Hidrofor motiválás


Azon töprengek itt hajnalok hajnalán, az alvással átvergődött és belefáradt éjszaka után, a már cukorpótló mentes kávém társaságában, hogy vajon a hidrofor az hol helyezkedik el a szekér és a Ferrári közt?
Egészen belefáradtam a tegnapi 2+3 órás munkámban, az a plusz egy óra a megesküdött négy fölött elég volt ahhoz, hogy délutánra összeomoljak, mely állapot reggelig hatalmában tartott. Most ebben a röpke két órában, amíg megiszom ezt a keserű kávét, remélem kipihenem magam, mert nyolcra jön Joco, és Hallelúja, mert akkor felvágatom vele a lépcsőkhöz való anyagot. Meg a kémény csövet lecseréltetem vele, mióta magasság iszonyom is kiderült, nem merek létrán felmászni. Hat méter magasságba semmiképp.

Tehát, a hidrofor (villanymotoros víz szivattyú, mely esetemben 16 méter mély kútból szívja fel a vizet és küldi el két konyha, két mosdó és két fürdő egység felé) az nálunk az árammal felérő létszükséglet. Hogy jön most ez a hidrofor ide, a szekér és a Ferrári közé, minnyá elmondva leírom, de előbb hadd filózzak egy picit.

Valamikor, valamennyi elérhető irodalmát elolvastam Kós Károlynak. Ami megvehető könyvet találtam, legyen az építészeti vagy irodalmi és persze kifizethető volt, azt megvettem. Egy pár méregdrága új kiadású könyvet, mely inkább róla szólt, semmint ő írt volna, azokat mellőztem. Az elemzések, kimagyarázások sosem érdekeltek. Ha valamit nem értek meg, vagy nem látok meg a forrásból, az maradjon az én fogyatékosságomnak.
Így könnyen lehet, mivel emlékezetből merítek, hogy valamit már elfelejtettem, de nem emlékszem, hogy Kós Károly írásaiban a romantika valami fő helyet kapott volna. Mint ahogy Isten hitéről sem írt semmit, viszont szerintem az életműve igencsak romantikus és istenhívő.
Ha azokra a házakra gondolok, amiket tervezett, a berendezéseivel együtt, az az érzésem támad, hogy meghittségre törekedett. A tiszta, élhető, meghittség vezérelte munkáját.
Abban az időben, a tehetősebb ember számára, a szekér lehetett a fő közlekedési eszköz, automobilja nagyon kevés embernek lehetett, a mezei dolgozónak szerintem eszébe sem jutott volna, hogy automobilról álmodozzon.
Valószínű, hogy a még szekeretlen miliőben, a vizet is inkább kútból húzták vederrel, már akinek volt kútja, és nem csak álmodozhatott róla. A hidrofor is valami úrizáló újdonság lehetett, amit egészen biztos, legtöbb gazda nevetséges marhaságnak tartott. Mintha látnám a cinizmust a gazda szemében, ha valaki a faluban pumpát szerelt a kúthoz. Valószínű a lustaság egyik jele volt, hogy na né, nem dukál már neki pár vedret felhúzni napjában.
Nem esküdnék meg, de az az érzésem, hogy régebb a házak, a meghitt családi életet zárták el a külvilágtól, és kényelmét biztosították, amit nem gátolt az, hogy néha vizet kellett meríteni a kútból.
Most nem azt akarom ezzel előhozni, hogy nosza ki a pusztába, mert ott a boldogság.
Nem. Valószínű ebben a zárt kényelemben sem volt éppen kóser a meghittség, mert abban a pillanatban, hogy az ipari fejlődés beindult, mindenkinek hidrofor kellett, aztán automobil, így feladták a családok a képmutatott meghittséget, úgyhogy ma az nevetséges, akinek nincs hidroforja és meghitt családi közösségről álmodozik. Mert hogy -idézve a felvilágosult frekitömegből összekovácsolódott világpolgárt- a családi idill, az egy berögzött program, minta, mely alapja az egymás birtoklásának a garanciája. Mely programot természetesen meditatíve ki kell pucolni az elméből.

Szóval, a ma emberének a kiteljesedésének az útja nem a Via Dolorosa, hanem via Ferrári. A kisember megelégszik egyelőre a mini ferrárikkal, értsd: méregdrága simogatós telefon, mely némely drágább mint az én Folcvágenem. De ha a hitelkártya megengedné, mindenki Ferrárit venne.

Szóval, ma már nem hímezünk terítőt, ami majd a meghitt konyhai terünket fogja csinosítani, mert a mai konyha nem a meghittség területe. Azért rendezkedik be a modern ember a társaságának a jegyében. A modern ember nem magának rendezkedik be, hanem a világnak. Azt hiszem, hogy ez nem túlzás részemről megállapítani, hisz két évtizede ezeket a rémálmokat valósítom meg, és állíthatom, hogy klienseim 99%-a feltette azt a kérdést, hogy mi a divat ma. És mikor valami kész volt, nem azt nézte, hogy neki tetszik e, hanem tesztelte a szomszédaival, ismerőseivel.
A családban élő felek viszont közös megegyezésen alapuló, közös háztartásban élő úgymond élettársak.

