Na
tessék. Utáltam még éjfél előtt meglátogatni a kazánt a
műhelyben, erre fél háromkor megébrrredtem, hogy hűvös van. Nem
volt mit tennem, lementem befűteni.
Persze,
hogy kiszökött az álom a szememből. Egy darabig még számoltam a
bárányokat, a sötétben a plafont nézvén, viaskodván
gondolataimmal, aztán inkább megittam egy kakaót, hogy helyet
adjak majd később egy kávénak, Mozártot hallgatva nekifogok
írni. Mi a francot csináljak mást?
Forraszthatnék
a stúdióban, de az fárasztóbb, és mikor dolgoznom kell majd,
összeesek.
Írok,
hogy helyet adjak majd a munkának.
Most
a helyhagyás a fixem. Élni hagyni. Ez is eszembe jutott. Helyet
hagyni a hangszereknek egy mixben. Ahogy hallgatom Mozart zenéjét,
figyelem, hogy mindennek hely van hagyva. Nem is olyan komplikált a
klasszikus zene, csak úgy tűnik. Per pillanat egy egy hangszeres
általában csak egy hangot szólaltat meg. És nem valami túl
bonyolult futamokat játszanak. Az összhang teszi az erőt és hozza
a mágiát.
Elővettem
egy régebbi próbálkozásomat. A War of Worlds albumból a The Eve
of the war részt, ettől a Jeff Waynetől.
A múlt évben belecsíptem a füleimet, eltettem a projektet, nem is hittem, hogy valaha előszedem még. Akkor megijedtem a rengeteg sávtól és bonyolultnak tűnő szerkezettől. Most sem volt másképp, de nagyon fúrta az oldalamat.
Szétszedtem
elemeire, levázoltam az ütemeket, elemeztem a részeket,
csoportosítottam a fejezeteket hangzásaikkal együtt.
Ilyenkor,
ha nem értek valamit, túl bonyolultnak érzem, azzal kezdem, hogy
elkezdem keresni a fő témát és azt megérteni. Ilyenkor simán
elnémítom a legtöbb sávot és elkezdem „olvasni” a mű
teremtő gondolatát. És ugyanakkor várom a saját hangomat. Ha
beugrik nekem is a „Hang”, elkezdek dolgozni vele.
Az
első megvilágosodásom ezzel a művel az volt, hogy teljesen el
kell hagyjam a dobokat. Szeretem a dobokat, de van amikor a dob nem
hagy helyet a műnek. Aztán visszajönnek a dobok, a szimfonikus
hangzásból, csupán pontozás végett.
Miután
lerajzoltam a darabot, kiszámoltam ütemeit, már sokkal világosabbá
vált a lényeg. És ezt a lényeget átfogalmaztam az én
„hallásomra”. Ez lett az eredménye. És részemről ez a mű
most tökéletes. Nem nagyképűúségből mondom ezt, hanem rájöttem,
hogy el kell fogadnom magamtól, hogy ez vagyok én, ennyi telik
tőlem és elégedjek meg vele. Mert ha én nem elégszem meg vele,
helyettem senki nem teszi. És ha megelégszem vele, akkor tovább
tudok lépni.
Ha
semmit nem tennék oda, semmit nem vennék el, minden hangerő a
helyén van, akkor olyan amilyen, de számomra a mű befejezett. Ezt
meg kell még tanulnom, hogy vannak tökéletlen dolgok, amik
részemről véglegesek és el kell fogadnom.
Lehet,
hogy keresek valamit ezekkel a mixekkel. Lehet, hogy valami
kikívánkozik belőlem és annak a hatására keresem azt a valamit.
Hogy általa hátha megértem, kifejezem mit is akarok. Jó lenne
megtudni mit akarok.
Miután
már negyedszerre jött elém ez a kolozsvári Hangmaster képzés a
Sapientia keretén belül, viccből megjegyeztem az asszonynak, hogy
mi volna, ha vén fejjel elmennék erre a képzésre? Megnézett az
elején, nem mondott semmit. Valószínű azt gondolta, elment az
eszem öregségre. Huszonévesek mellé mejen egy 53 éves vén faszi
potenciométereket csavarni tanulni.
Aztán
a viccből elgondolás elkezdett dolgozni a fejemben. Nem idegen
számomra, hogy a humort komolyra szoktam venni, ahogy a komoly
dolgokat is el humorizálom.
Írtam
ezeknek egy üzenetet, hogy van e korhatár s ilyenek. Kellemes
hangvételű válasz jött, hogy nincs felső korhatár, szívesen
várnak.
Igaz,
hogy fizetős és nem olcsó, habár nem olcsó, de mihez mérve? Ha
eddig a stúdiómban van mondjuk ötezer euró, a tudás nem ér meg
két ezer eurót? Ezt két év alatt kell leperkázni.
Szóval
én a banán agyammal mindjárt azt gondoltam ki, hogy megéri ha
csupán belelát az ember a hangtechnikusi világba, cuccok, munka
folyamatok, koncepciók, koncert hangosítás, ilyenek. Az sem
elhanyagolható, hogy gyakorlatilag belelátok a hangmesterség
emberi anyagába is, netán olyan embereket ismerek meg a kurzus
folyamán, akik inspirálnak, akiktől mást is eltanulhatok, mint a
mikrofonok pozíciója vagy a kick hangszínezése. Sosem tudom meg
mit vesztek, ha nem megyek el.
Úgyhogy
igent mondtam. Látván az asszony, hogy bár nehezen, de elszántam
magam, azt mondta menjek el.
Ez
persze azt jelenti, hogy kéthetente Kolozsvárra kell menjek. Szóval
csináltam magamnak fejfájást.
Éppen
ezeken agyaltam a plafont nézve a sötétben, bárányokat
számolván, hogy tényleg hiányzik ez az életemből? De ha
őszintén el akarok számolni magammal, igen ez hiányzik az
életemből. Valamikor ezt akartam, de derékba tört akkor ez a
vágyam.
Nem
hiszem, hogy át tudok váltani erre megélhetésileg, nem biztos,
hogy akarok rendelésre mixelni, de valami fúrja az oldalam. És
egyre kevesebbet tudok dolgozni a műhelyben.
Azt
nem is mondtam, hogy észrevettem, a csiszolásból eredő port már
nem szenvedem. Nem szeretem, főleg mikor több órán át kell
csiszoljak, fújok és köpködöm. És mi jöhet még?
Persze
mindeközben eldőlhetek és meghalhatok. Hányan megtették ezt már
nálam okosabbak, erősebbek.
Mégis,
arra gondolok, hogy addig is hátha egy mix még belefér.
Úgyhogy
ha minden igaz, elmegyek oskolába. De most már önként.