Olyan
szépen tud az ember szárnyalni. Álmában. Néha nyitott szemmel álmodozik
arról, hogy repülni tud. Hát biza napjainkban talán a legnehezebb a
földön két lábon járni, felemelt fejjel.
A
szárnyalás az a költők dolga. Az álmodozás meg lehet tévút is. Azaz
álmodozhat az ember, ha csak álmodozik. De aki komolyan gondolja ezt a
szárnyalás dolgot, még betört pofával landolhat a földre, és senki nem
fogja tudni elhitetni vele azt a valóságot, hogy nem is szárnyalt, csak a
képzeletében szárnyalt, valójában a földön nevetségesen rázta a
karjait.
Persze,
most attól függ, kinek mit jelent a szárnyalás. Van aki arról
álmodozik, hogy legyen egy valamije, egy semmiség. Egy hikimiki mobilja
például. Ez nem álom. Álom az, hogy legyen egy saját otthonod, családod
és tisztességes megélhetési formád. Ez az álom ad aztán szárnyakat. És
ez az álom képes arra, hogy padlógázzal, teljes erővel feszítsd a
levegőt. Ha meg megtalálod a párod, akkor már két láb nyomja kegyetlenül
azt a gázt.
A
való világban mit is jelent teljes gázzal suhanni? Sokat dolgozni, még
többet dolgozni, mert lakást ingyen senki nem ad, közben dolgozni kell,
közben albérletet is fizetni kell, este hulla mátyún beesni az ágyba,
éjjel tovább álmodozni, valójában a fáradság miatt az embernek még
odabújni sincs ereje a párjához. Reggel narkó és futás tovább. Fasza egy
szárnyalás, mit mondjak. Aki bírja ezt húsz éven át, az vagy fanatikus
vagy bolond. Az már nem szárnyaló álmodozó, hanem annak már megkettyent
az agya. S akkor ebben a szárnyalásban arat az a harminc százalékos
statisztika, hogy csak ennyien maradnak együtt a házasságban.
Én
megtettem az extrémet is. A párom is. Futottunk, mint a bolondok,
szárnyaltunk, néha repültünk, néha betörtük az orrunk, meg is
kettyentünk, mire valósággá lett az álom, felébredtünk, hogy elmúlt az
idő felettünk, tulajdonképpen a harcunk volt közös, az életünk nem, és
még lenne vagy harminc év innen az adósságok kifizetésére. És akkor jön
ez a „bág pulá” (rkmafszm) effektus és azt mondtuk, na hóóóó! Eddig a
szárnyalásból, most egy kicsit éljünk is. De hogy élj, amikor az
adrenalin minden reggel megszokta, hogy pörgeti a tested? Nem tudunk
nyugodtan elbambulni, mert fő az agyunk. Csapkodjuk a képzeletbeli
szárnyainkat, ugyancsak nevetségesen, mert már belénk idegződött az
álmodozás.
Húsz
év ide oda röpködés közben, sokan azt mondták, álmodozz, szárnyalj,
vágj bele mindenbe, sokan meg azt, minek csapkodtok annyit? Úgysem
visztek magatokkal semmit a mennybe. Azaz a másvilágra. Mert hogy a
mennybe megyünk az a mi véleményünk, mások szerint mi ezt rosszul
gondoljuk.
Számomra
az egészből az a tanulság, hogy mindenki csak nagy általánosságokban
beszél. Repülj, szárnyalj, törtess, alkoss, minek hajtod magad, porból
lettél, porrá leszel. Ezekre az általánosságokra egy fiatal család nem
építhet jövőt. Olyan ez a terület, mintha ebben az ágazatban mindig csak
kezdők vannak, sosincsenek profik, tapasztaltak, s akkor ilyen
általánosan leálmodoznak mindent. Kell szárnyalni, kell törtetni, mert
mindenki és minden ezt mondja, állítja.
Ez
a fajta tanács olyan, mintha leráznának egy fajta felelősséget.
Álmodozz, jó álmodozást, de rám ne számíts. Ki kérte, hogy olyat
álmodozz, amire nem vagy képes? Tornyot építettél, de nem számoltad ki,
van e hozzá pénzed!
Aztán
szárnyalás közben, ha sikeres vagy, te vagy a fasza gyerek. Ha
zsákutcába kerülsz, jön a morál: többre nyújtóztál, mint a takaród ért.
Mire
álmodozhat az ember, ha nem egy családra és egy fészekre és utódokra?
Mi van ennél szebb és jobb? Nincs ennél sem szebb sem jobb. Ha pedig a
saját nemzetednek nem érdeke, habár tanulhatott a saját történelméből,
hogy a gyermekei ne ugyanúgy hadonásszanak az életükben, nincs erre mást
mit mondani, mint nemzet gyilkosok. Mert tudják, mégsem teszik, sőt,
biztatnak arra, hogy lúdtalpasan, nem atléta testalkatoddal egy híres
focista legyél. És kínodban kibicsaklik a térded, maradsz egy életre
szóló ínszalag nyúlással, irtózatos lábfájásokkal és azzal a hatalmas
frusztrációval, hogy nem lehettél focista, mert ki tudja milyen hibát
követtél el?
Én
még mindig annak a híve vagyok (ez nekem az ideológiai idétlen
szárnycsattogásom), hogy üljünk le a kerekasztalhoz és beszéljünk a
jövőről. Beszéljünk róla, számoljunk azzal amink van, vegyük figyelembe
ki mit tud nyújtani, ki mit tud cserébe csinálni és ne bújjunk általános
tanácsadások mögé, azon a címen, hogy ártani nem árt. De, igenis az
elszállt, alaptalan álmodozás néha nagyon ártalmas.