Hát nem egyszerű gatya
cipzárat cserélni. Kibontani még kibontja az ember, de visszavarni
nehezebb. Kerek két óra alatt hajnali blogolás helyett azért
vissza varrtam az új cipzárat. Most meg ezt kiblogolom.
Néztem, hogy mitől
ugrott meg az egyébként zsírúj nadrágon a cipzár? Van ott alant
egy fém kapocs, nagyítóval szemügyre véve, látszik, hogy az
kitágult egy picit és megszaladt a sor. Biztos párszor leguggolt a
fiam -mert az ő gatyájáról van szó- és a feszüléstől
meglazulhatott a kapocs. Az új szalagzár kicsit hosszabb, meg még
jóval a kapocs előtt jól elvarrtam, megkötöttem a sort, hogy ne
legyen honnan bomoljon. Tudom ezt, mert jó pár zibzárat
lecseréltem, főleg zsírúj cuccokon, mindig elfelejtem, hogy az
végeket el kéne kötni használat előtt, mert mindig onnan
indulnak a bajok.
Jó találmány ez a
cipzár, hamar romlik, jó kabátokat is azért hajít ki az ember
sűrűn, mert valahol megpattan a cipzár és nincs a világon az a
kézműves szabó, aki ilyenekkel foglalkozna. Home made cipzárokat
cserélni, irtó radikalizáció szükséges. Néha elkap engem a
csak azért is és lecserélem az ilyet.
Közben hallgattam az
Omega régi lemezeit, persze mp3as szerelésben, de a stúdiós
fülesemmel, egészen jó minőségben. A mixelési stratégia és
hangszínezés érdekel főleg ezekben a régi felvételekben.
Megfigyeltem, hogy mai füllel a régi felvételek teljesen energia
hiányosak, a modern zenével fertőzött fülnek egyenesen unalmasak
ezek a zenék. Az az érzése az embernek, hogy nem történik semmi
ott. Pedig dehogy, abban az időben a tökéletes hangzás volt. De
ma már elképzelhetetlen, hogy a pergőt kitold a jobb kanálisba, a
lábdob nem szedi ki a gyomrod minimum, és nincs minden agyon
kompresszálva. Akkor jó volt, ma már nem. Ma már a több cukorhoz
szokott a szervezetünk, viszont látjuk eredményét: tömeges
elhízások. Így a zenével is, aberált stílusok jönnek
napvilágra és tömeges őrjöngés van értük. A modern zenében
az agresszív kick és a túlvezérelt pumpálás a mérvadó.
Akkoriban az Omega a pokol
tornácát képviselte: hangos dobok, gitár, testes ritmusok. Ma
hallgatva, csiklandozza a fülemet. Még én is, a vintázsos
fülemmel, hiányolom a pumpaszerű lüktetést. Olyan, mint amikor
az ember fél a saját csendjétől és elkezd zajongani...
Nehéz lesz ilyen
körülmények közt újra felfedezni és élvezni az igazi dolgokat.
Ehhez neki kell állni valamilyen hangszernek, hogy az ember
szembesüljön a dolgok igazi oldalával. És valószínű eljut oda,
hogy akarva akaratlanul meg kell alkudjon magával, mint a hobby
kertész, miután negyedik éve leforrázódik a paradicsomja, hogy
csak jó azért kék köves rézoldattal lespriccelni lehetőleg eső
előtt. Mert az úgynevezett bio az csak az internetes újságokban
bio. És hiába nem volt semmi baj a szőlővel hét évig, hogy a
nyolcadikban tiszta rozsdafoltos lett és aszott szemeket
termesztett, az nem valamiféle átok eredménye, hanem annyira
rezisztens volt a növény, hogy mára elvesztette képességét,
lenyűgözte a nemtörődömség, mindenféle betegség lett úrrá
rajta. Amint mondta a növényszeres néni, hogy helyre lehet hozni,
de több éven át rendszeresen kell kezelni és körülötte mindig
tisztán tell tartani a földet, ne legyen semmiféle gyom s ilyenek.
Hogy a pókok miatt van. Sajnos nehéz, de nem lehetetlen.
Hát igen. Nem úgy van
az, hogy csak elszórod a magokat és hozsannára nőnek a dolgok.
Lassan a végére járok a
templom projektnek. Ajtó a helyén, a hat ablakból három betéve,
persze rájön még két kis kerek ablak, amiről nem volt szó, de
most hirtelen az is kell. Erőlködött egy kicsit a babbácsi, hogy
bónuszba menjenek azok is, de csak némán nemet intettem. Nem érti,
hogy bónusz maga az egész munka. Szerintem hibát követek el, hogy
az embereket álmaikban ringatom.
