Új
utakon barangolok. Van itt egy ember Déván, egy kőműves ember,
Ottónak hívják, csináltam volt neki lépcső burkolatot meg
esztergáltam neki lépcső korláthoz oszlopokat, nos ez az ember
beajánlott engem másoknál is. Történt még a tavasszal, hogy
kérdezte, vállalok e restaurálást? Nézzem meg, döntsek azután.
Jó, megnéztem, és valamiért elvállaltam.
Egy szász családban
örököltek valami régebbi bútorokat, hogy személyes érzelmi
okokból szeretnék felújítani őket, nem kimondottan az értéke
miatt.
fotel karfájának egyik részlete. Lent a régi, fent az új állapot. |
Két
okból vállaltam el. Az egyik ok az, hogy sejtettem ide jutok, hogy
egyedül maradok teljesen a műhelyben, nem fogok tudni nehéz
dolgokat egyedül dolgozni, a másik ok pedig az, hogy úgy érzem a
restaurálások korszaka jön, amikor az emberek nehezebben fognak
újat vásárolni, rendelni és megnézik kétszer is mit dobnak ki
ezentúl. Kétség kívül nagyon szar idők jönnek az
asztalosságra, viszont bármennyit gondolkodtam és spekuláltam,
nincs nekem más, mint az asztalosság.
A
kertes agrikultúra, az állattartás kétszer fárasztóbb és fele
annyit sem hoz. És biza ezentúl sem fogok sem fiatalodni, sem
erősödni.
Azért
mindig volt bennem egy tisztelet a régi asztalos munkák iránt,
néha szóvá is tettem, hogy minek mindjárt mindent kivetni,
lecserélni, de a gazdasági fejlődés nem ismert könyörületet,
infrastruktúrailag útban voltak, bajnak voltak a régi, lejárt
dolgok. Magam is kénytelen voltam sok régi dolgot felaprítani,
semmi pénzekért megszabadulni tőlük.
De
aztán lassan ráébredtünk, hogy a volt kommunista préselt lemezek
is erősebbek voltak mint a mai modern lapok, a fát mind kihordtuk,
az erdőket letaroltuk, most pedig Olaszból, Németből hozzuk a
furnért a restauráláshoz.
Hogy
ez a restaurálásos munka hova vezet, nem tudom. Egyelőre
bevállaltam egy egész ház bútorzatát, kiéreztem a dolgokból,
hogy hosszú ideje nem találtak senkit aki bevállalta volna. Mert
nemcsak arról szól a restaurálás, hogy valamit lecsiszolsz és
újra lakkozod. Bele kell tudni látni a készítő elgondolásaiba,
mit miért oldott meg úgy, hogy a kitört, megrepedt csapokat
illesztéseket újra életre lehessen kelteni.
Érdekes
fordulat állt be közben, mert szó szót hozott egy másik
pacákkal, hogy valami ajtó restaurálást bevállalnék e?
Huzakodtam, vonakodtam, de aztán megnéztem. Furnérozott tölgyfa
ajtókon feldagadt, leszakadozott a furnér, át kéne matatni. Gyere
lássuk, mondtam. Ahogy javítgattam itthon az ajtót, keresgéltem a
megoldásokat, mert ugye nemcsak az van, hogy leszakadozott a furnér,
hanem vannak korhadt részei, magyarán az ilyen munka az asztalosság
rémálma, magamban büszkélkedtem, hogy ugyan biza ha nem lenne ama
bizonyos szakmai hátterem, ma hozzá sem tudnék szólni ehhez. Mert
ugyebár most derül ki, hogy nem hiába dolgoztam valamikor két
évig furnérozással. Jó érzés volt újra találkozni a dologgal.
És jó érzés most újra tapintani, simogatni a vékony
falemezeket.
Azon
spekuláltam, hogy ha fele áron kijön a restaurálás, mint az új,
akkor is megéri mindenkinek. Mert a furnért hordozó alap szerkezet
még jó. Tiszta kár lenne felaprítani, viszont igaz, nagyüzemi
szerelésben nem éri meg javítani. De úgy néz ki, hogy
tíz-tizenkét ajtót nem szeretnének lecserélni, inkább
restaurálnák rendre. Mert visszatérve a szász pasashoz, amikor
tatarozta a házát, nem volt senki aki az ajtóit restaurálja, így
megcsináltatta újból, noha a hitech technológia szerint van az új
ajtó, szerintem nem illik bele a régi ház stílusába. És röhej,
mert a régi ajtók tökéletes állapotban vannak. Egy sarokba
vannak állítva.
Itt
nem arról van szó, hogy az Imre által említett pancser ajtó
féléket kellett volna restaurálni, hanem szakszerűen legyártott
ajtókat.
De
tudom, nehéz a remegő, szakadozó képkockákba belenézni, onnan
kihámozni a lényeget, aztán részleteire felbontani, elemezni,
megérteni és a dolgokat újra összhangba hozni. Nehéz. De
öregszem. És nem tudok lépést tartani a világgal. Nem is baj,
menjen a világ előre. Szüleim nem szerették a rock zenét. Én
igen. A fiam a rockot nem szereti, inkább a technót. Nem baj. Ezen
nem fogunk összeveszni. Enni kell, élni kell.
Sajnáltam
a kikopott, kilyukadt scholl papucsaimat eldobni, rémesen drágák,
mikor megveszed, pehelysúlyom miatt két év alatt az aszfaltig
koptatom őket, a feleségem szégyell emiatt kimenni velem az utcára
és a világba tudom kergetni azzal, hogy sajnáltatom a roncsokat,
hogy nincs ezen a környéken egy cipész, aki restaurálja a lejárt
papucsokat. Sajnálom, mert addig hordom, amíg nincs hó. Röhögnek
is rajtam, de ne adja Isten senkinek azt a lábfájdalmat amit más
cipő okoz nekem. A Scholl az egyetlen ami jó nekem. Há de a nyomor
találékony és rájöttem, hogyan restaurálhatom az elrothadt
papucsok talpait, mert ugye erről van szó, hogy azok a gumi talpak
elkopnak. Ilyen autóba való padló gumiból ragasztok a
szandáljaimnak talpat. Hát nincs annál nagyobb mennyei érzés,
mint hogy a műhelyben is restaurált scholl papuccsal járhatok.
És
ki mondta, hogy olvasó szemüveg csak újan jó? Találtam két régi
szemüveget, feltettem, mert megtetszett a kerete, és láss csudát,
tökéletesen jó nekem. Hú de megörvendtem. Sanyi szerint, akinek
ugyancsak kéne szemüveg, azt mondta vizsgálattal együtt biztos
megvan öt misi (milkó régi pénzben). Na el is keseredtem volt, mert nekem egyben sosem
lesz öt misim csak szemüvegre.
Na
így ezekről a restaurálásos időkről. Már majdnem restartolásos
időkről beszéltem, de never say never...
Egyszerű konyhaszekrénynek indult, de gondoltam adok neki egy más, szokatlan formát a megszokott sima éleknek. |
A fiókvezetőket is csapágyasakra cseréltem. Jobban bírják a strapát. |
A tálca alja ama "szivarfából" készült. |