Jövök egy idézettel, ami Géczy Gábortól ered, és aki mostanában elhunyt. Sokat szivarozott, de szerintem azért szivarozott sokat, mert sokat stresszelte magát. Végül is a stressz okozhatta (hogy PC-sen fogalmazzak) a halálát, a többi az csak mellékes. Ezt abból kifolyólag merem állítani, miután átéltem én is a cukorbetegségem kálváriáját, és azt hittem a saláta módszerrel rendezni tudom a cukorszintem, holott, noha minden szektás cukorbeteg velem ellenkezett, rájöttem, hogy az idegeskedés, az aggodalom, a lelki tusa és szellemi elborulás volt a cukorbajom minden forrása, nem a csoki vagy a liszt vagy a szalonna.
Igen, egyrészt a táplálkozás is számít. De a százas skálán ha 50 a kaja és 50 a szellemi-lelki állapot az egészséges testhez, akkor számoljuk ki, hogy egy mondjuk 80ra terhelt kajarendhez hozzájön a 420-as szellemi-lelki nitroglicerin, ebben a képletben melyik a károsabb? Nos, ezt én magamon tapasztaltam és éreztem. És rájöttem, hogy a lelkes-szellemes alkatom az, aki a betegségemet idézi elő, nem igazán a szénhidrát százalékaránya. Mert nálam zsírosabban és édesebben élő ember nem betegszik meg, ha éppen a f...a hegye fáj minden egyébre. Az aki nem törődik a lelki-szellemi dolgokkal, annak semmi baja az ételtől. Meg lehet nézni, hogy azok az öregek élnek közel a százhoz, akik valamiért sosem idegeskedtek.
Az más kérdés, hogy érdemes száz évet élni úgy, hogy semmitől nem gurulsz be, semmi sem idegesít és semmi sem lelkesít? Nem azt mondom, hogy a százévesek dilisek és bunkók, hanem azt, hogy különösen nem idegelnek, nem aggódnak, nekik nagyjából ott se fáj. Első látásra követendő példák, valószínű a spirituálisok célja egyike annyira lenullázódni, hogy a százéves mumifikálódásra méltókká válva száz évet éljenek teljes békében és gondtalanságban, higgadtan, semmit se bevállalva.
Ezért igyekeznek a szellemi leépülők a kaját 10-re, a szellem-lelket is legalább 10 alá vinni, mert akkor feltehetően a testnek mérhetetlen kapacitás tere marad a hosszú éléshez. Csakhogy azt látom, hogy ezek is feszt szomorúak, mindenük fáj, hiába csontszárazak és semmit nem csinálnak egész nap, őket sem kerüli el a kaszás.
Az alkotásra túladagolt alkatú ember egyedüllétében hajszolja magát, hogy lehetőleg minél több beleférjen ebbe az életbe. Gyakorlatilag amíg másoknak ott se fáj, ő felvállalja helyette is a melót, lelkesedést. Általában négy-öt csak álmodozó szájtátira jut egy lelkes, dolgozó ember. A négy-öt fölötti létszámok azok a zombik. Azok nem számítanak.
A Magfalva érdekessége, ha a cikk megjelenési idejét nézem: 2006, hogy egybeesik nagyjából az én Forgácsfalva törekvéseimre 2004-ben. Ami kísértetiesen hasonlít a Magfalvára, csak én 800 euróval kezdtem el a Forgácsfalvi alapokat a 2004-es Forgácstábor kőlerakásával, nem mertem 50 hektárban gondolkodni, de centiztem a 9 hektáros szántóföldet és a húsz hektár erdőt, ami eladó volt a Katonai Logothetti birtok mellett, ami birtokot hárman összeállva vettünk meg. Én fele arányban, a másik kettő (fizikai emberek, munkatársak akkoriban) meg negyed-negyed arányban.
Mint kiderült kevés voltam a projekthez, árva gyerekekkel akartam létrehozni, és végül az árvaház nem kiegészítőként tekintett rám, hanem konkurrensként és ellehetetlenedett a helyzet. Talán az volt a baj, hogy a Forgácstábor sikeres volt, a faházat felépítettük, egy rémesen alacsony büzséből, ami az is saját pénz volt, akkoriban elmehettem volna állapotos feleségemmel a görög tengerpartra belőle kétszer annyi időre, mint a tábor ideje, de nem, nekem kellett akkor is a majdani cukorbetegséghez annyira szükséges aggodalom, idegeskedés és lelki-szellemi stressz.
A magunk fajta sajnos nem tanul, ezért nem érjük el sokan a hatvanat se, mint Géczy Gábor. Persze most mindenki rinyál és ömleng, hogy drága ember. És a mindenki tovább a fotelben álmodozik egy szép világról, ahol őzek ugrándoznak, kecskegidák nyalják a kezeinket és nyuszik ülnek az ölünkben, és milyen jól borsót öntünk a kurvakapitalista világ orra elé.
A Magfalva prazsekt szerintem zseniális, legalábbis az idézett részre koncentrálva főleg, de szerintem a Kriszto-spirituális megközelítése sokakat elriaszt a konkrétumtól, legalábbis azokat, akik hajlandók nemcsak imádkozni meg hárékrisnázni, hanem konkrétan földbe vájni az ásóját. Mert nagyon hamar megviláglik, hogy sok az aratnivaló, de túl sok a hárékrisnás is. És akkor egyetlen lehetőség, eladni magát az álmot.
Én rájöttem, ahol többletben van a duma, ott hátrányba szorul a munka. Senki nem hülye, hamar ráérez erre.
