme a Lélek hangjához.
Nekem
sincs türelmem a Lélek hangjához, és én is úgy érzem, hogy
nincs elég időm, és hogy lemaradok dolgokról. Holott semmiről
nem maradok le, csupán arról, hogy a bennem élő lélek
kinyilatkozzon. Az arány nagyon egyszerű: minél többet
kacsintgatok kifele, annál inkább elfojtódnak bennem a lelki
dolgok. A megoldás is egyszerű lenne: minél kevesebbet
kacsintgassak kifele, és többet figyeljek a bennem élő lélekre.