Jó parazita

Lehet még nem annyira nyilvánvaló, de számomra egyértelmű: az ember egy újabb evolúciós szintre lépett. Az istenes, a vallásos ember, azokból is a fanatikusabbja, elkötelezettje, a buzgóbb hívő sereg teljesen be van pánikolva egyik a másiktól. Mert egyrészt a bevadult iszlám is istenre hivatkozik s arra a jogára, hogy gyakorolja vallását, szerinte a nyugati civilizáció nem hagyja vallását gyakorolni, a nyugati civilizáció minden dolgok megrontója. Másrészt meg itt van a keresztény, melyik rémületében már az apokalopszist látja a menekültek áradatában. Hivatkozik a keresztény hívő arra, hogy az iszlamizáció veszély a nyugati keresztény alapú kultúrára nézve.
Azt mondjuk egyik sem teszi fel kérdésként, hogy eme nagy vallásos szabadság nem e pontosan a demokratikus és szabadelvű világnézetnek köszönhető e? Mert amíg diktatúra elvű kormány volt hatalmon, ott minden istenhívő kussolt s örvendett, ha a belső szobájában mormolhatott egy imát teremtőjéhez, azaz ítélő méltóságának, ki üt vág, azaz életet ad vagy nem ad egy isteni aleatórikus logika szerint.
A demokratizálódó országokban érdekes, a vallásos intézmények is a magasba szöktek. Mert a szabadság megadta ezt a lehetőséget. Igen ám, csak ahogy Pistára is jött a szabadság, Jóskára is jött a szabadság, s a csöndes kussolást hangos felháborodás váltotta fel, hogy biza kinek adatott nagyobb szabadság. S lévén mindkét újdonsült áldemokrata gyökér, elkezdett nosztalgiázni a jó kis diktatórikus időkről. Hogy akkor legalább volt biztos rabság és mukk se volt, volt rend.
Persze ez a gyökérember kiszámítható viselkedése a ráérős nagyhatalmak agyainak egy tétel a fogadóirodában, hogy még karácsony előtt lesz meg valami vagy már mikulásra befut. Mert a gyökér viselkedése kiszámítható.
Meglepnek a pápa beköpései. Jók. De nem több mint jópofaság. A jó zsarut játssza. Mert hol volt ő eddig, hogy most mereszti nagy ártatlan pilláit? Nem purgálta végig magát a papságon keresztül? Most így tőle ez a pálfordulás nagyon ízléstelen. Viszont így is kimondott egy pár alap igazságot, amitől a kereszténység még szarabbul érezheti magát.
Volt egy másik pap, valami ilyen nagy dilló az is, azt mondta, hogy jó, meghalt százvalamennyi abban a rockbarlangban, de nem beszél senki az aznap hatszáz elvetélt magzatról ugyancsak Franciaországban. Lőn némi felháborodás minden szinten, nem számított, hogy liberál vagy doktrinál, hogy ez nem ugyanaz. Szerintem sem ugyanaz, mert annak a magzatnak esélye sem volt a földre hasalni a gyilkos porszívó elől, amíg a rockbarlangban néhányan megúszták azért.
Tehát az ember mától nem ugyanaz. Joggal meginghatott a hite az úgynevezett jézusi szemléletben. Mert szerintem mindenki belátná, hogy ha ma Jézust megkérdeznék, hogy mit tegyen a nyugati keresztény kultúra a migránsokkal, Jézusnak a legkisebb problémája lenne a nyugati keresztény kultúra problematikája. Erre szerintem mindenki mérget venne, hogy Jézusnak befogadó politikája lenne. És ezért mondom, hogy szembesült ezzel a modern ember. Nemcsak szembesült, hanem be is látta. De még nem deklarálta. Nem is fogja egyhamar. Ezért lesz háború.
Igenám, de az én gondom ennél nagyobb. Mert ha az ember meghasonlik saját magával, sutba dobja mindazt ami keresztény kultúráját hivatott betölteni, akkor minek is harcol? Egy eszméért ami nincs?
Felteszem a kérdést másképp. Eddig mi volt? Az eddigi kereszténységben miről is szólt a hit? Miben, kiben hisz a keresztény ember? Melyik Jézusban? Abban amelyik báránybőrben sétafikál Mercában?

