Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Mostanság

Mostanság érzem, ahogy az élet változik körülöttem. Nehezen fogom fel, hogy ötvenen túl hiába gondolkodom fiatalosan az életről. Az ötven alatti generációk egyértelműen nem velem gondolják a bármilyen jövőt. Ahogy Mollináry Gizella (egy darabig még idézek belőle) írta: fiatalon az ember azt hiszi mire felnő, az ember kitalál valamit és nem hal meg. Na nekem mostanában ez az elmúlásos dolog egyre tisztul. Arról többször írtam, hogy nem félek a haláltól. Sem attól, hogy Teremtővel szembesülök, sem attól, ha az ibolyák gyökerei lesznek nekem az örökkévalóság. Nincsenek örökkévaló elvárásaim.
Az fáj egy kicsit, hogy a nálam fiatalabbak lemondanak rólam. Hadd az öreg faszt. Nem látod, neki délben pihenni kell, nem bírja a ritmust. Meghízott mint a állat, fogai kihulltak. Az is groteszk, fekete humor, ahogy végig megyek hússzor napjában a műhelyen. A mindennel tele, de egyben üres hangár mintha gúnyolódna velem, látod, te is milyen hülye voltál, nem műhelyért kellett volna életedben imádkozz, most aztán adott az isten neked műhelyt, hogy rohadj bele mindenestől. Műhely kellett neked? Na adott az isten műhelyt neked!
Így van. Ezt belátom. Talán hibáztam. Nem műhelyt kellett volna kérnem. Hanem mást. És több időt kellett volna szenteljek magamra.
Néztem a jutubon, ahogy egy dobos pacák egy hatalmas tükörben nézte magát amint dobol, és szemmel láthatóan tetszett magának, önelégült pofát vágott hozzá. Valahogy így kellett volna én is nézzem örökké magam a tükörben, s akkor láttam volna, hogy a munka káros az ember egészségére.
Úgyhogy elbasztam. A székely gerendákat basz el, én életeket. Ez se semmi azért.
Néha elmegyek egy nyugdíjas klub előtt, délután már gyűlnek oda, sakkoznak késő estig. Elnéztem, talán ott a helyem. Persze, hetyke fiatalon a hatvanasak klubjában. Innám a sört, és hosszasan nézném a sakktáblát. Nehéz a mozgásom, de kétlem, hogy képes lennék órák hosszat sakkozni. Egy rövid játszmát nem tudtam életemben lejátszani. Nincs kitartásom hozzá és bármi, ami valaki vagy valami ellen történik, nem tudom csinálni. Ahogy mondtam, arra voltam szetálva, hogy környezetemet kiszolgáljam. Sikerül is, mert kurvára lerohasztanak engem. Szüntelen adok, pedig már rúgnak belém, annyira irritálja a mindenkit adakozóságom, belém unnak. De ők nem is tudják, hogy lelkemben mekkora harcot vívok, hogy csak egy picit is gyűlöljek már, a javamra az isten szerelmére! Mindig eldöntöm, nem adok többet. Vége, kész, én leszek a geci. És láss csudát, ebben a halálos magányomban mindig megtalál valaki, igaz addig az aktusig, amíg tart az adakozás.
Van itt egy kóbor kutya, kölykei lehetnek valahol. Lejárt kekszeket adok neki, patikából kiszuperált, lejárt tejporokat hígítok vízben neki. Amíg ezeket elfogyassza, bánatosan néz, de aztán ő is elhúz vackába. Kéne haragudnom rá, de nem tudok. Kölykei majd hálából össze fogják piszkítani az udvart, ugatni az éjszakát. De sajnálom őket, mert korán elpucolnak. Annyi kóbor kutya után fertőzött a hely, esélyük sincs ezeknek túlélni oltás nélkül. Tudom milyen kínosan halnak meg. Ezért nem tartok kutyát, mert nem viselem a szenvedésüket. Ha oltanám is a kutyámat, ezek a kóbor kutyák megnyuvasztanák. De nem tudom lelőni őket. Se mérgezni. Sajnálom a letaposott csigákat. Nem tudom mindegyiket kikerülni.
