A nemvilágító torony
Ha ki is szedtem a csatabárdot, feleszméltem, hogy képtelen vagyok vele lesújtani, így egymagamban elszívtam a béke pipát, és békén hagytam a világot. Talán jobb is, ha nem próbálok rajta változtatni. Könnyebb nekem hozzá idomulni, mint a Világnak engem megérteni.
Akkor torpantam meg, amikor feltettem magamban azt a kérdést, hogy de hátha ennek a bitangnak is van némi igaza? Első dühöm után elkezdtem gondolkodni. Visszapergettem az eseményeket és a hiányzó képeket próbáltam odaképzelni. Mert igaz, hogy ismeretlen Cézár előélete, hogy az elmúlt 12 évben mit csinált, kikkel volt, így most kik kísérik őt a múltból, és mit akarnak tőle, de mielőtt az ember lesújt a csatabárdjával, érdemes lenne az ördög ügyvédje is lenni egy pillanatra.
Cézár megjelent egy lehurbolt kerekes bőrönddel, melyben volt pár használt ruha, egy narancsízű cukros lé és kész. Ildikónak ennél csak két cserepes virággal volt több hozománya közel húszéves házasságából. Cézárnak a papírjai is csak másolatok voltak. Az útlevele viszont nála volt, amióta Afrikában is volt a zuluknál, deszkatelepen fát háncsólt a zulukkal. Csodálkoztam, hogy az aki elengedte, miért nem adta oda az eredeti okmányait? Telefonon kérdeztem, hogy mi az oka, azt mondta eléggé érthetetlen, oltyános románsággal, mintha pityókát gurgulázott volna szájában, hogy azért, mert szeptemberre beprogramálta a Cézárt illető nyugdíja véglegesítése végett. Rendben, gondoltam, ezt benne kell hagyni a pakliban, tehát a következő célpont a helyzet tisztázásához szeptember lenne. Ezt Cézár is helyben hagyta.
Viszont közbejött az irigység. A pityóka gurgulázónak van egy testvére, legyen neve kolbász. Ez elkezdte Cézárt telefonon pityóka ellen hergelni, hogy pityóka használja Cézár pénzét. Hogy jelentse be buletine elvesztését, csináltasson más buletint, vegyen új bankkártyát és segítse őt ki pénzzel. Ezt a mechanizmust megérteni kész nyomozási zsenialitás volt, Cézárból harapófogóval kellett minden adatot kikunyerálni.
Rájöttem, hogy a gyermek hiába van 35 éves, mert nagyon ostoba gyermek, és ennek szociális támogatásra van szüksége, egy intézmény, mely hivatott ezekre felvigyázni. Elfogyott türelmem, írtam anyjának, csináljanak valamit ezzel az emberrel, mert nem látom át mi a helyzet, túlhalad engem.
Erre az anyja azt írta, hogy na elég, neki is elfogyott a türelme és intézetbe téteti. El is mondtam Cézárnak, ez van, majd az anyjáék intézkednek róla. Láttam rajta, hogy elkeseredik, szeme megnedvesedik, éreztem azt az egyedül fílinget benne. Eszembe jutott az egyetlen emberi igevers Jézusról, mely egyetlen versbe foglaltatott: “Jézus sírva fakadt”. Valami ilyesmi.
Aztán másnap jöttek a felismerések özönlésképpen. A belső kérdések.
Hogy basszam, ezek képesek bolondok házába dugni Cézárt? Mert nincs más intézmény ezekre. Eszembe jutott a gáldi diliház, amikor a gazdag, Ausztráliából hazajött csajnak dolgoztam, a testvére ebben a diliházban élt évtizedek óta, felújította a fürdőket, konyhát, raktárat, polcokat, korlátokat csináltam, akkor láttam mi zajlik ott. Aki nem volt addig bolond, ezután az lesz. És ide akarják Cézárt bezárni? Honnan ez a szülői könnyelműség?
Rájöttem, Cézárnak van az atyaúrüssten, és vagyok én. És jelenleg én vagyok Cézárra nézve az egyetlen felkent pápa, akinek kezében az élet vagy bolondokháza pallósa.
És akkor felmerült a kérdés bennem, engem sosem engedtek tisztáznom a szóbeszédből kialakult helyzetemet, csak ítéletet mondtak felettem, hátha mégis van valami igaza Cézárnak is? Hátha a pityókaember hazug és a kolbász sem különb? Nem lehet erre választ találni, csak időben. Ez azt jelenti, hogy élnem kell a kegyelemmel és a hittel, hogy ez másképpen is megoldható, mint bolondokházával.
Úgyhogy egyelőre csendes szégyenletességben visszaástam a csatabárdot, elsimítottam felette a földet, mintha ott se voltam volna, elszívtam egymagam a megbékélés pipáját, és elfoglaltam világszemlélő pozíciómat, mint egy kiégett lámpájú világító torony, mely csak forgatja fejét a messze sötétet fürkészve.
Ez egy zajos
Azt hiszem átváltok a
morcos öregemberre. Nem egészen értem mi történik bennem. Néha
úgy érzem, érzék illetve értelmező szerveim tágra vannak
nyitva, és mindenféle zajra nemcsak összerezzenek, hanem
borzasztóan idegesítenek is.