És ha ez így van, akkor rájöttem, hogy az életben én vagyok a parazita.
Beszélgettünk a fiammal, hogy mégis, mi az, ami miatt mindenki irtózik tőlünk? Mert most már rájött, hogy barátai is némi kartávolságra állnak tőle, s egy, hogy a szülei nem engedik őket össze, de lassan a kölykek sem akarnak közeledni.
Azon már rég túl vagyunk, hogy hozzájuk képest mi úri módon élünk, 180 nm-es lakásunkban, nincsenek itthon törvények, két patyolat tiszta fürdőszoba biztosítja az ember intimitását, levendula illatú budipapír bőséggel használható, vendég törülköző ott lóg. Télen meleg, nyáron kellemes a levegő. Egy fia légy, egy icipici egér sincs a házunkban. Semmiféle civilizációs csúszómászó (mint: csótány) sem garázdálkodik konyhapultunkban. Mégis, mi a baj?
Elmondtam, hogy szerintem mi a baj. Ne legyenek semmiféle félreértései a fiamnak, hogy netán vele lenne baj. Az a baj, mondtam, hogy az osztályában mindenki tartózik valamilyen valláshoz. Vagy református, vagy katolikus. A legrohadtabb kölyök is minimum református vagy katolikus. MI nem vagyunk semmik. Mi szabadelvű emberek vagyunk. Nem hiszünk senki istenében. Nem tartózunk semmilyen valláshoz. Nincsenek rituáléink. Vasárnap ha úgy van kedvem, dolgozom.
Hogy miért baj ez? Kérdi fiam s éreztem, hogy nyílik a bicska a zsebében.
Azért baj ez, mondom, mert a vallásos ember organikusan kötődik a társadalomhoz, függ annak mindenféle hiedelmétől, beidegződött szokásaitól, képtelen azoktól elszakadni, mert azok nélkül elvesztené a talajt a lába alól, mintha testét csonkítaná le valaki, ha arról le kéne mondjon. Mert ott a születés, de annál is fontosabb a keresztség, egy istennek való felajánlás, mint egy áldozatként, aztán az esküvő, ami megint vallásalapú és szoros, listaszerű kötelezettségeknek való elégtétel, hisz anyagi érdekek kötik a nagy esküvőket, és nem utolsó sorban ott a halál, illetve a temetés, ami megint bonyolult vallásos procedúra. Ha most az ember életét ez a három fő momentum határozza meg, ha belegondolunk jobban, nem nehéz rálátni, hogy nagyon határozott és előre megírt forgatóköny szerint élnek az emberek. Ettől eltérni, másképp élni, annyit jelent, mint kiközösítve élni. Ezt senki sem vállalja be.
És igen, a mi szabadságunk mindenkit kifejezetten irritál. Tiltott gyümölcsként kezelnek. Tovább mennék, mi vagyunk a paraziták. Élünk, de semmi hasznára a társadalomnak.
Megértette a fiam, mert értelmes ember. De ő akkor sem fog megváltozni. Nem is kell, mondtam. Csak annyi, hogy egyedül leszel, mint én, mondtam. Viszont azt is előre megmondtam, hogy azok a nagy látszólagos társaságos gittegyletekben sincs több emberség, barátság, szeretet, előbb utóbb mindenhol kiderül hol kezdődik és végződik az érdekközösség határa. Magyarán ha valaki kávézni hív, tudom, hogy kell neki valami, nem azért hív, hogy beszéljünk erről a Jézusról vagy bármi másról.

Mindegy. Igaz mondtam, hogy többet nem kertészkedek. Mégis eldugtam a több mint ezer tulipán hagymámat. Szivaridőben mérve kertészkedtem. Minden két, három napban egy egy félórát. Semmiségnek tűnik, de biza ránézve a kertre meglátszik, senki nem gondolná, hogy cseppenként volt kidolgozva. Mert van egy ilyen elképzelésem, miszerint az ember ha nem dolgozza meg kertjét, nem érdemli meg.
Elkezdtem zenére gyakorolni. Fejemen a füli, egy mikrofonnal bekeverem a dobokat. Egyelőre ennyi van. Fontos, hogy a gyakorlásaimat felvegyem, vissza tudom hallgatni, látom hol a hiba, rá tudok gyúrni. Van néha némi lelkiösmereti furdalásom, hogy öregségemre mos mifélével foglalkozom, hogy akkor most minek is nekem elkezdeni metronommal dobolni, lehetne más bajom is, mert valóban van más gondom is. De azzal vigasztaltam magam, hogy ha az elmúlt harminc évben napi tíz szál cigit elszívtam volna, az még mindig háromszorossa annak, amit a zenélési putypuruttyomba fektettem. Úgyhogy nem lesz szentségtörés még némi szekond hangfal s egy kis analóg keverő meg egy normál dobmikiszett. Legyen vele kétharmad kiadás, még mindig a grafikonban leszek.
Ide le úgysem jön senki. Kitehetem egy kicsit bátrabban első próbálkozásomat. Bónuszként annak aki idáig lejön.
A „Hallelúja” (rá kattintva hallható) volt az első szám, amire elkezdtem dobolni. Nincs ennek semmiféle ezo vonatkoztatása, ez jött be nekem leghamarabb a jutubon, aminek nincs dobja. Persze azzal nem számoltam, hogy milyen nehéz lesz nekem ledobolni. Mert hol előre mentem, hol lemaradtam. Nagyon nehezen értem a lendületét a számnak. Valószínű nem metronommal vették fel, ezért nehéz nekem tartani a ritmust. Az ének általában megenged magának ilyen hangsúly variációkat, ezért nem zötyög a dal ritmusra, a zongora meg édeskevés, az ének eltakarja előlem annak a ritmusát. Meg visszahallva rájöttem, hogy a lábtechnikámmal baj van, egyrészt a rugó miatt, túl feszes, de arra gondoltam, hogy gyorsan válaszoljon, de ezek szerint más módon kell a gyors választ beszereznem. Tisztára emlékszem, fiatal koromban nem volt semmi gond a lábtechnikámmal. Vén fasz vagyok, ez a baj. Lusta dög. De nem baj...megyek előre.
De már ez is, hogy öreg vén fasz fejemre elkezdtem itt dobolni s nézegetni a gitárokat a neten, látszik, hogy parazita vagyok. Kezelhetetlen parazita.
De legalább jó parazita vagyok. De nem a szó szoros értelmében jó, hanem amikor valamire azt mondják na ez is „jól” elromlott. Na így vagyok én „jó” parazita.