Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Kós Károly feat Pink Floyd

Gyerekként sokat róttam a kolozsvári utcákat iskolából lógva. Nézegettem a szép házakat a rejtettebb utcákon. Álmodoztam, ha lenne nekem is olyan szép nagy udvaros házam. Különösen egy magas, éles tetejű ház tetszett meg, hozzá csatolva egy kerek épülettel, mint a mesékben, olyan volt. Akkor nekem nem mondott semmit Kós Károly neve. Csak tettszettek a Kós Károly tervezte házak. Gyerekként mit ért az ember építészethez? Semmit. De tetszettek ezek a házak. Úgy éreztem, otthon tudnám érezni magam egy ilyen házban. Látom is magam előtt a kövérkés fickót, pecsétes iskola egyenruhában, itt ott szakadt zsebrészekkel, miket a bedugott nagy kezek hasítottak fel, bárgyú képpel nézelődvén, mint megannyi szerencsétlen, kiből semmi jót nem lehet prófétálni. Nem is lett volna mit. Így utólag visszagondolva, életem útját fejemben átpörgetve. Jó későn kapott aztán nevet az a háztípus, amit én gyerekként is megszerettem, harminc táján jártam, amikor kezembe kerültek Kós Károly könyvek. Jó érzés volt ráismerni azokra a fedelekre, míves ács munkákra. A fa gerendák valamiért mindig lenyűgöztek. Nem tudom miért. Annyit olvastam Kós Károlyról, ami egy olyan semmilyen jövő elé néző, bárgyú kisiskolásból talán ki sem nézte volna senki. Nem eleget, de ahhoz képest sokat. A történelem része nem fogott meg, az nekem olyan mint a színvaknak a szín. Engem az építészete fogott meg. Ha hozzám szólt valamilyen magyar ősi hang, akkor az a furcsa, egyedi gerendaszerkezetben szólt, de semmiképp nem dátumhoz köthető események vagy személyek által történt. Egy érzés, melyet az épület sugárzott. Nem is hiszem, hogy volt e valamilyen magyar tudatosság bennem az épület sugározta érzésben, inkább valami ösztönszerűen mocorgott bennem, ami nagyon jól elfért a Pink Floyd zenéjével is.
Azt se mondhatom, hogy elmélyültem volna a Kós Károly tervezte épületek tanulmányozásába. A Pink Floyd dalokat sem akartam sosem kívülről megtanulni. Csak hagytam hogy átjárjanak az érzelmek. Ha volt (van) bennem tudatosság, akkor ez csak annyi, amennyit ez az átjárhatóság leszűr magának.
Ezzel az érzés csomaggal hagytam el az ötvenest, hogy ezek a dolgok még mindig járnak bennem, mint szellemek a roggyant faházban.

Pár napja Emil barátom Pink Floyd tribute koncertre hívott Vásárhelyre, amelyet a “Speak Floyd” adott elő. Két tagját ismerem a csapatból, persze ők engem nem. Sokat jártam fiatalságomban, Kolozsvári életemben a próba termeikbe, bambulni, nyálazni és aztán titokban sírni, hogy nekem az sosem lesz megadatva. Nem is volt. Ma is azt mondhatom, a gyönyörű koncert után, hogy nemcsak megadatva nem lesz, hanem erről le is vagyok, leszek a továbbiakban is maradva. A Tranzit kocsma hűvösségében ezt el is könyveltem. Ez nem jelenti azt, hogy kis házi stúdiómba, melyet talán meg sem érdemlek, hacsak nem azon a címen, hogy szentélyként megadom a módját, ne járnék oda be áldozni. A stúdióm nekem a kápolnám, ahol a zene istenéhez imádkozom időnként együgyű, pár szegényes és szégyenkezős hangjegyben.

