A síron pihenve


Hát nem egyszerű gatya cipzárat cserélni. Kibontani még kibontja az ember, de visszavarni nehezebb. Kerek két óra alatt hajnali blogolás helyett azért vissza varrtam az új cipzárat. Most meg ezt kiblogolom.
Néztem, hogy mitől ugrott meg az egyébként zsírúj nadrágon a cipzár? Van ott alant egy fém kapocs, nagyítóval szemügyre véve, látszik, hogy az kitágult egy picit és megszaladt a sor. Biztos párszor leguggolt a fiam -mert az ő gatyájáról van szó- és a feszüléstől meglazulhatott a kapocs. Az új szalagzár kicsit hosszabb, meg még jóval a kapocs előtt jól elvarrtam, megkötöttem a sort, hogy ne legyen honnan bomoljon. Tudom ezt, mert jó pár zibzárat lecseréltem, főleg zsírúj cuccokon, mindig elfelejtem, hogy az végeket el kéne kötni használat előtt, mert mindig onnan indulnak a bajok.
Jó találmány ez a cipzár, hamar romlik, jó kabátokat is azért hajít ki az ember sűrűn, mert valahol megpattan a cipzár és nincs a világon az a kézműves szabó, aki ilyenekkel foglalkozna. Home made cipzárokat cserélni, irtó radikalizáció szükséges. Néha elkap engem a csak azért is és lecserélem az ilyet.
Közben hallgattam az Omega régi lemezeit, persze mp3as szerelésben, de a stúdiós fülesemmel, egészen jó minőségben. A mixelési stratégia és hangszínezés érdekel főleg ezekben a régi felvételekben. Megfigyeltem, hogy mai füllel a régi felvételek teljesen energia hiányosak, a modern zenével fertőzött fülnek egyenesen unalmasak ezek a zenék. Az az érzése az embernek, hogy nem történik semmi ott. Pedig dehogy, abban az időben a tökéletes hangzás volt. De ma már elképzelhetetlen, hogy a pergőt kitold a jobb kanálisba, a lábdob nem szedi ki a gyomrod minimum, és nincs minden agyon kompresszálva. Akkor jó volt, ma már nem. Ma már a több cukorhoz szokott a szervezetünk, viszont látjuk eredményét: tömeges elhízások. Így a zenével is, aberált stílusok jönnek napvilágra és tömeges őrjöngés van értük. A modern zenében az agresszív kick és a túlvezérelt pumpálás a mérvadó.
Akkoriban az Omega a pokol tornácát képviselte: hangos dobok, gitár, testes ritmusok. Ma hallgatva, csiklandozza a fülemet. Még én is, a vintázsos fülemmel, hiányolom a pumpaszerű lüktetést. Olyan, mint amikor az ember fél a saját csendjétől és elkezd zajongani...
Nehéz lesz ilyen körülmények közt újra felfedezni és élvezni az igazi dolgokat. Ehhez neki kell állni valamilyen hangszernek, hogy az ember szembesüljön a dolgok igazi oldalával. És valószínű eljut oda, hogy akarva akaratlanul meg kell alkudjon magával, mint a hobby kertész, miután negyedik éve leforrázódik a paradicsomja, hogy csak jó azért kék köves rézoldattal lespriccelni lehetőleg eső előtt. Mert az úgynevezett bio az csak az internetes újságokban bio. És hiába nem volt semmi baj a szőlővel hét évig, hogy a nyolcadikban tiszta rozsdafoltos lett és aszott szemeket termesztett, az nem valamiféle átok eredménye, hanem annyira rezisztens volt a növény, hogy mára elvesztette képességét, lenyűgözte a nemtörődömség, mindenféle betegség lett úrrá rajta. Amint mondta a növényszeres néni, hogy helyre lehet hozni, de több éven át rendszeresen kell kezelni és körülötte mindig tisztán tell tartani a földet, ne legyen semmiféle gyom s ilyenek. Hogy a pókok miatt van. Sajnos nehéz, de nem lehetetlen.
Hát igen. Nem úgy van az, hogy csak elszórod a magokat és hozsannára nőnek a dolgok.
Lassan a végére járok a templom projektnek. Ajtó a helyén, a hat ablakból három betéve, persze rájön még két kis kerek ablak, amiről nem volt szó, de most hirtelen az is kell. Erőlködött egy kicsit a babbácsi, hogy bónuszba menjenek azok is, de csak némán nemet intettem. Nem érti, hogy bónusz maga az egész munka. Szerintem hibát követek el, hogy az embereket álmaikban ringatom.
