Kis dolgok


Manapság egy gyermekre odafigyelni nem szokás. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy volt ez valamikor másképpen. Pedig oda kell figyelni, mert meglehet figura, amikor nagy komolyan, felháborodottan gesztikulálva mesél valamit azon a kedves csilingelő hangján, megtéveszthet minket. Láttam sok, gyerekét nagyon szerető szülő nevetve hallgat végig egy egy ilyen mesélést. Legyint rá, ezek a gyerekek, milyen jópofák. Igen ám, csak észrevettem, hogy az ami a szülőnek semmiség, kacagni való, az a gyermeknek létfontosságú probléma.

Naponta találkozom ilyen dolgokkal, helyzetekkel. Látom a felnőttek mennyire nem figyelnek oda a gyermekekre, a fiatalokra, ebből kifolyólag képtelenek megérteni őket, mindenre legyintenek, aztán mihelyt a gyermek nő, vastagszik a hangja, karja, már nem csak csilingelve, gesztikulálva fejezi ki magát, hanem az asztalra csap, üvölt, mert amióta megszületett ő mind mondani szeretne valamit, de a felnőttek csak legyintettek, mosolyogtak, kacagtak. Kikacagták. Nekünk felnőtteknek is elfogy a türelmünk, ha sokáig nem vesznek számba, nem csodálatos, hogy a fiatal még tizenöt évesen is reménykedik, hogy valaki komolyan vegye őt? Csak hát persze a kifejező eszközén csiszolt egy kicsit, a csilingelést megunván, agresszívebb módon próbálkozik. A szemükben a megvetés is erről árulkodik. Nem gondolja ő komolyan, kényszerítve van rá. Aztán mire családfenntartó lesz, lesz belőle egy erőtelen, frusztrált felnőtt, aki ő sem tud majd a gyermekeire figyelni, mert nem volt honnan megtanulja.

Én figyelek a fiamra. Szemem sarkából más gyermekekre is figyelek. Fantasztikusan tiszta világban élnek. Amikor a fiam elmond valamit én nagyon oda figyelek. Bevallom nem mindig tudom teljesen követni, de amikor érzem, hogy egy témával többször előjön, elbeszélgetek vele, vagy egyszerűen részt veszek a gondolatvilága alakulásában. Figyelem a témát és tapintatosan kezelem. Ha vannak fel nem tett kérdései, segítek neki feltenni őket. Egy nagyon kis biztatással csodálatosan bontakozik. Csak éreznie kell, hogy oké, ott vagyok, igen, hallom amit mond.

Nagy téma neki ez a mikulás dolog. Létezik e vagy sem? Ki hozza az ajándékot?

Nem helyeslem ezt a mikulás bolondítást. Mert a gyermek nem idióta, hogy mindent bevegyen. Viszont hatalmas csapás rendre feleszmélni, hogy senkinek nem volt igaza, nincs is mikulás. Se óvónéninek, se tancinak, senkinek nem volt igaza. Hogyan hisz ezután nekünk? Mert átvertük, félre beszéltünk. Nem hiszem azt a dumát sem, hogy kell a gyermeknek álmodozni, hogy a fantáziája fejlődjön. Ezt a mikulás dolgot nekünk felnőtteknek másképpen kellene kezelnünk. Ez szent. Nem mondom, szép és érdekes figura ez a szakállas bácsi, de helytelen a misztifikálása.