Például tegnap bontott
anyagokat hordtam harmadik emeletről, régi, tűzrevaló fa
parkettát, ilyen modern szalagparkettát, ami még talán
használható, meg négy belső ajtót, ilyen papondeklist, de még
eléggé jó állapotban. Szoktak klienseim elhordás fejében elég
jó cuccokat adni. Azt észrevettem, hogy a szalagparketta gondosan
össze volt csomagolva, valószínű azt hitték még eladhatják. És
miután nem tudták eladni, eszükbe jutott egy derék asztalos, aki
ingyé elhordja. Azt már rég észrevettem, hogy végszükség
esetén eszébe jutok embereknek.
Átláttam eszén az
adakozónak, hogy akkor ennek fejében adjak árengedményt egy
jövendő munkára. Mondtam, tüzelő értékben elviszem, egyébként
nem érdekel. Jaj, de már az is jó, hagyta helyben. Na ugye? Én
már csak specialistája vagyok a használhatatlan értékeknek. Hisz
itt a csarnokom, kétharmada noha jó, de használhatatlan, megannyi
bútor vasalat jut a vasasba, megannyi bútort bejut a kazánba. Mert
érték ami érték, de van egy idő, amikor az ember a harangjából
ágyút önt, vagy értékes dolgokat tüzel el a ma túlélése
érdekében. Szoktam ilyet csinálni. Több sorozatát megírtam a
“Nehezen döglök” című filmnek.
Amikor a möszijő Caesart
idefogadtam, abban reménykedtem, hogy ilyen helyzetekben visszakapom
az élettől, amit adtam. Tegnap körülbelül ötvenszer jártam meg
a harmadik emeletet, jó lett volna, ha ebből Cézár bevállalta
volna a felét. Most, reggel, nem fájna annyi mindenem. De monsieur
Cézár kibaszott velem rendesen. Again. Hosszas lenne leírni,
viszont ha leírnám, nyugodtan felzárkózhatnék Bohumil Hrabal
szánalmas esetek megírása stílusához, amiket olvasni pihent,
ráérős és szórakozott állapotában tud az ember. Megírni azt,
még pihentebb, ráérős és szórakozott állapotban kell lenni,
így nem marad erőm, csak egy frappáns “bassza meg” -re.
Harmadik hete már, hogy
ilyen olyan kémiai trükkel the lord Szízááá ha dolgozik két
három napot. Hogy lehet egy ilyen talpra esett embert hülyének
nevezni? Mi a magyarázata annak, hogy minden hülye ember a saját
érdekét kibaszottul profin tudja értékesíteni?
Na de asszem a jóságos,
türelmes medvének nagyon a talpára baszott. Mától oda ütök,
ahol fáj neki, a gyomrába. Mint a mesében. Dolgoztál e ma? Ha
nem, akkor ne is egyél. Vége a szubvenciónak, a többsávos
tévének, az ingyen gyógyszereknek s édességeknek. S
ruhamosásnak. S kutyafaszának.
Amint monoton sétálásaimat
lihegtem a parkett csomagokkal, arra lettem figyelmes, hogy mit
csinálnak a tömbház lakói. Például a lift ajtaját csapják. A
lakásuk ajtaját is csapják. Úgy viharzanak ki, repül körülöttük
minden. Nem köszönnek, az empátia legkisebb felhangja sem
mutatkozik ki aurájukból. Hangosan beszélnek, az ember azt hinné
veszekednek. Közben jött egy böhöm nagy, fekete Audi, egy szőke
banyával benne, aki elkezdett hisztizni, hogy elhúznám onnan a
kocsimat, mert az az ő parkolóhelye. Csorgott rólam a víz.
Persze, elhúzom, igaza van. Elhúztam, beállt a helyére, én meg
vissza mellé, hisz több hely volt még üresen. Húsz perc múlva,
látom Audi szőke banyával el. Szándékosan írtam Audit egy szőke
banyával. Ebben az esetben az Audinak több esze volt. Szó szerint.
Ha számba vesszük intelligens alkatrészeit és erejéhez mérten a
türelmét, kitartását, hatalmas megfontolásról tesz bizonyságot.
Valószínű a banyát bántotta az izzadt vénember látványa,
milyen szívás neki (mármint a banyának) ilyen senki, izzadt
emberek társaságában levegőt szívni.
Szóval, zavarnak ezek a
civilizációs életzajok, életképek.
Kikoptak már a
tűrőképességemet csillapító rugóim. Eszembe jutott a rugós
reverb, ami egy alumínium dobozba van szerelve és ez a doboz négy
rugóval van kikötve, hogy szállítás esetén a reverbrugó ne
sérüljön. Nos, kiöregedett ez a reverb rugó, nem elég ez hozzá,
de a dobozt kikötő rugók is megrozsdásodtak, merevebben rázzák
az alélt reverb rugót. Nem csoda, hogy a reverb is összevissza
reverberál.