Szóval, mondanám egy magamfajtának, jer húzzunk el még egy bleúzt, de nézne rám, mintha hibbant lennék. Pedig megmutatnám mit pengessen orra vére eleredtéig a bazzgitáron. Nem nehéz. Nem a technika a lényeg, hanem az érzés. Mi olyan nehéz? Tádám-tádám.
Ja. Mégis, a legyeket gyűlölöm. Rajtuk verem el a világba vetett összes reményeim meghiúsulásait. Mekkora kurva nagy ez a világ, benépesítik a levegőt is, röptükben veszekednek is, dugnak is, meg izzadt fejemre szálnak disznólkodni. Nem borzalom? Ezt az egyet nem fogadom el! Halál rájuk. Spirituális exkolléganőm meg is jegyezte, még nem látott embert ennyire vehemensen gyűlölni a legyeket. Persze, mondtam neki, mert városon élsz, ahol repülőből permeteznek a legyek s szúnyogok ellen. De ezt láttam, hogy nem ért a spirituszáig, elakadt az én bűnömnél. Az egyetlen kibaszott bűnömnél, és azt is nem kipécézte? Hogy lehetnék pozitívabb. Én nem vagyok pozitív? Ki az isten a pozitív, ha nem én? Aki másokért képes meghalni, de magamagáért tükörbe nézni se?
Végül is jól van minden. A neheze kezd lejárni. Van abban is jó, hogy basznak rám, legalább majd nem siratnak. Azt mondják majd, hadd a faszba, egy frusztrált fasz volt.
És nincs ez jól? Dehogynem.
Rákaptam a szintire. Egy nap felfedeztem, hogy a keverőpultom mellett letakarva régi törölközővel, ott a zsírúj szintim. Persze, zongorista páromra várt, de azt hiszem két év várakozás elég, hogy kiderüljön az a szándék, amit tulajdonképpen már előre kimondott, hogy véletlenül se maradjon homályban, miszerint: többet nem. Igaz is, a szinti nem zongora, hiába dinamikus a billentyűzet, de az angol mekánikás híres zongora is 15 éve érintetlen. Nincs már még 15 év türelmem, élettel való packázás lenne ilyenbe vállalkozni, ezért bekapcsoltam és kütyültem rajta. És megszólalt az agyamban életem szimfóniája, mely valahogy olyan, mint a Csabi fütty zenélése. Érthetetlen, de szívből jön, és ha más nem, de az kiérzik.
Meg az is megfutott az agyamban, hogy mi lenne, ha bevezetném a halk dobolást? Mindenki súlyokat emel, hogy jó nagyokat üthessen a bőrökre, tányérokra, mi lenne, ha én halkan dobolnék? Fiatalon meg voltam győződve, hogy metál dobos leszek. Talán lehettem volna, de nem vagyok már fiatal és az a vonat elment. A doboknak halkan is szép a hangjuk. Egy emberi énekhang is dúdolva milyen szép tud lenni, a visítós népzene engem egyszerűen ki tud kergetni a világból, és akkor se fogom szeretni, ha nyolc árpádsávon is fut az az éneklés.
Bilik meg kongák kizárt, a latinos verésektől megint hidegrázást kapok. De a finom jazz hangzásból kölcsönözve, próbáltam pár ritmust, nekem tetszik. Milyen zenére is menne? Ki tudja? Talán felvéve, bekeverve bármihez. Nem biztos, hogy a gépfegyver hangzás az isten a zenében sem. Mikor Emilékkel próbáltunk, egy idő után mintha nem lett volna elég a néhány száz watt, egyre feljebb licitáltatott a hangerő. Ment volna ez huszonévesen, de most nincs benne öröm. Mikor átkevertem Balázs Fecó Érints meg nótáját, doboltam rá egy próbát, a finomabb megközelítés hozta nekem és belém az érzelmi többletet, nem éreztem hiányát a keménykedésnek. Több lélekwattot szeretnék, nem áramit.
De kinek van ehhez türelme? Fiatalnak még nincs, öregnek már nincs.

Na így ezekről a dolgokról.