Restaurálásos idők

Új utakon barangolok. Van itt egy ember Déván, egy kőműves ember, Ottónak hívják, csináltam volt neki lépcső burkolatot meg esztergáltam neki lépcső korláthoz oszlopokat, nos ez az ember beajánlott engem másoknál is. Történt még a tavasszal, hogy kérdezte, vállalok e restaurálást? Nézzem meg, döntsek azután. Jó, megnéztem, és valamiért elvállaltam. 
fotel karfájának egyik részlete. Lent a régi, fent az új állapot.
Egy szász családban örököltek valami régebbi bútorokat, hogy személyes érzelmi okokból szeretnék felújítani őket, nem kimondottan az értéke miatt.
Két okból vállaltam el. Az egyik ok az, hogy sejtettem ide jutok, hogy egyedül maradok teljesen a műhelyben, nem fogok tudni nehéz dolgokat egyedül dolgozni, a másik ok pedig az, hogy úgy érzem a restaurálások korszaka jön, amikor az emberek nehezebben fognak újat vásárolni, rendelni és megnézik kétszer is mit dobnak ki ezentúl. Kétség kívül nagyon szar idők jönnek az asztalosságra, viszont bármennyit gondolkodtam és spekuláltam, nincs nekem más, mint az asztalosság.
A kertes agrikultúra, az állattartás kétszer fárasztóbb és fele annyit sem hoz. És biza ezentúl sem fogok sem fiatalodni, sem erősödni.
Azért mindig volt bennem egy tisztelet a régi asztalos munkák iránt, néha szóvá is tettem, hogy minek mindjárt mindent kivetni, lecserélni, de a gazdasági fejlődés nem ismert könyörületet, infrastruktúrailag útban voltak, bajnak voltak a régi, lejárt dolgok. Magam is kénytelen voltam sok régi dolgot felaprítani, semmi pénzekért megszabadulni tőlük.
De aztán lassan ráébredtünk, hogy a volt kommunista préselt lemezek is erősebbek voltak mint a mai modern lapok, a fát mind kihordtuk, az erdőket letaroltuk, most pedig Olaszból, Németből hozzuk a furnért a restauráláshoz.
Hogy ez a restaurálásos munka hova vezet, nem tudom. Egyelőre bevállaltam egy egész ház bútorzatát, kiéreztem a dolgokból, hogy hosszú ideje nem találtak senkit aki bevállalta volna. Mert nemcsak arról szól a restaurálás, hogy valamit lecsiszolsz és újra lakkozod. Bele kell tudni látni a készítő elgondolásaiba, mit miért oldott meg úgy, hogy a kitört, megrepedt csapokat illesztéseket újra életre lehessen kelteni.
Érdekes fordulat állt be közben, mert szó szót hozott egy másik pacákkal, hogy valami ajtó restaurálást bevállalnék e? Huzakodtam, vonakodtam, de aztán megnéztem. Furnérozott tölgyfa ajtókon feldagadt, leszakadozott a furnér, át kéne matatni. Gyere lássuk, mondtam. Ahogy javítgattam itthon az ajtót, keresgéltem a megoldásokat, mert ugye nemcsak az van, hogy leszakadozott a furnér, hanem vannak korhadt részei, magyarán az ilyen munka az asztalosság rémálma, magamban büszkélkedtem, hogy ugyan biza ha nem lenne ama bizonyos szakmai hátterem, ma hozzá sem tudnék szólni ehhez. Mert ugyebár most derül ki, hogy nem hiába dolgoztam valamikor két évig furnérozással. Jó érzés volt újra találkozni a dologgal. És jó érzés most újra tapintani, simogatni a vékony falemezeket.
Azon spekuláltam, hogy ha fele áron kijön a restaurálás, mint az új, akkor is megéri mindenkinek. Mert a furnért hordozó alap szerkezet még jó. Tiszta kár lenne felaprítani, viszont igaz, nagyüzemi szerelésben nem éri meg javítani. De úgy néz ki, hogy tíz-tizenkét ajtót nem szeretnének lecserélni, inkább restaurálnák rendre. Mert visszatérve a szász pasashoz, amikor tatarozta a házát, nem volt senki aki az ajtóit restaurálja, így megcsináltatta újból, noha a hitech technológia szerint van az új ajtó, szerintem nem illik bele a régi ház stílusába. És röhej, mert a régi ajtók tökéletes állapotban vannak. Egy sarokba vannak állítva.
Itt nem arról van szó, hogy az Imre által említett pancser ajtó féléket kellett volna restaurálni, hanem szakszerűen legyártott ajtókat.
De tudom, nehéz a remegő, szakadozó képkockákba belenézni, onnan kihámozni a lényeget, aztán részleteire felbontani, elemezni, megérteni és a dolgokat újra összhangba hozni. Nehéz. De öregszem. És nem tudok lépést tartani a világgal. Nem is baj, menjen a világ előre. Szüleim nem szerették a rock zenét. Én igen. A fiam a rockot nem szereti, inkább a technót. Nem baj. Ezen nem fogunk összeveszni. Enni kell, élni kell.
Sajnáltam a kikopott, kilyukadt scholl papucsaimat eldobni, rémesen drágák, mikor megveszed, pehelysúlyom miatt két év alatt az aszfaltig koptatom őket, a feleségem szégyell emiatt kimenni velem az utcára és a világba tudom kergetni azzal, hogy sajnáltatom a roncsokat, hogy nincs ezen a környéken egy cipész, aki restaurálja a lejárt papucsokat. Sajnálom, mert addig hordom, amíg nincs hó. Röhögnek is rajtam, de ne adja Isten senkinek azt a lábfájdalmat amit más cipő okoz nekem. A Scholl az egyetlen ami jó nekem. Há de a nyomor találékony és rájöttem, hogyan restaurálhatom az elrothadt papucsok talpait, mert ugye erről van szó, hogy azok a gumi talpak elkopnak. Ilyen autóba való padló gumiból ragasztok a szandáljaimnak talpat. Hát nincs annál nagyobb mennyei érzés, mint hogy a műhelyben is restaurált scholl papuccsal járhatok.
És ki mondta, hogy olvasó szemüveg csak újan jó? Találtam két régi szemüveget, feltettem, mert megtetszett a kerete, és láss csudát, tökéletesen jó nekem. Hú de megörvendtem. Sanyi szerint, akinek ugyancsak kéne szemüveg, azt mondta vizsgálattal együtt biztos megvan öt misi (milkó régi pénzben). Na el is keseredtem volt, mert nekem egyben sosem lesz öt misim csak szemüvegre.
Na így ezekről a restaurálásos időkről. Már majdnem restartolásos időkről beszéltem, de never say never...
Egyszerű konyhaszekrénynek indult, de gondoltam adok neki egy más, szokatlan formát a megszokott sima éleknek.
A fiókvezetőket is csapágyasakra cseréltem. Jobban bírják a strapát.
A tálca alja ama "szivarfából" készült.