Aztán az is rátesz az
éles zajok halmára, hogy csinálom a havereim mixeit, amikor
átküldöm a mintát, hiányolják a zajt. A dübörgést. Mert
vintázs eszemmel azt hittem egy dal megformálásánál a fő
mondanivalót kell a kép előterébe tenni és a többi elemeit úgy
kipanorámázni, hogy alátámassza minden szempontból a dallamot is
és a mondanivalót, és netán az érzelmi üzenetét. Nem tagadom,
ahogy ők akarják, és végül úgy kevertem, ahogy akarták,
valószínű felemelkedik az idők hangzás trendjére, a loudness is
best versenyben. Így viszont, mint említettem zajérzékenységemet,
nem tudok az énekre figyelni, minduntalan a dobok és az excitált
fel fel erősödő hátteret hallom. Gyerekkoról szól a szám, egy
nagyon jó szám, nem nyálas, de valahogy ez az agresszív vas
hátszíne, mely dominál, szerintem nem illik bele. Nekik tetszik.
Azt mondják így dunnyezó.
Az én verziómtól kicsit
kiakadtak. Az én verziómban az ének a szívbe talál. Oda tudok
figyelni, a háttérben ott van a lüktető zene is, de a helyén
van, nem tolakodik előre.
Így most a hang -8 dB-en
van, a lábdob például +1,3 dB-en.
Szóval ezt a projektet
elvégzem, de nem leszek rá büszke, nem is fogom publikálni, és
nem is fogok többet rendelésre mixelni. Ok, elhiszem, elfogadom,
hogy a világ zaja most ez, legalább is így hiszik, de nekem nem
muszáj ehhez hozzájárulnom, pláne ha nem is vagyok rászorulva.
Hogy mi a jövő? Ehhez
hozzászólni, én már elvesztettem a jogot hozzá. A kontrollt
főleg. Nem hiszem, hogy bármi is visszafogható. A haladás a
pusztulás útján keresztül visz. Az emberiség jövője a
pusztulásban lesz. Szükségszerűek lesznek a pusztító háborúk,
hogy majd a maradék tized újra elkezdje egy másik pusztulás
alapjait.
S akkor rákattintok a
saját mixelésű Six blade knife-omra és érzem azt a home sweet
home érzést. Ilyenkor jövök rá, hogy igazam van. És ilyenkor
világosodok meg, hogy mindenkit hagyni kell az útján. Viszont
nekem nem kell feltétlen utánuk bóklászni.
Gyiszkó
Önkéntes száműzetésemben
a perifériára, az kincsös Kolozsvárrúl elmenekülvén, gazdasági
migránsként a magába fogadó, de otthon nem érezvén kis
exbányász főváros egyik útelágazás stopplámpája alatt
soromra alázatos türelemmel várva, elnéztem a libasorban menetelő
szebbnél szebb autókat. Mint megannyi fedett cifrás szekér. Mint
megannyi űrautó. Gyerekként, a szögletességbe nőve, nem mertem
volna ilyen gömbölyded dizájnról álmodni, mely koromra ma
jellemző. Sőt minimális elvárás.
Elgondolkodtam, hogy
milyen nevetséges és hiábavaló az úgynevezett hagyományápolás.
Elgondolkodtam, hogy talán azokban a gömbölyded dizájnú autókban
ülő egyforma tekintetű konduktorok sem kimondottan egyformák.
Lehet közülük egyik éppen hagyományápoló. Noha most sárga
feliratos zöld trikóban ül klimatizált autójában, talán este
felveheti a népi hímzéses ruháját és nemzeti jellegű régi
zenére táncol, ha nem maga húzza a nótát hegedűn. Vagy inkább
a bordó autóban az a szürke öltönyös pasas? Olyan komolyabb
pofát vág. A kék bogárhátút imitálóban a szőke,
napszemüveges hölgy esetleg ilyen hagyományápoló? Innen nem
lehet látni vagy megtudni. Külsőről nem illik, nem PC, valakit
megítélni. Sosem lehet tudni mi lakik az ember lelkében. Főleg
manapság nem lehet tudni mi lakik az ember lelkében. Ha lakik e
valami. De ilyet is feltételezni nem lenne korrekt. Meg kell hagyni
a lehetőségét annak, hogy legyen valami ott, ahol nem látszik,
hogy van valami.
Csak így elgondolkodtam,
hogy mennyire képmutatás e ez a hagyomány ápolás? Kedden este
nyolctól kilencig a táncházban hagyományápolás. Behúzni a
Mercával, a legközelebbi parkolóba, átöltözni, és ropni a
hagyományt. Este kilencig. Szerdán este gyúrás van programon.
Vagy színház. Attól függ az is, mert lehet opera. És függ ez
attól is, hogy milyen várost írunk.
De miért is szorulnak a
tehetséges hegedűsök például a városokba? A tehetséghez mérten
kisebb vagy nagyobb városba? Aki csak egy furulyán tud három
lyukas hangot fújni, az legfeljebb a tehenek nyugalmát tudja a
kétségekbe kergetni, de aki érti a kvintesszenciát, az frakkban
sok frakkos előtt nyöszörögteti a húrokat? Talán azért, mert
városra tud megfelelő számú műveltséget színlelő,
belépőjegyet fizetni képes ember összegyűlni? A blúzgitáros
hol van ebben a képletben? A kirühelődött és a kirüheledetlen
között? A katedrális és az imaház között melyik utcában? Hogy
is tudott átfúródni a nigger fegyencdal a gyapotföldektől a
vizeken át a mi utcáink kocsmáiba?