Történt Vásárhelyen, hogy egy régi épület mellett sétáltunk el Emillel, barátnőjével és fiammal. Szemembe szöktek azok az éles háztetők, rá is kérdek Emilre, táncsak nem Kós Károly tervezte ház az is? Azaz ami még megvan belőle? Dehogynem, egy csudaszép épület romjai rajzolódtak ki az elvadult növényzet mögül. Egy elhagyatott Kós stílusú épület, mely végnapjait éli. Viszontlátási örömömet aztán bánat vette át, majd elengedhetetlenül a harag. Asztaloshoz hű káromkodások kíséretében.
Áldoztunk pár percet haragomnak, kifejtettem, hogy mennyi mindent lehetne kezdeni azzal az elhagyatott hellyel. Például egy teadélután erejéig fotókat készíteni róla, kizárólag egy okos telefonnal, mert ha profi fotósra várnánk, az május negyvenre sem tudná összeszedni megannyi kütyüjét, arról nem is beszélve, hogy előzőleg valamilyen elnyert történelmi kulturális alapítvány pályázattal fotóztatni, több éves előzetes pályáztatással a háttérben. 
A fotókkal egy akármilyen facebook oldalt csinálni és amint Szaniszló bátyánk szokta mondani, a székelykeresztúri szent búzakalászfalva kocsmájától az alaszkai aranybánya legalsóbb pontjáig terjedő magyarokhoz ezt eljuttatni, és akinek megtetszik az épület, a nemlétező marosvásárhelyi magyarok örökségmentő gittegyletéhez eljuttatni, mely honi pályázat útján kihirdeti, hogy ki mit kezdene azzal az épülettel, úgy lakás, mint egyéb kulturális vagy termelői célra felhasználván, és annak általadni, hogy az épület ne vesszen kárba.
De hát láss csudát és iróniát ebben az életben. Beírom a gugelbe ezt a házat, hallám mit mond róla az internet. Azon kívül, hogy a vásárhelyi polgármester rég le akarja bontani, egy 2011-es cikkben említést tesznek az épületről az erdély mán. Ahol egyebek közt önmagammal is találkozom komment formájában. Nosza mekkora ez a világ és mégis milyen kicsi. És akkor a tető gerinczezete még ép volt. Ma ez már össze van roskadva.
Na nem baj, mert akkor emlékezés gyanánt e blog bejegyzésem is dagassza majd a gugeli találatok számát Kós Károllyal kapcsolatban.

Káromkodásaim leszűrt esszenciája pediglen ez: Szégyen ránk erdélyi magyarokra, hogy egy ilyen jelentéktelen épületet, melynek történelmi jelentősége felbecsülhetetlen, nem tudunk megmenteni, hasznosítani. Megértünk a méltó pusztulásra.


Az a hangszeres zene, amely másról is énekel mint kocsma hangulatban bujálkodni, hanyatlóban levő, divatjamúlt vintázs darab. Éppen ezért nem számolom fel a stúdiómat és nem adom el hangszereimet. Inkább legyen egy egyszemélyes templom, melyet néha kiporszívózók. Elvégre elmondhatom magamról, én vagyok a legjobb csirkefalvi dobos Mintián.

Íme az ember!

Miért is szeretem Mollináry Gizella stílusát? Azért szeretem Gizella stílusát, mert elbeszéléseiben nemcsak a történeteket írja le, hanem azokon keresztül önmagában beszél, önmagával vitatkozik úgy, hogy közben könyörtelen mindenkivel szemben, saját magával is, de ugyanakkor végtelen megbocsátó, alázatos. A látás gazdagsága nyűgöz le főképpen. Ahogy mindenre rálát, minden apró dologra rá tudja aggatni a világ összes problémáját. Beérné kevéssel, de az élet valahogy mindig fösvény vele. Noha pénzért lót fut egész nap, egy meleg emberi szóért a világ másik felébe elmenne utána. Csak hívná.
Sok meglátása, érzelem világa nagyon ismerős nekem, teljesen meg tudom érteni Gizellát, sőt, ha valaki engem akar megismerni, akkor olvasson Mollináry Gizellát.

Valahogy az élet úgy hozta nekem is, hogy konkrétan engem senki nem akart megismerni. Félve fogadták azt amit nyújtani akartam, mintha azzal valami borzasztó elkötelezettség járna. A lelkem mélységéig még senki nem akart belelátni. Meg se próbálta senki nyitogatni lelkem ajtajait.
Csak példaként hozom elő, a volt munkatársaim mind elmenekültek mellőlem. Engedtem őket menni, mert láttam sok vagyok nekik. Nem iszok, nem cigizek, nem játszom szerencse gépeken, nem kurvázok, pénzt nem herdálok, mindig dolgozok és ami a legborzasztóbb, belelátok mindenki lelkébe. Valószínű borzalmas vegyület ez. Olyan lehet, mintha meztelenül kénytelenek előttem járni.
Későn vettem észre eme helyzetet. A kár már megtörtént mindenkiben. Sajnos nem működhetek másként. Pedig sokszor visszafogom magam, nem látok, nem hallok, nem szól szám. Hányszor erőlködöm felületesnek lenni, csak odavetni szavakat, mint a felhőn járó szenteskedő fazekak. Valójában hazug dicséretekre van szükségük az embereknek, nem szeretetre. Nem szeretetre, mert nem tudnak viszont adni. Mondják, hogy szeretetre vágynak, de minden mozzanatuk a kényelemről szól, az is ilyen intellektuális csomagolásban: a lényeg, hogy az a jó, amiben ő hisz, a többi mind mellékes, lecserélhető, pótolható.
Ok. Legyen.

