Ez egy zajos


Azt hiszem átváltok a morcos öregemberre. Nem egészen értem mi történik bennem. Néha úgy érzem, érzék illetve értelmező szerveim tágra vannak nyitva, és mindenféle zajra nemcsak összerezzenek, hanem borzasztóan idegesítenek is.
Például tegnap bontott anyagokat hordtam harmadik emeletről, régi, tűzrevaló fa parkettát, ilyen modern szalagparkettát, ami még talán használható, meg négy belső ajtót, ilyen papondeklist, de még eléggé jó állapotban. Szoktak klienseim elhordás fejében elég jó cuccokat adni. Azt észrevettem, hogy a szalagparketta gondosan össze volt csomagolva, valószínű azt hitték még eladhatják. És miután nem tudták eladni, eszükbe jutott egy derék asztalos, aki ingyé elhordja. Azt már rég észrevettem, hogy végszükség esetén eszébe jutok embereknek.
Átláttam eszén az adakozónak, hogy akkor ennek fejében adjak árengedményt egy jövendő munkára. Mondtam, tüzelő értékben elviszem, egyébként nem érdekel. Jaj, de már az is jó, hagyta helyben. Na ugye? Én már csak specialistája vagyok a használhatatlan értékeknek. Hisz itt a csarnokom, kétharmada noha jó, de használhatatlan, megannyi bútor vasalat jut a vasasba, megannyi bútort bejut a kazánba. Mert érték ami érték, de van egy idő, amikor az ember a harangjából ágyút önt, vagy értékes dolgokat tüzel el a ma túlélése érdekében. Szoktam ilyet csinálni. Több sorozatát megírtam a “Nehezen döglök” című filmnek.
Amikor a möszijő Caesart idefogadtam, abban reménykedtem, hogy ilyen helyzetekben visszakapom az élettől, amit adtam. Tegnap körülbelül ötvenszer jártam meg a harmadik emeletet, jó lett volna, ha ebből Cézár bevállalta volna a felét. Most, reggel, nem fájna annyi mindenem. De monsieur Cézár kibaszott velem rendesen. Again. Hosszas lenne leírni, viszont ha leírnám, nyugodtan felzárkózhatnék Bohumil Hrabal szánalmas esetek megírása stílusához, amiket olvasni pihent, ráérős és szórakozott állapotában tud az ember. Megírni azt, még pihentebb, ráérős és szórakozott állapotban kell lenni, így nem marad erőm, csak egy frappáns “bassza meg” -re.
Harmadik hete már, hogy ilyen olyan kémiai trükkel the lord Szízááá ha dolgozik két három napot. Hogy lehet egy ilyen talpra esett embert hülyének nevezni? Mi a magyarázata annak, hogy minden hülye ember a saját érdekét kibaszottul profin tudja értékesíteni?
Na de asszem a jóságos, türelmes medvének nagyon a talpára baszott. Mától oda ütök, ahol fáj neki, a gyomrába. Mint a mesében. Dolgoztál e ma? Ha nem, akkor ne is egyél. Vége a szubvenciónak, a többsávos tévének, az ingyen gyógyszereknek s édességeknek. S ruhamosásnak. S kutyafaszának.
Amint monoton sétálásaimat lihegtem a parkett csomagokkal, arra lettem figyelmes, hogy mit csinálnak a tömbház lakói. Például a lift ajtaját csapják. A lakásuk ajtaját is csapják. Úgy viharzanak ki, repül körülöttük minden. Nem köszönnek, az empátia legkisebb felhangja sem mutatkozik ki aurájukból. Hangosan beszélnek, az ember azt hinné veszekednek. Közben jött egy böhöm nagy, fekete Audi, egy szőke banyával benne, aki elkezdett hisztizni, hogy elhúznám onnan a kocsimat, mert az az ő parkolóhelye. Csorgott rólam a víz. Persze, elhúzom, igaza van. Elhúztam, beállt a helyére, én meg vissza mellé, hisz több hely volt még üresen. Húsz perc múlva, látom Audi szőke banyával el. Szándékosan írtam Audit egy szőke banyával. Ebben az esetben az Audinak több esze volt. Szó szerint. Ha számba vesszük intelligens alkatrészeit és erejéhez mérten a türelmét, kitartását, hatalmas megfontolásról tesz bizonyságot. Valószínű a banyát bántotta az izzadt vénember látványa, milyen szívás neki (mármint a banyának) ilyen senki, izzadt emberek társaságában levegőt szívni.
Szóval, zavarnak ezek a civilizációs életzajok, életképek.
Kikoptak már a tűrőképességemet csillapító rugóim. Eszembe jutott a rugós reverb, ami egy alumínium dobozba van szerelve és ez a doboz négy rugóval van kikötve, hogy szállítás esetén a reverbrugó ne sérüljön. Nos, kiöregedett ez a reverb rugó, nem elég ez hozzá, de a dobozt kikötő rugók is megrozsdásodtak, merevebben rázzák az alélt reverb rugót. Nem csoda, hogy a reverb is összevissza reverberál.
Aztán az is rátesz az éles zajok halmára, hogy csinálom a havereim mixeit, amikor átküldöm a mintát, hiányolják a zajt. A dübörgést. Mert vintázs eszemmel azt hittem egy dal megformálásánál a fő mondanivalót kell a kép előterébe tenni és a többi elemeit úgy kipanorámázni, hogy alátámassza minden szempontból a dallamot is és a mondanivalót, és netán az érzelmi üzenetét. Nem tagadom, ahogy ők akarják, és végül úgy kevertem, ahogy akarták, valószínű felemelkedik az idők hangzás trendjére, a loudness is best versenyben. Így viszont, mint említettem zajérzékenységemet, nem tudok az énekre figyelni, minduntalan a dobok és az excitált fel fel erősödő hátteret hallom. Gyerekkoról szól a szám, egy nagyon jó szám, nem nyálas, de valahogy ez az agresszív vas hátszíne, mely dominál, szerintem nem illik bele. Nekik tetszik. Azt mondják így dunnyezó.
Az én verziómtól kicsit kiakadtak. Az én verziómban az ének a szívbe talál. Oda tudok figyelni, a háttérben ott van a lüktető zene is, de a helyén van, nem tolakodik előre.
Így most a hang -8 dB-en van, a lábdob például +1,3 dB-en.
Szóval ezt a projektet elvégzem, de nem leszek rá büszke, nem is fogom publikálni, és nem is fogok többet rendelésre mixelni. Ok, elhiszem, elfogadom, hogy a világ zaja most ez, legalább is így hiszik, de nekem nem muszáj ehhez hozzájárulnom, pláne ha nem is vagyok rászorulva.
Hogy mi a jövő? Ehhez hozzászólni, én már elvesztettem a jogot hozzá. A kontrollt főleg. Nem hiszem, hogy bármi is visszafogható. A haladás a pusztulás útján keresztül visz. Az emberiség jövője a pusztulásban lesz. Szükségszerűek lesznek a pusztító háborúk, hogy majd a maradék tized újra elkezdje egy másik pusztulás alapjait.
S akkor rákattintok a saját mixelésű Six blade knife-omra és érzem azt a home sweet home érzést. Ilyenkor jövök rá, hogy igazam van. És ilyenkor világosodok meg, hogy mindenkit hagyni kell az útján. Viszont nekem nem kell feltétlen utánuk bóklászni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése