Azon
töprengek itt hajnalok hajnalán, az alvással átvergődött és
belefáradt éjszaka után, a már cukorpótló mentes kávém
társaságában, hogy vajon a hidrofor az hol helyezkedik el a szekér
és a Ferrári közt?
Egészen
belefáradtam a tegnapi 2+3 órás munkámban, az a plusz egy óra a
megesküdött négy fölött elég volt ahhoz, hogy délutánra
összeomoljak, mely állapot reggelig hatalmában tartott. Most ebben
a röpke két órában, amíg megiszom ezt a keserű kávét, remélem
kipihenem magam, mert nyolcra jön Joco, és Hallelúja, mert akkor
felvágatom vele a lépcsőkhöz való anyagot. Meg a kémény csövet
lecseréltetem vele, mióta magasság iszonyom is kiderült, nem
merek létrán felmászni. Hat méter magasságba semmiképp.
Tehát,
a hidrofor (villanymotoros víz szivattyú, mely esetemben 16 méter
mély kútból szívja fel a vizet és küldi el két konyha, két
mosdó és két fürdő egység felé) az nálunk az árammal felérő
létszükséglet. Hogy jön most ez a hidrofor ide, a szekér és a
Ferrári közé, minnyá elmondva leírom, de előbb hadd filózzak
egy picit.
Valamikor,
valamennyi elérhető irodalmát elolvastam Kós Károlynak. Ami
megvehető könyvet találtam, legyen az építészeti vagy irodalmi
és persze kifizethető volt, azt megvettem. Egy pár méregdrága új
kiadású könyvet, mely inkább róla szólt, semmint ő írt volna,
azokat mellőztem. Az elemzések, kimagyarázások sosem érdekeltek.
Ha valamit nem értek meg, vagy nem látok meg a forrásból, az
maradjon az én fogyatékosságomnak.
Így
könnyen lehet, mivel emlékezetből merítek, hogy valamit már
elfelejtettem, de nem emlékszem, hogy Kós Károly írásaiban a
romantika valami fő helyet kapott volna. Mint ahogy Isten hitéről
sem írt semmit, viszont szerintem az életműve igencsak romantikus
és istenhívő.
Ha
azokra a házakra gondolok, amiket tervezett, a berendezéseivel
együtt, az az érzésem támad, hogy meghittségre törekedett. A
tiszta, élhető, meghittség vezérelte munkáját.
Abban
az időben, a tehetősebb ember számára, a szekér lehetett a fő
közlekedési eszköz, automobilja nagyon kevés embernek lehetett, a
mezei dolgozónak szerintem eszébe sem jutott volna, hogy
automobilról álmodozzon.
Valószínű,
hogy a még szekeretlen miliőben, a vizet is inkább kútból húzták
vederrel, már akinek volt kútja, és nem csak álmodozhatott róla.
A hidrofor is valami úrizáló újdonság lehetett, amit egészen
biztos, legtöbb gazda nevetséges marhaságnak tartott. Mintha
látnám a cinizmust a gazda szemében, ha valaki a faluban pumpát
szerelt a kúthoz. Valószínű a lustaság egyik jele volt, hogy na
né, nem dukál már neki pár vedret felhúzni napjában.
Nem
esküdnék meg, de az az érzésem, hogy régebb a házak, a meghitt
családi életet zárták el a külvilágtól, és kényelmét
biztosították, amit nem gátolt az, hogy néha vizet kellett
meríteni a kútból.
Most
nem azt akarom ezzel előhozni, hogy nosza ki a pusztába, mert ott a
boldogság.
Nem.
Valószínű ebben a zárt kényelemben sem volt éppen kóser a
meghittség, mert abban a pillanatban, hogy az ipari fejlődés
beindult, mindenkinek hidrofor kellett, aztán automobil, így
feladták a családok a képmutatott meghittséget, úgyhogy ma az
nevetséges, akinek nincs hidroforja és meghitt családi közösségről
álmodozik. Mert hogy -idézve a felvilágosult frekitömegből
összekovácsolódott világpolgárt- a családi idill, az egy
berögzött program, minta, mely alapja az egymás birtoklásának a
garanciája. Mely programot természetesen meditatíve ki kell
pucolni az elméből.
Szóval,
a ma emberének a kiteljesedésének az útja nem a Via Dolorosa,
hanem via Ferrári. A kisember megelégszik egyelőre a mini
ferrárikkal, értsd: méregdrága simogatós telefon, mely némely
drágább mint az én Folcvágenem. De ha a hitelkártya megengedné,
mindenki Ferrárit venne.
Szóval,
ma már nem hímezünk terítőt, ami majd a meghitt konyhai terünket
fogja csinosítani, mert a mai konyha nem a meghittség területe.
Azért rendezkedik be a modern ember a társaságának a jegyében. A
modern ember nem magának rendezkedik be, hanem a világnak. Azt
hiszem, hogy ez nem túlzás részemről megállapítani, hisz két
évtizede ezeket a rémálmokat valósítom meg, és állíthatom,
hogy klienseim 99%-a feltette azt a kérdést, hogy mi a divat ma. És
mikor valami kész volt, nem azt nézte, hogy neki tetszik e, hanem
tesztelte a szomszédaival, ismerőseivel.