A blogolás lassan vintázs dolog lesz. A facebook közönsége szükségszerűen, azaz piacszerűen kitermelte a rövid, egy mondatos marhaságokat. Képpel keverve gyorsan fogyaszthatók. De valójában semmire se jók, mint hamar kiszarni. Nincs igény a mélységekből meríteni.
A lélek hordozza azt ami még élő bennünk. Mutáns lelkek fantáziátlan látásai elevenednek meg a képernyőkön. Ha van is halvány jelzése a léleknek, a tudatos önimádat hamar elűzi. Hirtelen bezabál értéktelen nagyot mondásokkal. Úgy érzi megvilágosodik. Pedig nem. Fakul a lelke és hülyül az agya. És úgy tesz az ember, mintha önmagával bőven elvolna.
A NŐ, a buta nő meg kitúrná a férfit a helyéből. Kikéri magának, ő, mármint a nő, nem kiegészítője senkinek, főleg nem a férfinek. Nem arra vágyik, hogy nőiessége értékbe foglalódjon, hanem részt kíván a férfiasságból. Én mondom, ez már egy beteg bolondság. Nem hittem volna, hogy valaha szembesülök ezzel a dologgal. Mindig úgy tekintettem erre a témára, mint Verne Gyula távoli csudáira, habár azok sokkal kézzel foghatóbbak voltak. Inkább rossz viccnek képzeltem, de eszemben meg se fordult, hogy ennyire alá tudna menni a nő, ennyire felaprózná magát, hogy a férfi státusára éhezzen. Világos, nem kiegészítőként akar ember lenni, a NŐ bebizonyítani akarja, hogy kiegészítő nélkül is egység tud lenni. Bezzeg a férfi erre nem képes, neki kell a kiegészítő fél. A férfi bánásmódja a történelemben az más, az elítélendő, de a feminista mozgalom üzenete nem erről szól. Nem arról szól, hogy ti férfiak legyetek jobbak, megértőbbek velünk. Szeressetek, ne bántsatok. Nem. Másról van szó.
Én azt is értem, amiről szól ma a feminizmus. De azt is látom, hogy nem az a problémák gyökere amivel kampányolnak.

Békaként én si nagyokat pislogok a csihányból, mint a dologba becsöppent libák, akik csak sziszegnek és hápognak.
Én úgy látom a férfi és nő dolgát, mint az embert, aki sétál az Éden kertjében, csodálja a Természetet, a Teremtő istenét, Önmagát, aztán kihajt egy tisztásra és meglátja a másikat, és felkiált: Íme az ember! A férfi és a nő lesznek egy testté, akik ezután együtt sétálnak az Éden kertjében, csodálják a Természetet, a Teremtő istenüket és egymást.
És biza mennyire igaz, hogy az embernek rendeltetett minden alá, hisz láthatjuk, hogy rossz gazdálkodás miatt tönkre veri a Természetet, elfordult a Teremtőjétől, és ketten eggyé válva nem imádják egymást. Az ember újra egyedül bolyong, a másik emberre ügyet sem vetve, gombot nyomogatva imponálna önmagának. Bebeszéli magának hogy a gombnyomástól milyen erős. Annyira, hogy nincs szüksége a másik szeretetére, kedvességére, közelségére.

Hiába keres az ember mindenféle agyament boldogság pótlót: karrier, önbizalom fejlesztő putypuruttyok, vallást, sehova se vezető szociális tevékenységeket, ahol a magafajta dillókat szedi össze, ha képtelen felfedezni az őt kiegészítő társát és képtelen vele összhangban élni, gyakorlatilag annyira sem élt mint egy murok.