Sokszor mondtam már, írtam már, hogy hagyományos módon rengetegen élnek, csak én amit láttam Moldvában, Olténiában, hatalmas falvakban borzasztóan primitíven művelnek mindent, halomra élnek kis helyen, szar kondíciók közt, majdnem archaikusan, az ortodoxiába ágyazva, hogy bármely krisztospirituális megirigyelhetné, de igazán azok sem boldogak, ugyanúgy rájuk jár mindenféle nyomor, betegség, hülyeség és ilyenek. Igaz, hogy sokáig elélnek abban a nyomorúságukban. Úgyhogy ez az életmód nem egy zseniális újraeszmélés.
Szerintem, ha valaki kérdez engem, inkább halj meg álmodban úgy, hogy reggelre terveid vannak, semmint harminc évig depressziósan és lebénulva nézd a kamrád ablakát és dongjanak a budilegyek, mert hetek óta nem mosdottál.
Ha van egy csepp esze a meg és felvilágosult Magfalva rajongóknak, átlapoznák Géczy Gábor alap ötleteit és elgondolkodnának rajta, van e benne valami használható? És ha igen, azokat szépen napvilágra hozni és rendre létrehozni. Ahogy van pénz foci csarnokokra, templomokra, lovakra fogadni, egy jó ügyre mindig lehet pénzt kapni.
Félek, hogy ebből is legfeljebb egy Géczy Gábor emlékplakett lesz, vagy a legjobb esetben egy falusi utcanevet fognak róla elnevezni.
Én érteni vélem Géczy Gábor munkásságát, egy partizán, akinek tele lett a töke a sok mesétől. Látom a ráncos kezén, hogy a munkától nem ijedt meg életében, de szerintem inkább azért követték ezt az embert, mert olyan érdekesen és meredeken fogalmazott. Mondandóiba egzotikus dolgokat szőtt, egy mesebeli világképet, ahol sok minden helyet kaphatott. Ha rosszmájú akarok lenni, azt mondanám, Géczy Gábor egy Stephen Hawkingszerű zseni, aki meg tudta magyarázni a fekete lyukat csupán egy székben filózva. Azzal a különbséggel, hogy Gábor a munkától sem riadt vissza. És eme szentencia az ami miatt én kedvelem őt.
Ha valaki úgy filózik, hogy közben dolgozik, azt szívesen meghallgatom, de azt aki csak filózik és közben semmit se csinál, az olyan nekem mint a légyzümmögés: zavaró.
Íme a 2004-es Forgácstábor, aminek a jutub a komment szekcióját önkényesen letiltotta, holott abszolút semmi oda nem illő nem volt ott:
Íme a 2006-os cikkből egy idézet, „Portré Géczy Gábor és a Mag”
Innen:http://users.atw.hu/magtar/cikkek/mag/mag2.htm
“Honnan jött az elhatározás, hogy egy falut építsenek fel?
Ez a XXI. század nagy kísérlete: képesek vagyunk-e újra emberi közösségeket alkotni, melyet a félelem (pénz, politika, hatalom…) helyett a szeretet épít fel és tart egyben? Évezredekig ilyen közösségek alkották az emberi társadalmakat, ezt próbáljuk meg újra felépíteni. Tavasszal egy kis csoport elkezdte felépíteni Magfalvát Monor és Gomba között, egy közel 50 hektáros területen. (Gomba felé jobb oldalon, Homok és a harcvölgyi erdõ között - a szerk). A falu kb. 10 házból fog állni, melyekhez 5 ha földterület tartozik. A telek (kb.1ha) minden lakónak saját tulajdona, a szántó (1ha), a legelõ (2ha) és az erdõ (1ha) osztatlan közös tulajdonban marad. Ez az erdõ- és legelõ birtokosság segíti a közös gazdálkodást (csorda, ménes, épületfa, tüzelõ…). A falu lakói a faluépítõ közösség soraiból kerülnek majd ki. Ha elkészül a falu, eleinte csak pár család fog kiköltözni, a többiek pedig fedezik majd költségeiket (üzemanyag, telefon stb.), cserébe az ottlakók egészséges élelmiszereket adnak, rendben tartják a többiek portáit is. A falut olyan mintának szánjuk, amely - reményeink szerint - segíti a helyi MAG-okat a saját falujuk felépítésében. És ezek a falvak egyszer majd összeérnek… A mintaadást tartjuk legfontosabbnak. Azt hogy kijön ide valaki, megtanul földházat építeni, vermet ásni, önállóan gazdálkodni, és ez a tudás nem avul el soha, és az övé marad. Alapelvünk, hogy a falu önellátó, önvezérelt, a természettel együttmûködõ egység legyen, kizárólag természetes, helyi építõ anyagokból épülhet fel (30 km-es körzeten belülrõl próbáljuk beszerezni az építõanyagot), a gazdálkodásban hagyományos fajtákat és eljárásokat használunk. Mangalicát, szürkemarhát, kopasz nyakú tyúkot fogunk tartani, tönkölybúzából saját magunk sütjük kenyerünket. Régen a falun élõk mindent meg tudtak termelni, csak a petróleumot és a sót hozták kívülrõl. Ezeknek az ismereteknek újra közkinccsé kell válnia, anyanyelvi szintû tudássá. Elhitették a parasztokkal, hogy az õ tudásuk már elavult, csak az a jó, ami városról jön, és a parasztok sajnos elhitték. Nem vették észre, hogy a televíziótól a banán ízû tamponig csupa felesleges bóvlit kapnak az értékeik helyett. Nem vették észre, hogy lassan mindenki beteggé és boldogtalanná válik körülöttük a „szép új világ” halálos ölelésében. Vissza kell adni a parasztság tartását, meg kell mutatni, hogy az õ tudásuk valódi érték, nem avul el, és nem válik szemétté, mint a jogi, számítástechnikai, orvosi stb. ismeretek többsége. Minél egyszerûbb valami, annál maradandóbb, és ami a legegyszerûbb: az örök!”