Hirtelen ilyen gondolatok
keringtek bennem, amíg türelmesen vártam a stopplámpánál. És
lelkiismeret gyötör, hogy nem szeretem eléggé őseim zenéit,
inkább szeretem a blúzgitárt. Hogy miféle elfajzottja vagyok
nemzetemnek?
Persze az más kérdés,
mert megszoktuk, hogy vannak akik bizonyos kérdéseket át tudnak
helyezni a más kérdések kategóriájába, csak mert áttehetik,
hogy ha hagyományt akarunk ápolni, miért csak kulturálisan élünk
vele? Miért nem járunk szekerekben? Szögletes szekerekben?
Fakerekű szekerekben? Miért nem kapálunk hagyományosan a
földeken? Miért nem vadászunk? (erre már nem várom a választ,
sztereotip válaszokat formáltam magamnak)
Persze, a magamfajta
surmója nem is érti mi az a kultúra. Honnan is tudhatja? Így nem
is értheti annak fontosságát. Hogy miért fontos kedd este pont
nyolckor kiszállni a Mercából s ropni a táncházat?
Most kérdem én, tágra
nyílt, kerek szemekkel, hogy mit is várt el ez a magyar rock
együttes az Euróvíziótól? Elment oda beolvasni, hogy viszlát Európa? Hogy kapd be károm, geci vízió? Te, akiben csalódtam? Én
a nagy faszú, Attila népe, most jól megmutatom neked?
Lehet, hogy én nem értem
az összefüggéseket, de azt fiatalon megtanultam, hogy diszkóba
menni feleségrevalót keresni, az a legnagyobb értelmetlenség és
legszánalmasabb elképzelés. Diszkóban nem teremnek a jó
feleségek. Normális ember oda nem megy.
Azt meg már késő , igaz
előresiető öregségemben tanultam meg, hogy nem szép azt a kezet
harapni, amely etet. Ha már elszegődtem szolgának.
Ez a magyar banda ezt
tette, elment az ura kezét harapdálni, és fejébe jó feleséget
remélt. Szóval... a diszkót kell itt minősíteni, vagy a
meggondolatlan, részegfejű legényt kéne kijózanítani?
Azt hiszem, hogy
mindenekelőtt a sütnivalóról van itt szó. A minimális
sütnivalóról.
A szabad világnak
megvannak az ünnepélyes túlkapásai, kétségtelen. A diszkó
szombat esti hangos tivornyája. Ahol a hegedű nem szomorúságra
ihlet, hanem ugrálásra serkent. Ahol a kultúrától kisimult arc
kimutatja megrészegült, vicsorgó bambulását. Nincs nagy
differencia az opera vagy diszkó pajta képmutatása között:
ugyanaz. (itt lehet szörnyülködni).
Entertainment az egész.
Most odafigyelek vagy sem. Felkapcsolom, vagy sem. Leszarom. Ami
jobban fáj az az, hogy az ember bármilyen kulturális szintre
emelkedik, nem tud lélekben, szeretetben végre felnőni és ezeknek
a jegyében szocializálni.
Magyarán: kell neki a
diszkó. Kinek segget rázni, kinek nagyfiúskodni.
Mekkora marhaság.
Különleges adottságokkal rendelkező asztalos műhely használatba adó.
Különleges adottságokkal
rendelkező asztalos műhely használatba adó.
Kedves olvasó, ha nem
vagy régi olvasóm, követőm, akkor valószínű a google kereső
irányított ide. Jó helyen jársz.
Abban vagyok érdekelt,
hogy mindkettőnk problémájára megoldást ajánljak. Neked is,
nekem is meg kell érje. Persze mindketten szerény körülményekhez
vagyunk szokva. Ez nem vitás. Ha van türelmed, vergődd át magad a
kötelező bemutatkozásomon, amit személyes hangvételű blogomban
megengedhetek magamnak.
25 éves korom tájékán,
a szocialista világ felszámolásával, végre a kezeimre nézhettem,
és eldönthettem, hogy mivel az asztalosság volt erezeteimbe írva,
elinduljak a róla semmit sem tudó vállalkozói pályán. Nem volt
egyáltalán romantikus, tele kudarccal, sok munkával, fáradsággal,
egészségtelen életmóddal, legtöbbször a délibáb kergetése
volt hasznom, legfeljebb a rengeteg kamat amit hitelezőknek
fizettem, az volt a haszon, ami tőlem eredt ugyan, de másnak fialt.
Minden kis dolognak
örvendtem. Minden szerszámot, gépet keserves munkával szereztem.
Mikor az élet úgy hozta, jutányosan fértem egy csarnokhoz,
otthagytam szülővárosomat, Kolozsvárt, és elköltöztem 160
km-re, Dévára. Itt persze más kivitelben, de nagyjából ugyanazt
folytattam, mint Kolozsváron, de már volt egy valamiféle látszata,
hogy a sajátomba teszek minden igyekezetet.