Honosság

 Érdekes téma ez a migráció, addig nem is igen foglalkoztunk vele, amíg a magyar kormány nem lelte kampány témáját benne. És be kell látni piszokul beletalált. Sikert kovácsoltak az emberi félelemből, gyűlöletből. A polgári reakciók vadsága, bunkósága mélyen megingatott engem a kereszténységben vetett hitemben. Kétségkívül ez volt az utolsó csepp a poharamból, elszakadt bennem a cérna, ahogy mondják.
Ami jobban megrendített, hogy pontosan azon ismerőseim korbácsolták leginkább a migránsozást, akik igenis a gazdasági migránsok táborát dagasztották, akikre még azt se lehetne mondani, hogy bármiféle üldöztetés hatására voltak kénytelenek menekülni. Nem, ezek egy jobban fizető munkahelyet, a fejlett gazdaság segélyrendszerét célozták meg egyértelműen, legtöbbjük sikerrel. Üzentek a messzi földekről nekem otthon kínlódó parasztnak, hogy mit tudom én miféle veszély fenyegeti szűz seggemet.
Türtőztettem magam, felesleges vitákba sosem szoktam vállalkozni. Belátom, hogy sem lokál se semmiféle patrióta nem vagyok, inkább egy Rab Ráby különcként duzzogok itt magamban, aki igyekszik megtenni a tőle telhetőt, a zörgetőnek adni a lehetőségek szerint, bért igényelni a méltó a munkás a maga bérére alapon, lehetőleg a természetre minimálisan hatni károsan.
Nem gondoltam volna, hogy ötven évet betöltve, a műhelyben csak magamra számíthatok. Öt hat ember boldogulására terveztem volt a műhelyt. Ehhez mérten vettem hiteleket, csarnokra, épület javításra, modernizálásra, gépekre. Ezt ma egyedül nyögöm. Saját utamat az asztalosságban több mint húsz éve járom. Tíz éves múltam volt benne, mikor ezt a lépést megtettem. Lelkesedésem, energiám nem holmi kezdő álmodozás volt.
89 előtt volt némi jogosultsága annak, ha valaki kimenekült az országból. Habár belegondolva, a rengeteg otthon maradt sínylődőket, nem is igazán értem mitől tudtuk csodálni azokat akik kimentek és új életet kezdtek? 89 után kezdtem nem érteni, hogy miért is mennek külföldre, hisz demokrácia van, nincs többé diktatúra? Jött a lehetőségek ideje, özönlött a kultúra, ahányszor megadatott, hogy Magyarországra utazzak, minden kuporgatott pénzünk ráment könyvekre, zenére. Akkoriban hoztuk létre az “Adina & Attila” céget, amikor tele pofával üvöltötték, hogy Funár Kolozsváron magyart reggelizik, később a “Hunatti” céget Déván. Nem a magyarságunk miatt zártuk be ezen cégeinket, hanem azért, mert nem bírtuk fenntartani.
Közben folyamatosan ürült országunk, ment ott mindenféle, román, magyar, cigány, úgy mentek mintha kergették volna őket. Nemcsak elvétve mentek, hanem csőstől.
Olyan szempontból értettem meg a jelenséget, hogy igen, valószínű könnyebb kint beállni egy pályára, valószínűen gazdaságosabban működnek a dolgok, a munkahelyeken végzett munkák leegyszerűsítve, azaz lebutítva, szalagszerűen működnek, az alapon járó minimálbérből relatíve többet tesz a kosarába az ember hétvégeken és ez némi biztonságot kölcsönöz. Mert a hon szempontjából nem értettem meg a dolgot. Hogy tudsz családot hátra hagyva menni a nagyvilágba? És azóta sok drámát kellett végig nézzek, amint itthon húgypénzért túladtak ingatlanokon, hogy ott feléljék albérletbe, vagy hogy egyáltalán kezdeni tudjanak idegenben, esetleg egy jó mosogatói állásba bekerülni. Ez nekem nem fért a fejembe. Igaz, maradi és kemény fejű vagyok. Nem tagadom.
