Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Miből lehetne gálickő

Reggel hatkor kelés, uzsonna csomagolás, reggeli készítés, esetleg kávézás közben pár perc net. Gyerek iskolába vitele. Oda vissza 15km. Minden nap kétszer.
Nem elég a nap, hogy valamennyi aznapi elképzelésemet véghez vigyem. Az erő még kevesebb hozzájuk. S akkor centizem melyik kevésbé fáradságos, melyik lazább munka és próbálom beosztani, hogy időben is, erőben is érdemleges legyen a cselekedet. Egy órányi nehéz munka, aztán egy órányi pihentető munka, s hip hop itt a dél, megyek a fiam után. Ebéd, egy kis eszmecsere apa s fia közt, világvitatás, bunkók felsorolása, a dolgok elviccelése, aztán ki megy dolgára. Én beájulok. Négy órára úgy elfáradok, hogy már kötelező a délutáni pihi.
Tizennyolc óra után a világ mindenféle fájdalmaival kelés. Leckézés, tanügyi rendszer anyázása, guglis románozás, matekozás, még így is nehéz. De bár fogcsikorgatva, megpróbálunk a rendszerben maradni...kullogni. Kijátszva. A tönk szélén.
Bevezettünk egy új tananyagot, egy házi tananyagot, mi úgy nevezzük, hogy a Rumun.
Minden nap negyed órát rumunozunk. De nem a hivatalos tanügyi rendszer szerint, hanem a saját fejem szerint. Azt mondtam a fiamnak, nem érdekelnek a tanulmányi eredményei, nekem az a fájdalmam, hogy ha nem tanulja meg az utcai román nyelvet, kénytelen lesz emigrálnia, és ezért tiszta kár. Mert nem egy nehéz nyelv a rumun, csak ha rosszul tanítják, “sosem lesz belőle gálickő” (nagymamámat idézve). Nem egy rossz nép ez a rumun, ha megismered és tudsz velük kommunikálni, ki lehet velük jönni, nem egy olyan bonyolult nép alkatilag, mint a magyar.
Nem azt mondom, hogy a fiam ne emigráljon, ha akar, meg a sors úgy hozza. De a rumun miatt hülyeség. És amíg ez a látszat demokrácia is olyan amilyen de megmarad, addig sok értelme angol öregek seggét takarítani angol éhbérért, nincs. Mert elég sűrűn fel szoktuk sorakoztatni, hogy melyik ismerősünk milyen khárriert futtat a világ más tájain, és egyikből sem lett külhonban megbecsült gyógyszerész vagy asztalos, egyiknek sincs 180 négyzetméteres saját lakása, meg ilyenek, hanem annyi év után is mosogatnak, segget pucolnak, noha csupán három éves az autójuk, még mindig albérletben laknak mint idegenek. Hazátlanokként.
S akkor hosszas töprengés gyümölcseként, több év bukás szélét surolva, konfrontálódtam azzal a valós helyzettel, hogy ha én nem találok ki valamit, nem lesz belőle gálickő. Mert hiába magán rumun tanár, az ugyanúgy venné a hivatalos tananyagot és roppantaná a sódert, holott a fiam hét év iskola után egy vak rumun hangot nem ért, nem azért mert bunkó, hisz németből és angolból sokkal többet ért, kevesebb és alacsonyabb szintű órarenddel, egyszerűen nem fogta meg a román nyelv melódiáját.
A rövid idejű gig stílusra, a szivaridős filozófiámra építve találtam ki a napi tíz perc rumunozást, ami nekem negyed óra, mert készülnöm is kell. Mondván: semmint semmi, legyen valami. De azt folytonosan. Ésszerűen számoltam, egy nyelvet már beszélni, érteni lehet kétszáz szóból, Évi kétszáz tíz perces session bőven elegendő erre. A nyelvtanon utólagosan lehet csiszolni, ha a Spartan-nál tudsz kérni egy pizzát románul. A mai napig kijavítanak a csajok, ha férfi nemben kérem a pizzát és nem nőiben. Mert én megyek és kérek “un pizza”, a csajok visszakérdeznek: “o pizza?”, én meg hálásan bólogatok: “Da”. Ötven egy évesen még élek Rumuniában. Ezzel a nemtelen rumunommal.