A
családban élő felek viszont közös megegyezésen alapuló, közös
háztartásban élő úgymond élettársak.
Idealizált,
mesés világképemben ott van egy jelenet, amikor minden azért
volt, hogy együtt legyünk. És minél elvonultabb, minél
egyszerűbb az a minden, annál több időnk van egymásra. A kutyánk
ezt a csendet védi, nem zavar, ha néha hangos ugatással. És csak
miután megszagoltattuk vele a vendéget, engedjük be egy pohár bór
erejéig, munka után, és sötétedés előttig, legfeljebb
szombaton.
Ma
ez a „minden” az autópálya egyik feljárata, és oda besétálhat
meg kisétálhat bárki. Sőt, a bárkinek rendezzük be azt, nem
akarunk mi csak együtt lenni. Sőt, ezt megelőzően elmegyünk
mindenfelé dolgozni és egyre több távol maradásunkat a kárrierre
építéssel magyarázzuk, az én értelmezésemben egyértelmű:
hogy minél kevesebbet legyünk együtt.
A
modern (vagy a puzsérista posztmodern) ember, ébredésének az
egyik alap hibája, téveszméje, hogy a vissza az egyszerűségbe
csupán egy új háttérkép a képzeletében, azt hiszi többet
lógatja majd hiába a lábait egy tóparton a nagy semmit tevésben,
és ebből a képből teljesen hiányzik neki a mi ketten, együtt,
meghitten. Dehogyis! Ez a meditatíve feleszmélt frekitömeg valami
szektaszerűségbe szeretne tartózni, ahol free energia a fő
táplálék és két fa közé kihúzott zsákvászonban tud dögleni
egész nap. És macskás filmeket fog nézni egész nap a
fotovoltaikusan feltöltődő simogatós telefonján, ingyen wifivel.
Ez
a posztmoder egyik nagy alakító figurája én is vagyok, itt a
puszta közepén, meghitt kapcsolatban a környező természettel:
egy kibaszott betontömegű csarnok, ehhez most egy hatalmas „Big
step”et nyomok ökológiailag ezzel az úttal (nehézgépek
csikorognak, viszik a földet, hozzák a köveket, csapvízként
folyik a kőolaj ezekbe), a műhely tele gépekkel, melyek nem
csinálnak semmit, és sorolhatnám értelmetlen vívmányaim
sorozatát, és merenghetek itt arról, hogy esküszöm, semmi mást
nem akartam, minthogy csak úgy unalmasan együtt legyünk
időhosszakat egy kis faházban. De az kibaszottul komplikált vágy
volt.
Ebben
a hatalmas nagy vívódásban, csikorgásban, csak lestem, hogy mikor
adja fel végleg a hidrofor? Pár éve nehezen indul, várni kell egy
jó negyed percet néha. Amikor elkezdte, csak néhány másodperc
kellett, de mint mondottam, annyit hagytam még a hitelkártyán,
hogy ha beadja a hidrofor, tüstént vegyek egy másikat.
Mondja
Cézár, hogy egér neszelést hallott a konyhában nála, a fás
neccben talán. Nem is lehetne csuda, hisz az a fás necc hónapok
óta érintetlen tele fával, ami azt jelenti, hogy Cézár
mosdatlanságának idejével esik egybe. Ami érződik is rajta. Ha
szólok, csak mosolyog.
Na
de az egér dologra felkaptam a fejem, mert lehetetlen, hogy oda egér
menjen. Tüstént meg is néztem, nem találtam egérre utaló
nyomokat, viszont ránéztem a hidroforra és magamban azt mondtam,
mit mondana rá Dr House? Miért indul késleltetve? Bekapcsol és
csak zümmög, aztán egyszer csak beindul. Hirtelen elgondolásból
azt mondtam: nosza lumbáljuk meg!
Fix
úgy, mint mikor Dr House egy teljesen más dologból kikövetkeztet
valamit, nekem is beugrott, hogy várj, hisz ez indító
kondenzátoros! Lekaptam a hűtő ventilátor védőt, kezemmel
forgattam a motort, és könnyen forgott, tehát téves volt az az
elképzelésem, miszerint a 15 éves vízkő lerakódás miatt szorul
a pumpa. Lecsavartam a motor áramdoboz fedelét és tettem egy
nagyobb kondit, még szerencse, hogy nem dobtam el egy nemtomhonnan
rekuperált nagy kondit, valami dinoszaurusz korbeli kondi, de simán
beindítja a motort.
Nosza
elégedetten nyugtáztam, hogy egér sincs, viszont a hidrofor sem
éppen végelgyengül, csupán egy kis motivációt kellett adni
neki.
És
hogy a bokor nem mozdul szélfuvatlan, kikérdeztem Cézárt a
neszelés végett, és talán a fákban rejlő szúrágáshoz állt
közelebb a hangja, de azért mondtam neki, hogy szemeit tartsa
éberen, ha mégis lát valamit. Arra sok esélyt nem láttam, hogy
esetleg a fás neccet gyakrabban ürítse.
Úgyhogy
egyelőre a hidrofor ki van pipálva, nem maradt más hátra, mint a
Ferrárira gyúrni, mert a nagy katartisztikus meghittségre még
várni kell, amíg annyira leronygyolódunk, hogy már a szekér sem
segít rajtunk.