Nekem sosem volt saját portám. Az élet úgy hozta, talán mint történelmi igazságtétel, vagy isteni beavatkozás, hogy 2004-től van saját portám. Persze 30 évre eladósodva. De akkor is, ma is azt mondom, hogy országépítés ez. Ha ezt amerikai módszerrel értem el, akkor amerikai legyen, nem bánom, jobb mint porta nélkül bolyongani bérből bérbe. Én akkor is, ma is azt hiszem, hogy a saját tulajdon a szent és ha megvan, meg kell őrizni. Hivatalosan is meg nem hivatalosan is a saját tulajdon határozza meg, hogy hova tartózol. Én ezt így láttam és hittem. És egyelőre még mindig így látom, noha vannak pillanataim, gyengébb hangulataimban, amikor hajlamos vagyok mást hinni. De ha összerázom magam, ha nincstelent látok, ráeszmélek arra, hogy mégis jó úton vagyok. Még így is, hogy ötven évesen egyedül vívom szélmalom harcaimat, az igenis létező óriásokkal.
Életem művének némi igazolását véltem felismerni egy szíriai hír kapcsán, ahol egy gátat foglaltak vissza az egyre gyengülő magukat iszlám államnak nevezett terroristáktól. A képek mögött figyeltem az embereket, az ott élő szíriai polgárokat, amint néhol romos épületek közt tettek vettek, és felmerült bennem a kérdés, hogy ők miért nem vették nyakukba a világot, mint mások milliói? Mi a fenét tudnak többet, mit remélnek többet mint azok akik most egy más fajta üldöztetésben vándorolnak Európában?
Nincs hogy ne terjesszem ki ezt a kérdés sorozatomat más területekre is, például sír Magyarország többsége, hogy zsarnok kezében a kormány, de borzasztó nagy arányban vannak azok, akik nem mennek szavazni, mondván nincs kire. Ha nincs kire, miért nem alakítanak maguknak tetsző pártot? Hatalmas táborról van szó, nem csupán elenyésző százalékról. És be serious... ma az online lehetőségekkel nem lehetne szervezkedni?
Nem a nyugati világ bűne, hogy fogyunk és tömegesen migrálnak feleink idegenbe, hanem a feleink gyengesége, hogy ne mondjam butasága. Azért merném butaságnak nevezni, holott sok okos ember kiment, mert akik kimennek ott minden segget képesek kinyalni, itthon már a fingtól is elájultak. Ugyanazzal a szervilizmussal, lelkesedéssel, erőbedobással itthon is vállalkozhatna felünk, de valamiért nemcsak a próféta sem jó ha a miénk, de a föld se jó, ha a miénk. Ez olyan, amikor ez a balfasz Balázs tehenész nem fogadta el az ajánlatot, hogy tíz éves törlesztéssel átvegye a 17 tehenet csarnokostól, csupán abból kiindulva, hogy jobb neki egy biztos minimál béren szolgának lenni, mint bevállalni a magán vállalkozást, holott többször együtt kiszámoltuk, hogy jobban járna és mellé kap egy szelet országot. Az agyában így volt kényelmesebb. Lehet kényelmesebb így feleinknek is kimenni, másnak négere lenni. Pedig kiszámoltuk az agrár turistával, hogy neki napjában mennyi hagymát kell eldugnia a brüsszeli túléléshez, ha ezt itthon is eldugná, élhetne mint Marci hevesen a saját portáján. De nem teszi. Miért? Mert gyenge. Mitől jó másnak négere lenni?
Én azt sem látom helyesnek, hogy akkor azokra akik itthon maradtak, mindenféle idióta, úgymond hagyományokra épülő törvényeket erőltetni, mint mikor a templomjárókra üvölti a pap hogy térjenek már meg. Mi megtettük a hagyományra épülést, itthon maradtunk, nem esik jól, ha emellé kapjuk a hideg zuhanyt is.