Megjelentek aztán ilyen
széles mellű derék anyaországi katolikusok, lenyűgözött a busz
sofőr csoda manővere, ahogy háttal azon a szűk hídon betolatott,
ahol én is jól kell centizzek. Leültem egy sír kövezetére,
bitang el voltam fáradva, hála Sanyinak és beszélőkéjének, őt
vették a májsztrofőnöknek és sűrűn veregették vállát, rám
úgy néztek mint koszos fekára. Annyira őszintén tetszett a
helyzet, hogy élveztem. Nagy magyar logók, piros fehér zöld jelek
mindenfele, nagymagyarországos trikók. Megüdvözült mosolyok a
vén turistákon. Elgondoltam ott a síron ülve, uram atyám, ki
kell ebből másszak végre, árt ez a népnek is, árt nekem is.
Hogy tudom ennyire utálni ezt az állapotot? Miféle fajzat vagyok,
hogy a népem úgymond ünnepel, én meg utálkozom? Biztos más vér
csörgedez bennem, mint magyar. Lehet, ha megvizsgálnák
genetikámat, kiderülne, hogy klingon szerzet vagyok én is és
semmi közöm az emberi fajhoz. Némileg fényt derítene lényemre
és hozzáállásom okára. De tényleg, sokszor szeretném tudni
összetételemet, mert az ember csak el kell jusson valami
válaszokhoz, hogy mitől az ami, és mire számíthat. Nem?
Múltkórjában -két három
napja?csak régnek tűnik nekem- a Vangelisre kevert új
feldolgozásomon piszmogtam a vonós sávot, mert megvettem ilyen 99
százalékos árengedményen két virtuális szintit, a kettő két
euró volt, és vonós sávnak találtam egy nagyon érdekesre
dizájnolt tónust, melynek az alap hangján túl mindenféle
modulációi is vannak, és annak eredményeképp zengenek azok,
amennyit az adott billentyű le van nyomva. S akkor ezeket variáltam,
ehhez sok idő ment el, de esküszöm jobb a pszichológusnál.
Közben fél füllel végig hallgattam a strasszburgi hozzászólásokat
a Sargentini ügyben, majd Orbán Viktor beszédét. Csak azért,
mert a jutub oldalam ajánlotta. Más spirituálisabb jellegűhöz
nem volt kedvem, így végig szenvedtem.
Annyira primitívnek
tartottam a hozzászólásokat, hogy adott időben úgy éreztem,
szégyenlem végig hallgatni. Elgondolkoztam, hogy miféle
hülyeségeken vitatkoznak. Mindegyik marha, bármelyik oldalra
szavazott. A román felszólalók is Orbán ellenesek voltak, csak
néztem ki a fejemből, hogy ezek a kispékelt picsák, itthon
ugyanazzal a retorikával pusztítanak mint odaát a fidesz, és itt
meg tépik a pofájukat. Hogy a faszba lett a kettő meg kettőből
három? Aztán OV felszólalása is tragédia volt. Arra a kérdésre,
hogy loptál e vagy se, jött az örökös magyar történelemmel,
mintha az az ő érdeme lett volna és a migráns dumával.
Válaszának semmi értelmét nem láttam. Csak azt nem értem, ha
Magyarország utálja az európai egységet, miért nem szavazza meg
a hunexitet? Jönnek majd a derék türkek a kebábjaikkal, a kínai
éttermek mellett színes palettát fognak képezni a magyar
gasztronómiában.
Szóval semmi nincs, amire
azt mondhatnám, itt a remény. Épít a Bosch, jön az Ikea, a
Philipsről nem is tudtam. Egy dzsessz koncertet senki nem merészel
fizetőssé tenni, mert nem menne el senki, szóval mindenki sajnálná
a húsz lejt egy koncertre, de a huszonöt lejes Souvlákinak ott
hagyja felét a tányérjában, mert neki dukál a piszkálás,
dőzsölés. Akkora gazdasági prostitúció dühöng és akkora
érdektelenség minden iránt ami kultúra, hogy rossz nézni. És
senki ne mondja, hogy ez a nyugat! Ez nem a nyugat, hanem a
primitivizmus Babilonja.
Nem akarom a családomat
felrúgni, de nagyon elhúzódnék valahova a picsába a hegyekbe s
mint egy idióta remete a saját piszkomban élni. Megutáltam
mindent ami társadalom, neokultúra, gazdaság, szociális élet.
Beleszoktak az emberek, mint a napokig hordott büdös trikóba.
Sokszor visszahallom
mostanság, hogy ne törődj, csak élj. És mind töröm a fejem,
hogy oké, jól hangzik, de mit is jelentsen ez? Mert számomra az
élet az az értelmes alkotás. Az értelmetlen alkotás az a halál.
De aztán rájöttem, hogy a “csak élj” filozófusok nem arra
értik, hogy alkotva élj, hanem szó szerint: csak élj. Mint a
gyík, mely kiveri magát a meleg kőre és élvezi a Nap melegét.
Ne csinálj semmit, max a minimumot, a napi répához, oszt kész.
Menj a Boschoz, abból vígan élsz, az idő többi részében a jin
és yáng szellemében lebegsz az élet forró élmények
hullámaiban.