Hat évet betöltött kisfiam kezdi kapiskálni, hogy ez a mikulás dolog átverés. Tőlem is mind kérdezte, tátá, van mikulás? Most hogy mondjam neki, hogy mindenki hazudik és nincs is mikulás. Nem. Azt mondtam neki, hogy nem tudom más hogy van vele, de én még nem láttam mikulást. Elmondtam neki, amit én is tudok a mikulásról, hogy volt egy Miklós nevű bácsi, aki sok árva gyerekre vigyázott és rajta maradt a Mikulás név és tulajdonképpen a Mikuláskor rá emlékeznek az emberek és szeretetből ajándékokat adnak egymásnak. Erre a fiam előszedett egy cipős dobozt és bele tett egy rakétát. Egy elég szép rakétát. Csillogott, villogott, forgott, pörgött, olyan kínai csodaszer volt. Igaz az elemei egy kicsit lemerültek, de a fiam azt mondta, amikor újonnan veszed is, kell bele elemet venni, nem? Ezzel kimagyarázván, hogy elvégre csak az elem ami nem új benne. Mikor bevásároltunk a Billában, látom vesz a fiam egy tekercs ilyen karácsonyos csomagoló papírt. Kérdeztem, mire kell az neked? csomagolni, mondta. Jó, hagytam rá. Nem volt drága. Itthon kérem szépen elkezdi vágni a papírt, hogy bevonja a cipős dobozt azzal a szép papírral. Elkezdett sírni, hogy nem tudja megcsinálni. Gyere, mondom neki, segítek. Szépen bevonjuk a dobozt, leragasszuk, benne a rakéta. Elővesz a fiam egy mikulásos régi üdvözlő lapot, és megkért engem, hogy egyszer írjam le egy papírra, hogy “Mihály ezt neked küldi a Mikulás. Hunor.”, hogy aztán ő lemásolja az üdvözlő lapra. Meg is lőn a dolog. Reggel mit ad az Élet, egyszerre értünk be az iskolába Hunor barátjával, Mihállyal. A fiam kezében a dobozzal, odaadja Mihálynak, hogy ajándék. Mihály leszobrozik. Nekem? Kérdi. Igen. Mondja a fiam boldogan.

Kérdem este a fiamtól, na örvendett Mihály az ajándéknak? Azt felelte, hogy nem bontotta ki, azt mondta csak otthon fogja. Másnap újra kérdem, na mit mondott Mihály? Semmit. Így a fiam. Láttam rajta, hogy egy kicsit csalódott. Nem telt el egy hét, apósomék pont olyan cipős doboz formátumú ajándékcsomagot küldtek Hunornak, olyan elmaradt karácsonyi ajándék képen. Erre az én Hunorom egy szép piros pisztolyt csomagolt vissza a dobozba és reggel újra elvitte Mihálynak. Eredmény ugyanaz. Semmi. A napokban felfedezett a kisfiam ilyen régi, megíratlan üdvözlő lapokat és ráírta az egyikre, hogy “Mihály, az ajándék szép volt”? Reggelre meggondolta magát, nem vitte el az iskolába. Nem adta oda Mihálynak.

Bennem akkora lett ez a gyerek, az én fiam, hogy nincs ezen a Földkerekségen még egy akkora ember, mint ő. Éreztem benne, hogy egy dolgot megtanult. Hogy mit, annak kitalálását rátok hagyom.

Nekem csak egy kérdésem lenne a Mihály féle gyermekek szülei felé. Nem látták, hogy a kisfiúk kétszer beállított egy egy csomaggal, bennük egy barátjának az üdvözleteivel? Nem érdekelte őket, hogy mit is jelenthet, amikor egy gyermek kifejez valamit? Hogy annak illik valamivel viszonozni barátságát? Vagy nem? A gyerekek hülyék? Kis pisis kenyérfogyasztók? Vagy mik? Azok sem? Vagy lehet, hogy mi már az életben nem tudunk kifejezni semmit? Sem örömöt, sem bánatot? Egyedüli kifejező eszközünk, hogy a legerősebb valláshoz nyalunk, hogy a legújabb autónk van? Hogy entelektuellek vagyunk a szemétdombon?

Mennyire kifejező, hogy a gyermekek úgy élnek, amint otthon megélik. A kisfiam kétszer adott, a barátja nem mondott semmit. Ha ezek a gyermekek megnőnek, mi lesz velük? A fiam lesz az a barom, hülye, mint az apja, aki mindig mindenét kiosztotta és a Mihály félék azok, akik szerint hülye az aki ajándékoz?

Ezek szerint így van ez. Így volt mindig és így lesz mindig.

S akkor nem könnyebb egy idétlen mikulásképpel bolondítani ezeket a kis angyalokat?

Bűn ez. Én mondom. Ez az a bűn, amire azt mondja a Biblia, hogy “a bűn zsoldja a halál”.