A mi, itthon maradtak reménykedéseink, meglátásaink helyessége és haszna abban látszana meg, ha ebben a zavaros Európában lassan haza szállingóznának feleink. Az ott tanultakkal itthon többre mehetnének.
Ha nem, egyértelműen mi vagyunk a lúzerek. És akkor jogosan jöhetnek más népek beköltözni elhagyatott házainkba, csarnokainkba, parlagon hagyott földjeinkre.
Szerintem egy koreai, vietnámi vagy kínai úgy költözne be helyeinkre, mint az ígéret földjére. Mi meg itt osszuk tál lencsékre.

Így a honosságról.

Május 1 reload

Az ember hamar felejt. Idővel mindent meg tud bocsátani. Lehet, hogy mégse, de belefárad. Azt hiszem inkább ez. Mert ha újból megélné azt amit elfelejtett, felszakadnának a beforrt sebek.
Bármennyi idő telt el fiatalságom óta, nem tudok éppen olyan felhőtlen naivitással szépen beszélni a múltról, pláne nem nosztalgikusan.
A szocialista, kommunisták uralta világról egyetlen egy nosztalgikus emlékem van, amikor katona voltam, felmentettek a bányából, és egy hatalmas áramfejlesztő kombinátban dolgoztam váltásban. Ott megismertem egy román lányt, akivel néha egy váltásba kerültem, éjszakánként sokat beszélgettünk. Természetesen szerelmes lettem belé, de eszem ágában sem volt bármilyen kezdeményezés vele, hisz legfőbb témánk az volt, hogy férjhez megy. És előre irtózott tőle. Hagyomány és szülők kötelezték. Ja nem valami arisztokratikus családról volt szó, hanem egyszerű paraszt emberekről. De az ilyen arisztokratikus allűr az egyszerű paraszt logikában is félelmetes tud lenni. Bányász variánsban pláne.
De a dolgok nosztalgikus része nem ez a lány volt, hanem az élelmezés. Végre degeszre ehettem magam párszor az életben. A bányászok jól éltek, ehettek a bányába lemenetel előtt is és után is. Csomagot is kaptak. A felszíni munkások is élhettek ezen előnyökkel.
Sok év éhezés volt mögöttem, az a pár hét jólét volt nekem a kommunizmus másik arca, ami persze feltételekhez volt kötve, és azok nekem nem tetszettek. A bányász világ olyan volt mint egy szeszben úszó világ, sötét, igénytelen emberekkel. Jaj nagyon nem szerettem amit ott tapasztaltam. Messze álljon tőlem a munkás ember lenézése. Tisztelek minden munkás embert. De ott azok embertelen körülmények közt dolgoztak. Azok az előnyök messze nem kompenzálták azt az életformát. Mégis csinálták. Mindegy.
A degeszre való evésnek mennyei mivolta onnan ered, hogy elég sokat éheztünk. Jó, egy szomáliai éhezőhöz képest nem, de az akkori hazánk átlaga szerint igen. Sokat szenvedtünk, amiért apánkat bezárták az úgynevezett kommunisták.
Embert próbáló körülmények közt szereztünk pénzt a havi vagy kéthavi vonatjegyre, hogy anyám és én elmehessünk apánkat meglátogatni a börtönben. Meg csomagot vinni neki. Amit én aztán a katonai időm alatt rájöttem, hogy tulajdonképpen töredék része juthatott hozzá. Mert ha katonai szinten is zöme a besoroltaknak a társadalom söpredékei voltak, mi lehetett a dutyiban? A katonaságban, mint megbélyegzett előéletű civil, a nemzet gazdasági munkálatok fennhatósága alá voltam rendelve a társadalom többi destruktív elemeivel: volt börtön töltelékek, jehovisták, politikai elítéltek gyerekei, külföldre szökött családtagok itthon rekedt tagjaival és sorolhatnám. De zömében félelmetes betörők, tolvajok voltak társaink, kiknek a gátlás nem volt erős jellemük.
Felüdülés volt nekem az olajtól locsogó vasút közül köveket kapirgálni Kacsóval, a szovátai gyerekkel, akit kitagadtak otthonról, mert nem akart harmadszorra is börtönbe kerülni hite miatt és bevállalta a sereget. Szűkszavúságát betöltöttem én és beszéltem helyette én. Ő csak bólogatott és csákányoltunk mint a csontbrigád. Hihetetlen szaporátlan azokat a köveket kapirgálni. Frusztráló, de jobb mint a 400 méter mélységben abban a hűvös nedvességben hason csúszni. Azt is csináltam 11 napig.