Gyakorlatilag eladósodtam
25 évre, beleértve feleségem jövedelmét is, hogy dolgozhassak.
Noha lassan oroszlánrésze rövidesen lejár a kamatozó
adósságoknak, van még bőven, mire motivációt gerjeszteni. Nem
szégyenlem és nem tagadom, ez irányban aggódom kissé, mert
egészségem közben, az utóbbi 27 év magamat nem kímélő
munkamenetben, nagyon lerongyolódott.
Idáig a rövid
bemutatkozás.
Adott az asztalos
műhelyem, nagyjából a rendeléses munkavégzéshez szükséges
gépekkel, fűthető helyiségekkel. Igény esetén részletesen
beszámolok mindenről.
Szeretném megosztani a
műhelyemet akár egy asztalossal is, de nyitott vagyok kisebb céggel
is tárgyalni, akik átveszik műhelyemet.
Amire nekem szükségem
van, az 500 euró havonta, céges kivitelben, ami az egész műhelyt illeti, a maga 400
négyzetméteres felületével, ami magával hoz még kb 200 euró
kiadást, áram, víz, ilyesmi címen. Természetesen, önálló
asztalostól kevesebbet várok el, szerintem a 200+100 eurót havonta
egy erőben levő asztalos ki tudja termelni simán, teljes,
műhelyhez való hozzáférés fejében.
Bármelyik esetben azzal a
plusszal jövök elő, hogy a gépek karbantartását vállalom
(természetesen a fogyó eszközök, illetve a helytelen használat
miatti rongálódásokra nem érvényes), és szakmai tanácsot is
osztok, ha igény lenne rá. Ennek fejében naponta pár órát én
is használom a műhelyt, de csak olyan időkben, amikor a gépek nem
foglaltak.
A műhelyt magába foglaló
épületnek emeleti része is van, ami lakórész kialakítására is
alkalmas. Erről is lehet konkrétan állapodni adott esetben.
Meg lehet adott esetben
nézni a mi lakosztályunkat, amelyet az emelet egy részén
alakítottunk ki, és itt élünk lassan tíz éve.
Szerintem, a
tapasztalataim alapján, egy kezdő asztalos vállalkozónak
ajánlatom több mint ideális. Sehol nem találni ilyen alacsony
költségen ilyen felszerelt műhely, egészséges épülettel. Azonnali kezdéssel.
Műhelyem 5km-re van
Dévától, 2 km-re az autópályától. Könnyen megközelíthetőek
a nagyobb városok, ha pörgősebb életmódra, pénzesebb munkákra
pályázol. Én magam volt idő, amikor Kolozsvár, Temesvár, Arad,
Nagyvárad, Szatmár között futkároztam. A műhely lokációja
ezért ilyen szempontból érdektelen.
Például van egy régi
bérlőm, aki kandallókat épít, kis csapatával rendszeresen
Ausztriába szállít egyedi munkákat.
Noha idén én is
bevállalok egy faházat Andorrába, egyértelmű, hogy elfáradtam.
Szeretnék pörgősebb csapatot látni műhelyemben, hogy valamennyit
visszakapjak abból amit bele raktam, de nemcsak ezért, hanem azért
is, mert öröm nézni a dolgozó embereket. Ezt őszintén írtam
le, nem csak olyan duma.
Déván nívós magyar
óvoda és iskola van, családos megoldás nem hátrány, sőt, a
térségnek kifejezetten jót tesz minden ide vándorló magyar
család. Igaz nem pezseg a nagy magyar élet errefelé, hacsak a
templomozást, eremdészezést nem tekintjük kiinduló miliőnek. A
vállalkozó típusú család jól meg tud itt húzódni, nem kell
társadalmi konvencióktól tartania, viszont ha van egy Sting
koncert Kolozsváron, vagy Temesváron, két és fél óra alatt
autóval ott vagy.
Hirdetésekhez nem értek,
ha valami a fenti felsoroltakból hiányzik, vagy bővebb infóra van
szűkség, le lehet nyűgözni a kérdésekkel. Bátran.
Arról, ügye nem
szükséges különösen referálni, hogy például ha elmész
Francia országba, mint asztalos, talán jobban keresnél, mint itt.
De én nem a kiemigrálókkal akarok versenybe szállni, hanem egy
megoldást nyújtani annak aki ide akar letelepedni. Meggyőződésem,
hogyha alkohol, vagy egyéb káros életviteli szenvedély nem tartja
rabságban, itt egy család meg tudja kapni számítását.
Minden fent említett
számolás relatív, csupán gondolatébresztő, irányadó. Konkrét
helyzethez adaptálódó bérviszonyt ki lehet variálni.
Bármilyen kérdésre a
szaradafa@yahoo.com címen
válaszolok, vagy akár itt kommentben is.
A hosszantartó kávézásokról
Még szerencse, hogy van
ez a Cézár. Mert nem lenne miről írnom. Mondjuk éppen volna, de
de miért ne csapolnám le fatalisztikus, reménytelen világképemet
mondjuk Cézáron keresztül?
