Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Az idea

Hm. Mondtam én, hogy félreteszem ezt a gondolatvilágot, mert nem találok értelmes fonalra. De szunyáltam egy jó délutánnyit, most meg ernyedten bambulok itt és eszembe jutott, hogy elfelejtettem tejet venni, meg pálcikákat nézni a zsiszkben. S akkor eszembe jutott ez a téma. Másra képtelen vagyok. Erőtelenségem révén szégyenlem koravénségemet. Hogy lehetek ilyen puliszka?

Azt hiszem megértettem Kassai Lajos fő tézisét. Hogy önmagában egy tevékenység idea nélkül nem ér semmit. Ha megteremted az ideát, akár lovas íjazást is létrehozhatsz közösségi szinten, illetve egy sikeres vállalkozást is építhetsz belőle. A lovas íjazást Kassai Lajos eredetünk egyik tézisére, ideájára építette. Szerintem ez a sikere. A dolog sportszerűsége csak csemege, üzleti siker része pedig igazolja, hogy jól gondolta. Spirituális egzótikája arra is rábírja klienseit, hogy akár befagyott tavat is átússzanak. És ez nem vicc. Ezen komolyan elgondolkodtam.
Hogy jól gondolja amit gondol ez a Kassai, ő maga is azzal bizonyítja, hogy “itt vagyunk, nemde?” Érdekes. Fifikás. Bevallom, érzek benne egy kis ügynöki trükköt, de lehet benne némi igazság.
Most értem meg mire jó a mantrázás, az ismételt ima, hisz ha nem magyarázom be magamnak folyton, hogy jó amiben élek, még megingathat a hitem... s akkor omlik minden?
Igen. Veszélyes úgy élni, hogy senkit nem csalogatsz magadhoz, nem veszed körbe magad tanítványokkal, hívekkel, rajongókkal.
Nem tudhatják meg a hívek, hogy délutáni szunya után bambán nézel a sötétbe, fél zoknit lógatva a kezedben és nem tudod érdemes e megkeresni a másik felet.
Így érthető Lajos barátjának, Tibornak is a repetatív stílusa, hogy mindig elmondja ugyanazt az ideát a mai világról és a kertezés üdvözítőségét. Istenem, de tudom irigyelni ezt ezektől az emberektől. Megvan az útjuk, fényezik a nyerget, felmondják az ősi varázsszót és rögtön tábortűzhöz érdemes ülni, mert jönnek az éhes lelkek jóllakni.
Felzaklat ez a beszélgetés az “Apuban”. Engemet érintő kérdéseket vetnek fel és olyan válaszokat adnak rá, amikből egyértelműen következik, hogy más válasz nincs.
Kassai szerint minden ember életében beköszön egyszer az amit magával hoz. Rajta múlik, hogy mennyire tudja ideába fogni. Valahogy így értelmezem amit ő mond.
Elgondolkoztam, hogy hol vesztettem el az ideát? A forgácstáboros projektemben egyértelműen ott volt az ideám. Létre is hoztam. A hibát ott követtem el, hogy dolgoztam rajta, de nem mantráztam. Sőt, mikor minden oldalról letámadtak, feladtam. Ha akkor nem adom fel, felveszem a harcot -így spekulálok- ma talán egy asztalnál okoskodnék Kassaival. Nincs igényem, Kassaival egy asztalnál inni, ezt csak képletesen írtam. Ha élek, elkezdett önéletrajzomban mindent meg fogok írni, hogyan is alakult a forgácstábor projekt, és tulajdonképpen ki lehetetlenítette el, egyben kiábrándulva minden idea életképességéből.
Asztalosként is az a bajom, hogy olyan dolgokra, amikre híres asztalosok nagy körítést dumálnak rá, én mint a karikatúráimban csak odacsoszogok és természetes, rejtői unottsággal rákérdek mit kell megcsinálni? És mikor kérdik, hogy de meg tudja csinálni? Persze, mondom. És nem hiszik. Mert nem hiszik az emberek, hogy a dolgokat csak úgy meg lehet csinálni. Én nem magyarázok, megkérdik mennyi, én tudom, hogy az mitől annyi, de mivel nem merítem misztikumba, nem hiszik, hogy annyi. Adtam olyan ajánlatot, amit kinevettek, hogy nem is tudom miről beszélek, annyiból lehetetlen kihozni. Hát erre mit lehet mantrázni?

Ez az én bajom, hogy nem tudom eladni az ideát. Megvan bennem, de nem tudom kimantrázni magamból.

Felkavarnak ezek a beszélgetős műsorok, de nem bánom, legalább megértem sikertelenségemet és örvendek, hogy nem kimondottan velem van baj. Elviszem a dolgokat addig amíg az én dolgom, ha az arra érdemesek nem rezonálnak rá, feladatom talán odáig tartott. Arra már nincs energiám, hogy elköltözzek egy ilyen közösségbe és rakjak én is a tábortűzre. Erre sosem voltam eléggé alázatos. Mert már arra is tréningem van, hogy hamar a sámánok mögé tudok látni, és elég borzalmast láttam, nem akarok többet. Inkább maradjak azzal a szép illúzióval, hogy még vannak a világon jó idea dílerek. Elvégre valamilyen formában itt kell legyünk, nemde?
És hej, de nem is tudja senki felfogni, hogy keserves iróniám mennyire fáj nekem. Hogy szeretném szeretettel megfogni a Lajosok, Tiborok, stb. Kezeit, de azt is értem, hogy az embereknek szép mese kell, a valóság rút, irtózatos. A remény pedig mesékből él.
Sokszor elgondolom, ha már a mesékben nem hiszek, miben reménykedek mégis? A válasz ebben ott van talán az emlékezéseimben. Amikor nosztalgikusan gondolok azokra az időszakaimra, amikor a remény élt bennem. Reményemet fektetem abba, hogy valamikor élt bennem a remény.
Jó lenne olyan emberek kezébe adni a műhelyt, akik még hisznek benne, reménykednek benne, és csurgatnak nekem is némi nyögdíjt belőle, legyen miből zsörtölődjek itt.

Nekem már csak ez az idea maradt.