Sosem tudtuk mikor mehetünk apánkhoz látogatóba. Vártuk a “carte postala”-t. Egy karton lapocska, melyen bélyeg és cím volt. A hátulján pedig apánk apró, sűrű és szép kézírása. Onnan tudtuk meg a dátumot. Órát, azt sosem lehetett tudni. Mentünk Gherlára, nekünk így is maradt meg hogy Gherla, nem pedig Szamosújvár. Reggeliben ott voltunk már, lestük a difuzort (hangszóró) egy kis teremben a börtöntől egy utcányira, amikor megszólal, be tudjunk jelentkezni. Aztán vártuk mikor szólal meg újra és kiket hívnak be. Semmit sem lehetett érteni mit mondott a másik. Ahányszor jött egy smasszer hogy bevigyen egy adag látogatót mindig kérdezte anyám nem e vagyunk mi is a listán. Megalázóan válaszolt mindig a smasszer. Ez a fajta, náció, sosem fog nálam bocsánatra lelni. Ezek nem egy rendszer áldozatai voltak mint mi, hanem a rendszer fenntartó dögevői. A mindenkori rendszer fenntartó dögevői. Akik a forradalom után liberálisokká, demokratikusokká váltak és sokan ma is osszák az eszet a tévékben. Undorító.
Aztán kiéhezve bandukoltunk haza. Tolongás a vonaton, legtöbbször állva utaztunk. A megannyi utazásból egyetlen egy kellemes emlékem maradt, amikor csoda folytán már délutánra visszaértünk Kolozsvárra és sikerült ülőhelyet foglalni a villamoson a Monostorig. Ma is emlékszem arra a forró délutánra ahogy ültünk a villamoson és bágyadtan bámultunk ki az ablakon a Horea útra. Fáradtan, gondolataimba merülve viaskodtam magamban azzal a ténnyel, hogy így szerencsétlenül nem fog engem elfogadni az akkori szerelmem. Sajnos igazam volt. Elhagytak barátaim, rokonaink irtóztak tőlünk.
A sok gyaloglás, tolongás, éhezés színesítette napjainkat. Ritkán egy jó zene, egy jó könyv feldobott.
A rendszer kedvezett viszont azoknak akik a béka segge alól jöttek fel városokra, sármocsarakból, hegyekből senki bunkó algaagyúak, akiket repartizáltak, lakásokat kaptak, munkahelyeket, gyakorlatilag épült az ország és a rátermettjeinek mindenféle előny is kijárt eleve elrendelésből. Mint a bányákba, az ország összes söpredékei oda gyűltek a jólét reményében. Székelyek is vonatszám emigráltak oda, mint Eldorádoba. Aztán sikeresen beolvadtak a züllésbe, kokalárságba (csirkeügyekkel geseftelő cigány), innen ered a mánele (cigány lagzizene szerb, arab és egyéb latinos beütéssel) imádatuk, nemzeti identitásukat lelik bennük ezek a lepukkant szeklerek.
De ezek a rendszerrel azonosuló emberek teljesen más irányba voltak szetálva (állítva, hangolva), teljesen hiányzott belőlük az empátia. Közelebb állt jellemükhöz a lopás, csalás, besúgás, hamis tanúskodás.
Amikor hallom és látom ma ezeket az árgus szemeket a múlt rendszerről álmodozni, hányhatnékom támad.
Ezért nekem ez a május elsejei ünneplés nem jelent semmit. Dolgoztam mint bármely nap ezen a napon is.
Nem. Nem felejtek és nem bocsátok meg. Igen, ha majd látom, hogy sorba kiállnak azok akik szenvedést hoztak a mi fajtánkra és rendre bocsánatot kérnek, bevallván bűneiket és vállalván a nyilvános pereskedéseket, akkor talán elgondolkozom rajta. De ez nem lesz meg, úgyhogy bocsánat sem lesz.
Nem a személyes sérelmeimért nem lesz bocsánat részemről, hanem azért, mert ugyanezek azok akik ma a demokratikus, liberális, közös európai törekvések bár vezető tagjai, de ezeket elítélve (önmagában skizofrén helyzet) árgus szemekkel nosztalgiáznak a kommunista párt diktálta elmúlt rendszeréről.
Semmiféle együttérzés nincs bennem irántuk. Csak az undor és hányhatnék.
Záró gondolat: Legújabban Mollináry Gizella könyveit falom, írás és kifejező stílusa bátorít abban, hogy vissza vegyem régi stílusomat, melyet az olvasó táborom az elmúlt évtizedben ki akart művelni belőlem. Nem lehet művelni engem, ez a vég konklúzióm. Bárdolatlan tuskó voltam és szeretnék is maradni. A művelt környezet sosem volt kedvemre. Nem is tudok adekváltan viselkedni, gondolat, meglátás világom kilóg mint szeg a zsákból, nem érdemes engem keretekbe gyömöszölni.
Idétlen próbálkozásom a műveltség útján szégyenteljes dugába dőlt. Ez az igazság.