Rájöttem, amire mindig
is gyanakodtam, hogy ez a Cézár nem is olyan hülye, mint tartják,
inkább más. Nem annyira más azért, az alapvető emberiség benne
is megtalálható.
Mondtam, menjen
látogatóba, ha akar, volt eltartóját látogatta meg. Tisztáztam
vele, hogy nem leszek a seggében, nem mondom meg mit tegyen,
munkájához illő bért, eltartást számolok, nem kell nekem belőle
se több de se kevesebb. Egymást kiegészítve, ha tudunk előre
menni, rugalmas vagyok az egyéb relációban.
Benne volt a pakliban,
hogy ez a visszalátogatása a múltba nem marad következmények
nélkül. Akkor sem tartottam vissza, tudván ezt a pakli dolgot.
Olyan ez mint az Isten szabad akarat tézise: Menj ha akarsz, de
biztos jó neked? Hja... az emberi természet, a modern
spiritualizmus rákfenéje, hogy de hátha valami különlegest tart
különleges mivoltodra a sors? Tán csak nem akarsz leragadni a
barackfádnál? A cirkuládnál? Netán családodnál? Majd kérem
Isten segítségét a find myself folyamatában. Bármi legyen az.
Szánalmas e emberi
álmodozás, megfigyelésem az (tévedhetek), hogy gyökere minden
önmegvalósításnak a szeretetlenség. Annak hiánya, mindegy
milyen irányból. Szeretve lehetsz akár, de ha benned nincs viszont
szeretés, uncsi az egész. S akkor find myself.
Tudom, mert gyarlóságomban
ezt is kipróbáltam. És egyike legostobább spirituális hülyesége.
Akkora fake duma, hogy csak.
Ez a Cézár hirtelen
megvilágosodott állapotban került vissza, egyértelműen
megbolygatta a világnézés. Új lehetőségek tárházát nyitotta
meg számára az utazás, kéthetes csirkelábon forgó csarnokélet
után vágyakozott kitörni a mindennapok csendjéből, zakata
kellett neki, pörgés, hisz az egész világ pörög és asziszi ez
jó.
Szerdán már téglát
hordott valakinek. És a szombatjait már elígérte másnak, mondván
azon a nap úgysem adok neki munkát. Ugye az csak normális, hogy
zsebpénzre is szüksége van. Csodálkoznom kellett volna, de már
nem töltöm ilyen felesleges emokra az időm, a legéhesebb kutya is
harmadnapra kipiszkálja a jobb falatokat előbb, hamar elfelejtette,
hogy egy darab krumpliért ölt volna. Ha nem lenne a helyzethez elég
bölcsességem, fel kellett volna kapnom a vizet, mert hogy amit én
adtam akkor az nem zsebpénz?
Rendben, mondom Cézárnak,
de akkor ugye szombat vasárnap megoldod magad az étkezésedet? Meg
a templomozáshoz szükséges nem zsebpénzt is kitermeled. Ó,
persze, egyezett bele boldogan ez a Cezár, hogy csak ennyivel
megúszta.
Hozom akkor a kávét,
hogy hosszas kávéivászati kispolgári megrögzésünket
gyakoroljuk, erre Cézár fogja a bögréjét (tulajdonilag az
enyémet), hogy bemegy addig a szobába, addig is nézi a telefonján
az internetet. Mert testvérei telefont hoztak neki. Liberális
szellemem rögtön gyümölcsözött Cézárnak, végre nem zárja el
senki a világtól, a végtelen lehetőségek tárházától, a find
myself hatalmas hálózati rendszerétől, azaz magától az Élettől.
Üsse kő, mosolyogtam
magamban, tudok én magam is kávézni, magammal beszélgetve.
Legalább visszahallgatom a mixeimet (ami világszinten kuka termék,
mint bármilyen emberi gondolat), úgyis tele van javítandó
fejezetekkel, hisz itt-ott nem elég tiszta a flamenco gitár. Ki
más, ha nem én fogom ezt hallgatni?
És hogy hogy nem, látom,
érzem, hogy Cézár lelke nem lebeg többé a paradicsom felett,
kiüzetésre vágyik, csodálatossá vált fülének a kelgyó
sziszegése.
Szidják a kapitalizmust,
a multikat, úgy beszélnek róla, mintha valami fenevadak lennének,
okult perszónák, holott csak a nagy tömegek közösen bevállalt
vágyak summája. A kapitalista, multi fenevadat a tömegek hozták
létre. Ezt jó végre leszögezni. Az a tömeg, akinek egyszerű
könnyedség lemondani a szeretetről az önmegvalósítás címen.
Miféle önmegvalósítás? Hát a karrier. Miféle karrier? Halat
belezni Skóciában? Kábelt nyúzni Párizsban? Messze messze a
családtól?
Van egy srác, mondjuk
régi ismerősöm, hívott Párizsba asztaloskodni. Persze, hogy
nemet mondtam, eszem ágában sincs családomat itthagyni. De
rákérdeztem, mi a lóvé? Mit adnak? Szóval, 1400 euró, és egy
ágy, négy személlyel osztózni egy szobát. De! Évente van 30 nap
szabadság. Ő személyesen, mivel jó sok ideje kint van, kap 1550
eurót. Havonta 1200-őt hazaküld. Családja így él.... Még magam
is megrendülök ezen a mondaton, hogy “családja így él”. Hogy
mennyire bejáratott életfelfogássá vált ez. Messze egymástól.