Idealizált, mesés világképemben ott van egy jelenet, amikor minden azért volt, hogy együtt legyünk. És minél elvonultabb, minél egyszerűbb az a minden, annál több időnk van egymásra. A kutyánk ezt a csendet védi, nem zavar, ha néha hangos ugatással. És csak miután megszagoltattuk vele a vendéget, engedjük be egy pohár bór erejéig, munka után, és sötétedés előttig, legfeljebb szombaton.
Ma ez a „minden” az autópálya egyik feljárata, és oda besétálhat meg kisétálhat bárki. Sőt, a bárkinek rendezzük be azt, nem akarunk mi csak együtt lenni. Sőt, ezt megelőzően elmegyünk mindenfelé dolgozni és egyre több távol maradásunkat a kárrierre építéssel magyarázzuk, az én értelmezésemben egyértelmű: hogy minél kevesebbet legyünk együtt.

A modern (vagy a puzsérista posztmodern) ember, ébredésének az egyik alap hibája, téveszméje, hogy a vissza az egyszerűségbe csupán egy új háttérkép a képzeletében, azt hiszi többet lógatja majd hiába a lábait egy tóparton a nagy semmit tevésben, és ebből a képből teljesen hiányzik neki a mi ketten, együtt, meghitten. Dehogyis! Ez a meditatíve feleszmélt frekitömeg valami szektaszerűségbe szeretne tartózni, ahol free energia a fő táplálék és két fa közé kihúzott zsákvászonban tud dögleni egész nap. És macskás filmeket fog nézni egész nap a fotovoltaikusan feltöltődő simogatós telefonján, ingyen wifivel.

Ez a posztmoder egyik nagy alakító figurája én is vagyok, itt a puszta közepén, meghitt kapcsolatban a környező természettel: egy kibaszott betontömegű csarnok, ehhez most egy hatalmas „Big step”et nyomok ökológiailag ezzel az úttal (nehézgépek csikorognak, viszik a földet, hozzák a köveket, csapvízként folyik a kőolaj ezekbe), a műhely tele gépekkel, melyek nem csinálnak semmit, és sorolhatnám értelmetlen vívmányaim sorozatát, és merenghetek itt arról, hogy esküszöm, semmi mást nem akartam, minthogy csak úgy unalmasan együtt legyünk időhosszakat egy kis faházban. De az kibaszottul komplikált vágy volt.

Ebben a hatalmas nagy vívódásban, csikorgásban, csak lestem, hogy mikor adja fel végleg a hidrofor? Pár éve nehezen indul, várni kell egy jó negyed percet néha. Amikor elkezdte, csak néhány másodperc kellett, de mint mondottam, annyit hagytam még a hitelkártyán, hogy ha beadja a hidrofor, tüstént vegyek egy másikat.
Mondja Cézár, hogy egér neszelést hallott a konyhában nála, a fás neccben talán. Nem is lehetne csuda, hisz az a fás necc hónapok óta érintetlen tele fával, ami azt jelenti, hogy Cézár mosdatlanságának idejével esik egybe. Ami érződik is rajta. Ha szólok, csak mosolyog.
Na de az egér dologra felkaptam a fejem, mert lehetetlen, hogy oda egér menjen. Tüstént meg is néztem, nem találtam egérre utaló nyomokat, viszont ránéztem a hidroforra és magamban azt mondtam, mit mondana rá Dr House? Miért indul késleltetve? Bekapcsol és csak zümmög, aztán egyszer csak beindul. Hirtelen elgondolásból azt mondtam: nosza lumbáljuk meg!
Fix úgy, mint mikor Dr House egy teljesen más dologból kikövetkeztet valamit, nekem is beugrott, hogy várj, hisz ez indító kondenzátoros! Lekaptam a hűtő ventilátor védőt, kezemmel forgattam a motort, és könnyen forgott, tehát téves volt az az elképzelésem, miszerint a 15 éves vízkő lerakódás miatt szorul a pumpa. Lecsavartam a motor áramdoboz fedelét és tettem egy nagyobb kondit, még szerencse, hogy nem dobtam el egy nemtomhonnan rekuperált nagy kondit, valami dinoszaurusz korbeli kondi, de simán beindítja a motort.
Nosza elégedetten nyugtáztam, hogy egér sincs, viszont a hidrofor sem éppen végelgyengül, csupán egy kis motivációt kellett adni neki.
És hogy a bokor nem mozdul szélfuvatlan, kikérdeztem Cézárt a neszelés végett, és talán a fákban rejlő szúrágáshoz állt közelebb a hangja, de azért mondtam neki, hogy szemeit tartsa éberen, ha mégis lát valamit. Arra sok esélyt nem láttam, hogy esetleg a fás neccet gyakrabban ürítse.

Úgyhogy egyelőre a hidrofor ki van pipálva, nem maradt más hátra, mint a Ferrárira gyúrni, mert a nagy katartisztikus meghittségre még várni kell, amíg annyira leronygyolódunk, hogy már a szekér sem segít rajtunk.