Oskolába menni nem fáj semmi


Na tessék. Utáltam még éjfél előtt meglátogatni a kazánt a műhelyben, erre fél háromkor megébrrredtem, hogy hűvös van. Nem volt mit tennem, lementem befűteni.
Persze, hogy kiszökött az álom a szememből. Egy darabig még számoltam a bárányokat, a sötétben a plafont nézvén, viaskodván gondolataimmal, aztán inkább megittam egy kakaót, hogy helyet adjak majd később egy kávénak, Mozártot hallgatva nekifogok írni. Mi a francot csináljak mást?
Forraszthatnék a stúdióban, de az fárasztóbb, és mikor dolgoznom kell majd, összeesek.
Írok, hogy helyet adjak majd a munkának.
Most a helyhagyás a fixem. Élni hagyni. Ez is eszembe jutott. Helyet hagyni a hangszereknek egy mixben. Ahogy hallgatom Mozart zenéjét, figyelem, hogy mindennek hely van hagyva. Nem is olyan komplikált a klasszikus zene, csak úgy tűnik. Per pillanat egy egy hangszeres általában csak egy hangot szólaltat meg. És nem valami túl bonyolult futamokat játszanak. Az összhang teszi az erőt és hozza a mágiát.
Elővettem egy régebbi próbálkozásomat. A War of Worlds albumból a The Eve of the war részt, ettől a Jeff Waynetől.



A múlt évben belecsíptem a füleimet, eltettem a projektet, nem is hittem, hogy valaha előszedem még. Akkor megijedtem a rengeteg sávtól és bonyolultnak tűnő szerkezettől. Most sem volt másképp, de nagyon fúrta az oldalamat.
Szétszedtem elemeire, levázoltam az ütemeket, elemeztem a részeket, csoportosítottam a fejezeteket hangzásaikkal együtt.
Ilyenkor, ha nem értek valamit, túl bonyolultnak érzem, azzal kezdem, hogy elkezdem keresni a fő témát és azt megérteni. Ilyenkor simán elnémítom a legtöbb sávot és elkezdem „olvasni” a mű teremtő gondolatát. És ugyanakkor várom a saját hangomat. Ha beugrik nekem is a „Hang”, elkezdek dolgozni vele.
Az első megvilágosodásom ezzel a művel az volt, hogy teljesen el kell hagyjam a dobokat. Szeretem a dobokat, de van amikor a dob nem hagy helyet a műnek. Aztán visszajönnek a dobok, a szimfonikus hangzásból, csupán pontozás végett.
Miután lerajzoltam a darabot, kiszámoltam ütemeit, már sokkal világosabbá vált a lényeg. És ezt a lényeget átfogalmaztam az én „hallásomra”. Ez lett az eredménye. És részemről ez a mű most tökéletes. Nem nagyképűúségből mondom ezt, hanem rájöttem, hogy el kell fogadnom magamtól, hogy ez vagyok én, ennyi telik tőlem és elégedjek meg vele. Mert ha én nem elégszem meg vele, helyettem senki nem teszi. És ha megelégszem vele, akkor tovább tudok lépni.
Ha semmit nem tennék oda, semmit nem vennék el, minden hangerő a helyén van, akkor olyan amilyen, de számomra a mű befejezett. Ezt meg kell még tanulnom, hogy vannak tökéletlen dolgok, amik részemről véglegesek és el kell fogadnom.
Lehet, hogy keresek valamit ezekkel a mixekkel. Lehet, hogy valami kikívánkozik belőlem és annak a hatására keresem azt a valamit. Hogy általa hátha megértem, kifejezem mit is akarok. Jó lenne megtudni mit akarok.
Miután már negyedszerre jött elém ez a kolozsvári Hangmaster képzés a Sapientia keretén belül, viccből megjegyeztem az asszonynak, hogy mi volna, ha vén fejjel elmennék erre a képzésre? Megnézett az elején, nem mondott semmit. Valószínű azt gondolta, elment az eszem öregségre. Huszonévesek mellé mejen egy 53 éves vén faszi potenciométereket csavarni tanulni.
Aztán a viccből elgondolás elkezdett dolgozni a fejemben. Nem idegen számomra, hogy a humort komolyra szoktam venni, ahogy a komoly dolgokat is el humorizálom.
Írtam ezeknek egy üzenetet, hogy van e korhatár s ilyenek. Kellemes hangvételű válasz jött, hogy nincs felső korhatár, szívesen várnak.
Igaz, hogy fizetős és nem olcsó, habár nem olcsó, de mihez mérve? Ha eddig a stúdiómban van mondjuk ötezer euró, a tudás nem ér meg két ezer eurót? Ezt két év alatt kell leperkázni.
Szóval én a banán agyammal mindjárt azt gondoltam ki, hogy megéri ha csupán belelát az ember a hangtechnikusi világba, cuccok, munka folyamatok, koncepciók, koncert hangosítás, ilyenek. Az sem elhanyagolható, hogy gyakorlatilag belelátok a hangmesterség emberi anyagába is, netán olyan embereket ismerek meg a kurzus folyamán, akik inspirálnak, akiktől mást is eltanulhatok, mint a mikrofonok pozíciója vagy a kick hangszínezése. Sosem tudom meg mit vesztek, ha nem megyek el.
Úgyhogy igent mondtam. Látván az asszony, hogy bár nehezen, de elszántam magam, azt mondta menjek el.
Ez persze azt jelenti, hogy kéthetente Kolozsvárra kell menjek. Szóval csináltam magamnak fejfájást.
Éppen ezeken agyaltam a plafont nézve a sötétben, bárányokat számolván, hogy tényleg hiányzik ez az életemből? De ha őszintén el akarok számolni magammal, igen ez hiányzik az életemből. Valamikor ezt akartam, de derékba tört akkor ez a vágyam.
Nem hiszem, hogy át tudok váltani erre megélhetésileg, nem biztos, hogy akarok rendelésre mixelni, de valami fúrja az oldalam. És egyre kevesebbet tudok dolgozni a műhelyben.
Azt nem is mondtam, hogy észrevettem, a csiszolásból eredő port már nem szenvedem. Nem szeretem, főleg mikor több órán át kell csiszoljak, fújok és köpködöm. És mi jöhet még?
Persze mindeközben eldőlhetek és meghalhatok. Hányan megtették ezt már nálam okosabbak, erősebbek.
Mégis, arra gondolok, hogy addig is hátha egy mix még belefér.
Úgyhogy ha minden igaz, elmegyek oskolába. De most már önként.