Próbálom elgondolni, hogy repesve várják a gyerekek a karácsonyt,
jöjjön az apjuk, és hozza a beígért dolgokat. Mert talán nem
volt honnan megtanulják azt az örömet, amikor reggel kinyitjuk a
csipánkat, látjuk egymás szemeit, halljuk egymás hangját.
Borzalom ez az állapot, hogy erre nincs igény. Pénz kell. Dolog
kell. Mutyikkal teli életünk kell.
Borzalmas önként vállalt
lelki nyomort élünk meg.
Csak spekulálok,
valószínű, ha itthon együtt kuporgatnak, szerényen élnek, egy
adott megvilágosodott ponton feltör a filozófikus kérdés, hogy
de miért is nem csinálják úgy mint minden normális ember, hogy
az egyik szülő menjen külföldre, és akkor nem kell nélkülözni?
Mert hogy miért nem megy ki az egész család, az egyértelmű, mert
ott családdal úgysem lehet megélni mint itthon.
Kicsit eltértem Cézártól,
de nincs messze a két téma egymástól.
A világ halad előre.
A hosszan tartó kávézások
ideje lejárt.
Számszerint kettő darab
hosszantartó közös kávézás volt.
A "kicsike" és az "újszülött"
Elnézem ezt a Caesart is,
mindenkinek az jut eszébe róla, hogy nem normális. Illedelmesen ad
hangot belesült gyermetegségének. Idióta, ez kétségtelen. De ha
az emberi boldogságot kutatja a boldogtalanja (mármint a nem idióta
ember), Cézárt nézve, nem kell Indiába menni a boldogság
rejtekeibe látni. Cézár boldog és elégedett. Ha jól megnézem,
az Isten talán Cézárban teremtette meg a boldog ember prototípust.
Nem hiába van megírva,
hogy az ember megüresedvén újjászülethet. Cézár áldott, mert
üres. Borzasztó kevéssel feltelik.
Bezzeg a magamfajta,
szofisztikált ember prototípusnak, nehezebb, vagy lehetetlen,
hasonlatosan a a tevének átalmenni a tű fokán.
Avicii kereste a
boldogságot, nem volt hozzá elég a vagyona, nem találta és
feladta. Szerintem túl hamar feladta. Valakik becsapták a
boldogsággal kapcsolatban. Nem elég huszonnyolc év az élet
értelmének megtalálásához. Valószínű, hogy az emberiség nem
nyer azzal, ha nyomorra predestinált embertársain segít, viszont
valahol olvastam ezzel az Aviciivel kapcsolatban, hogy 2014-ben
80millió dolláros vagyona volt, az egyik hollywwodi házát 15,5
millióért vette. Szegény megtévelyedett gyermek, ha tudta volna
ezzel a vagyonnal mennyi mindent lehetett volna csinálni? Ha a
hollywoodi villa árát befektette volna az élet értelmének a
keresésébe, az összeget beosztotta volna egy évre, 42.465 dollár
jutott volna egy napra. Ha azt vesszük, hogy egy szegény országbeli
családnak egy egyszeri 10.000 dollár megváltja az életüket,
bármilyen infrastruktúrás kiadással, naponta két családnak
teljesen új utat, életreményt tudott volna megteremteni. A pláne
az lett volna, hogy maga, személyesen Avicii adta volna át az
összeget, naponta ezzel a két családdal kapcsolatba lépve. Olyan
emberi dolgokkal találkozott volna, ami lehetetlen, hogy ne nyitott
volna meg egy boldogság, életértelme rést. Mert most így, mi
értelme?
Néztem egy videót, egy
indiai folyó partja mint szakadozik be, az örvénylet mint szívja
magába a part szeleteket, míg a tömérdek indiai csóró fatalista
csodálattal nézi a jelenséget. Arrébb öregasszonyok, kiknek
viskói elmerültek a földdel együtt, őrjöngve jajveszékeltek.
Közben egyéb viskók alatt repedezett a föld. A temérdek tömeg,
indiai emberhez méltóan csak ott álltak, packázva a természet
szeszélyével, ahogy leomlott húsz centi, a tömegsor is hátrált
húsz centit. Azokban a fürdő papucsokban. Mintha élvezték volna
amint az örvénylő, barna víz miként mossa a partot. Mind
soványak, mint a nádszál. Miből él annyi ember? Hogy jut oda
élelem? Mit dolgozik annyi ember?
Itthon, egy partszakasznyi
helyen, falunyi biztonságos tető alatt, azon filózom, hogy a
kicknek melyik sávtartomány hozza az általam elképzelt jó kick
hangzást? Legyen vintázs, de csipkedje magát egy kicsit
elektrónikusan is.