Nagyon rövid párbeszédeket találok ki, vagy apró egyperceseket, azt leírom egy füzetbe, a fiam azt átmásolja, felolvassa és röviden megbeszéljük. Először megpróbálja lefordítani, amely szót nem érti, a szöveg alá leírja a fordítással. Tíz órán túl vagyunk és örömmel konstatálom, hogy kezd ráharapni a rumun nyel dallamára.
Ezzel párhuzamosan a már hagyománnyá degradálódott módon én csinálom meg a rumun házi feladatait, ami nekem is kemény dió, nem tudom ki volt az az őrült, aki ezt a módszert kitalálta, sajnos hozzá a cinkos még több, hogy senki nem protestál, se szülő, se tanári kar, inkább lingyi langyosan elcsusszan a dolog, de bár annyit tenne meg az iskola, hogy ne vegyenek fel olyan román tanárokat, akik egy vak magyar szót nem értenek, de eszük ágában sincsen érteni, de ha már így van, ne keserítsék a gyermeket azzal, hogy kettest adnak be neki, ha román órán képtelen teljes valójával koncentrálni.
Meg kell értse a román állam is, a románság is, hogy nekünk magyar anyanyelvűeknek, noha Romániában élünk, a román nyelv nem anyanyelvünk, szerkezetileg és dallamában messze áll alkatunktól, de meg szeretnénk tanulni azt, az együttélés érdekében és reményében. Nyújts egy kis bizalmat, hogy el tudjuk fogadni. De így, hogy a román tanárság ellenségként kezeli a magyar gyermekek rumunozásos botladozásait, nem lesz belőle gálickő.
S akkor este nyolc fele nézem, hogy akkor most mosogassak, vagy menjek egy órát a stúdióba? Ha nem mosogatok, jön anya kilenc fele és apropós csörömpölésekkel elmosogat, hogy erre sem vagyok képes, de akkor úszik az aznapi stúdiózás, mert minden energiám és feng shujom elszáll, hisz még így is, elmarasztalt mosogatással is bágyadt leejtésekkel rigmusolok, ha egyáltalán abba az egy órába belefér rigmusolás. Mert még mindig vannak apró de fontos részletei a stúdió alakításnak, amiket abba az egy órába bele tudok sűríteni. Éneklem a Zoránnal: “de sokat leszünk együtt még...”
Szebb napjaimban a mosogatást este tíz fele is elvégezhetem, ha anyjuk eléggé közömbös fáradtan ér haza.
Így eltelik a nap, az az érzésem semmire sem mentem, felszabdaltam az időmet, a dolgaimat, elégedetlen vagyok önmagammal, sajnálom a pihenésre szánt időt, így lőn, hogy amint Ildikó mondja: ostorozom magam. Szerinte hiába. Mert hogy mennyi mindent csinálok, mennyi mindennel foglalkozom.
Persze, mondom, mindennel és semmivel.
Látod? -mondja Ildikó- ez az önostorozás.
Engedd el. Mondja. De nem tudom. Mondom.

Az este Hobó tartott Déván előadást. Sokszor a szemébe nézhettem. Élő legenda karnyújtásra tőlem. Többek közt azt is elmondta, hogy amíg egy valaki meghallgatja verseit, gondolatait, nem élt hiába. Csodálatos estét adott nekem. Élőben énekelt, semmi keverési trükk, semmi effekt, az ő egyedi tónusában, úgy szép és jó, ahogy van.
Elakadt egy versben, újra kezdte. Mennyei volt. Példás.

Az este tudtam ebből meríteni, hogy nem esendő, nem butaság a csinálás, legyen olyan amilyen. De az ne legyen mű. Magadat add mindenben. Csakis magadat. Vállald fel, hogy ennyi vagy. De azt ne szégyelld.