Megjelentek aztán ilyen széles mellű derék anyaországi katolikusok, lenyűgözött a busz sofőr csoda manővere, ahogy háttal azon a szűk hídon betolatott, ahol én is jól kell centizzek. Leültem egy sír kövezetére, bitang el voltam fáradva, hála Sanyinak és beszélőkéjének, őt vették a májsztrofőnöknek és sűrűn veregették vállát, rám úgy néztek mint koszos fekára. Annyira őszintén tetszett a helyzet, hogy élveztem. Nagy magyar logók, piros fehér zöld jelek mindenfele, nagymagyarországos trikók. Megüdvözült mosolyok a vén turistákon. Elgondoltam ott a síron ülve, uram atyám, ki kell ebből másszak végre, árt ez a népnek is, árt nekem is. Hogy tudom ennyire utálni ezt az állapotot? Miféle fajzat vagyok, hogy a népem úgymond ünnepel, én meg utálkozom? Biztos más vér csörgedez bennem, mint magyar. Lehet, ha megvizsgálnák genetikámat, kiderülne, hogy klingon szerzet vagyok én is és semmi közöm az emberi fajhoz. Némileg fényt derítene lényemre és hozzáállásom okára. De tényleg, sokszor szeretném tudni összetételemet, mert az ember csak el kell jusson valami válaszokhoz, hogy mitől az ami, és mire számíthat. Nem?
Múltkórjában -két három napja?csak régnek tűnik nekem- a Vangelisre kevert új feldolgozásomon piszmogtam a vonós sávot, mert megvettem ilyen 99 százalékos árengedményen két virtuális szintit, a kettő két euró volt, és vonós sávnak találtam egy nagyon érdekesre dizájnolt tónust, melynek az alap hangján túl mindenféle modulációi is vannak, és annak eredményeképp zengenek azok, amennyit az adott billentyű le van nyomva. S akkor ezeket variáltam, ehhez sok idő ment el, de esküszöm jobb a pszichológusnál. Közben fél füllel végig hallgattam a strasszburgi hozzászólásokat a Sargentini ügyben, majd Orbán Viktor beszédét. Csak azért, mert a jutub oldalam ajánlotta. Más spirituálisabb jellegűhöz nem volt kedvem, így végig szenvedtem.
Annyira primitívnek tartottam a hozzászólásokat, hogy adott időben úgy éreztem, szégyenlem végig hallgatni. Elgondolkoztam, hogy miféle hülyeségeken vitatkoznak. Mindegyik marha, bármelyik oldalra szavazott. A román felszólalók is Orbán ellenesek voltak, csak néztem ki a fejemből, hogy ezek a kispékelt picsák, itthon ugyanazzal a retorikával pusztítanak mint odaát a fidesz, és itt meg tépik a pofájukat. Hogy a faszba lett a kettő meg kettőből három? Aztán OV felszólalása is tragédia volt. Arra a kérdésre, hogy loptál e vagy se, jött az örökös magyar történelemmel, mintha az az ő érdeme lett volna és a migráns dumával. Válaszának semmi értelmét nem láttam. Csak azt nem értem, ha Magyarország utálja az európai egységet, miért nem szavazza meg a hunexitet? Jönnek majd a derék türkek a kebábjaikkal, a kínai éttermek mellett színes palettát fognak képezni a magyar gasztronómiában.

Szóval semmi nincs, amire azt mondhatnám, itt a remény. Épít a Bosch, jön az Ikea, a Philipsről nem is tudtam. Egy dzsessz koncertet senki nem merészel fizetőssé tenni, mert nem menne el senki, szóval mindenki sajnálná a húsz lejt egy koncertre, de a huszonöt lejes Souvlákinak ott hagyja felét a tányérjában, mert neki dukál a piszkálás, dőzsölés. Akkora gazdasági prostitúció dühöng és akkora érdektelenség minden iránt ami kultúra, hogy rossz nézni. És senki ne mondja, hogy ez a nyugat! Ez nem a nyugat, hanem a primitivizmus Babilonja.
Nem akarom a családomat felrúgni, de nagyon elhúzódnék valahova a picsába a hegyekbe s mint egy idióta remete a saját piszkomban élni. Megutáltam mindent ami társadalom, neokultúra, gazdaság, szociális élet. Beleszoktak az emberek, mint a napokig hordott büdös trikóba.
Sokszor visszahallom mostanság, hogy ne törődj, csak élj. És mind töröm a fejem, hogy oké, jól hangzik, de mit is jelentsen ez? Mert számomra az élet az az értelmes alkotás. Az értelmetlen alkotás az a halál. De aztán rájöttem, hogy a “csak élj” filozófusok nem arra értik, hogy alkotva élj, hanem szó szerint: csak élj. Mint a gyík, mely kiveri magát a meleg kőre és élvezi a Nap melegét. Ne csinálj semmit, max a minimumot, a napi répához, oszt kész. Menj a Boschoz, abból vígan élsz, az idő többi részében a jin és yáng szellemében lebegsz az élet forró élmények hullámaiban.