Eszembe jut, hogy
fiatalságom általánosan elfogadott szlogen divatja az volt, hogy
szívás nekünk ilyen szar országba születni. El is hittük. Mert
ez a mentalitás volt a forradalmi. Nekünk, csóróknak nem volt más
vigaszunk. Amíg rá nem jöttem, hogy rajtam kívül, senki nem
fogja az én utamat kitaposni. És hihetetlen, de akkoriban az Amway
motivációs kazetták emeltek ki a fatalista, örvényfigyelő
állapotomból. A geci kapitalizmus útjára léptem. Olyan hibrid
formában, mert a rendes kapitalizmushoz tőke és tapasztalat kell.
Az akarat néha kevés. De nem volt mit vesztenem, így csak kapáltam
előre. Vesztettem is, de nyertem is.
Elnézem ezt az Avicii
esetet, ezeket az örvényfigyelő indiai csórókat, és nem vagyok
már annyira biztos abban, hogy szívás volt ide születni ebbe az
országba.
Nem éri meg velem,
mellettem dolgozni. Ez már egyértelmű. Beletörődök lassan, hogy
előbb-utóbb itt minden az enyészeté lesz. Azért nem is építem
a stúdiót örökre. Szétcsavarozható minden elem, eltüzelhető,
nem nagy kár, mert minden újrahasznosított anyagból van. Talán
egy indiai falu beköltözhetne ide, igaz nincs örvénylő
folyópart, de lesz itt más cifraság, ha lesz türelmük kivárni.
Most úgy vagyok itt mint
abban a régi román film sorozatban, csak saját verzióban:
“Micutul, Pruncul si Tamplaria”, azaz a kicsike, az újszülött
és az asztalosság. A “kicsike” én vagyok, az újszülött
Cézár, az asztalosság meg a régi, de ebben az új kontextusban. A
fent említett sorozat egy eastern trilogia, első filmje “A
próféta, az arany és az erdélyiek” tele komikus elemekkel,
frappáns szitukkal, híres vadnyugat versus erdélyi odabaszós. Nagy
volt amikor az erdélyi román találkozik az erdélyi magyarral a
vadnyugaton és hazai szilvapálinkát isznak. 46.ik perctől.
Meg kellett ígérjem
Cézárnak, hogy nem emelek semmit, amíg ő nem jön. Elment most
majálisozni, elment meglátogatni régi ismerőseit, abban a
faluban, ahol élt pár évet. Testvére ejnyebejnyézett, hogy nem
kéne elengedni. Én azzal érveltem, hogy pont ezért nem maradt meg
sehol huzamosan, mert a srácot rövidre fogták. Szabadon kell
hagyni. Mert idióta, de nem hülye. Jobban deszkurkálódik
(boldogul) mint mi, mert nincs szégyen érzete. Odamegy és kérdez
illedelmesen, megkér bárkit szépen és mindenki segítőkész. Már
másnap mikor idejött, elment a helyi baptista gyülekezethez.
Kapott szalonnát, tojást. Vasárnap a dévai gyülekezetbe ment,
ott egész napra ellátták. Stoppolt, gyalogolt, deszkurkálódott.
Ma is hívott, ahogy Faget-be ért. Stoppal ment. Este hívott, hogy
holnap kimennek a zöldbe. Attól félnek, hogy elcsalják. Én
mondtam Cézárnak, nem fogok a seggébe lenni egész nap, ha itt
akar élni, itt él, ha mehetnéke van, menjen.
De örömmel dolgozik.
Megcsinál bármit amire kérem. Nem számít neki, hogy burjánokat
tépeget a kertben, vagy angyalfejekről marja le a régi festéket,
mindent beleadással csinál, és öröm nézni. Minden esetre a
lakosztálya soha nem látott tisztaságban van, és örvend, hogy
megtanítottam a fürdőkazán befűtésére.
Pedig ez a gyermek sok
mindenen átment. A legrosszabb dolgokon is. Az éhezés,
megaláztatás, bántalmazás nem a legrosszabb. Mégis, teljesen
magától eljutott a baptistákhoz, megkeresztelkedett, naponta
Bibliát olvas, minden. Lehetett volna másképp. Hozzátartozói is
beláthatnák. Persze, ott a gyanú, hogy lenyúlták nyugdíját,
kihasználták, dolgoztatták, de ez nem számított volna Cézárnak,
ha emberszámba vették volna.
Nem elég önbizalomról
prédikálni, meg kell adni a lehetőséget annak kialakulni.
Rájöttem, két éve
rosszul keverek. Át kell nézzem az összes mixeimet. A lemezkiadás
elhúzódik, valószínű őszig. Fejembe vettem, hogy a folyamatot
végig viszem. Amint a mixek megvannak, belekóstolok a masterolásba,
majd a cd nyomtatásba. Ez egy ilyen pályamunka féle lesz. Két hét
múlva jön a Stonecrops, izgulok. Amatőr zenekar, de jó lenne nem
elcseszni a dolgokat. Meglátom, lehet, hogy a masterolásukat majd
elvégeztetem egy profival. Egyelőre sikerüljön felvenni a
zenekart. Ez lenne az első éles megmérettetésem. Persze “pro
bono”, azaz haveri alapon, illetve ingyenes kurzus. De jó az ilyen
lehetőség, mert ha csúfosan elsül, még nem a világ vége.
Megittunk pár sört hiába.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)