Misztikum

Van bennem egy olyan, ha én olvasom a Bibliát, el tudom fogadni minden szavát úgy ahogy van, nem találok benne semmiféle misztikumot. Amikor mások prédikációit, kifejtéseit kezdem hallgatni, olvasni, az az érzésem, hogy el akarják magyarázni, mitől nem lehet megérteni az Isten dolgait. Megmondom őszintén, ezért sem megyek templomba. Mikor hallom a prédikációt, és azt minél többet hallom, annál inkább távolodom, idegenkedem a Bibliától. Biztos egyedi eset vagyok, ne csinálja senki utánam.
A bibliai misztikumoknál én nagyobb misztikumnak tartom azt, hogy miként lehet ugyanaz az áram bekötés egyiknél négyszáz millió régi lej és a másiknál csak száz millió régi lej? Na én ezt teljesen nem értem. Meg ha valakinek elmondom, hogy az én áramos kálváriám hat éve folyik, csak néznek rám és látom rajtuk, hogy nem hisznek nekem. Az utóbbi időkben már én is megkérdőjeleztem, hogy normális vagyok e vagy sem? Hogyan lehetséges ez? Azt sem értettem meg sosem, hogyan tud a tehenész mínusz tizenötben nem fűteni a lakrészében? Az igaz, hogy ő mint alkalmazottja annak, aki nekem feltételesen adta az áramot, nem fizet áramot. Rám esett volna az a feladat, hogy ugyanmár mit tud elfogyasztani egy csóró tehenész, biztosan az én asztalos műhelyem emészti fel azt az irdatlan kilowattot, hogy akkor tessék nyugodtan a teljes fogyasztást kifizetni. A tehenész köszönte, jól kihúzott már egy pár telet fűtési gondok nélkül, engem meg misztikus módon, megmagyarázhatatlanul hatalmas villanyszámlák kifizetésére köteleznek.
Néha elgondolom, hogy egy misztikummal övezett vallás, miként vált annyira kiismerhetetlenné, annyira misztikussá? Hát ha visszapörgetem az eseményeket az első időkre, a mai szememmel, észreveszem, hol kezdődtek a félreértések, amik aztán hat évet húzódó kálváriává nőtték ki magukat.
De a megvilágosodáshoz mindig hiányzik egy csekélynek tűnő adat, információ, ami tulajdonképpen mindig ott volt, csak nem volt látható valamiért, vagy nem gondolta volna az ember, hogy az a semmiség a dolgok lényege. Vagy ha néha meg is sejtette az ember ezt az infót, a jóhiszemű barátok, ismerősök rögtön le akartak beszélni róla, hogy ugyanmár, nem annyira fekete az ördög. (Az ördög nem, de az ember néha feketébb az ördögnél.)
Mikor eljöttek az emberek és elkezdték ásni a gödröt az áram kábelnek, odaadtam a vállalkozónak az előleget, azt mondtam magamban, rendben van Muzsiúr, ez elindult. Egy történelmi pillanat ez. És lelkemben elindult egy ilyen felszabaduló érzés. Ez a felszabadulás megengedte a testemnek, hogy egy nagy lélegzettel beszívjam az élet jó levegőjét. És szívemben elindult egy hatalmas hála érzet. És azt mondtam magamban, te hülye, minden összeesküvés elmélet csak a te agyadban született meg, a te sötét agyadban, és lám, minden milyen egyszerű.
S akkor odajön hozzám a villanyos vállalkozó, és azt mondja, hallja, azt hittem egy adott percen, hogy magának nem lesz árama. Miért? Kérdeztem öröm mámorban úszó lélekkel. Kérdésemben volt már egy felületesség, ugyanaz az oda nem figyelés, amivel engem szoktak hallgatni. Mert egy pár perc óta, hogy elkezdték az árkot ásni, én már elhessegtettem magamtól a mindenféle hátsó gondolatot. Az élet szép. Az igazság tombol. És minden mi sötét csak és kizárólagosan az én agyam szüleménye. Azt mondta ez az áramos vállalkozó, hogy valamiért valakik nem akarták, hogy magának árama legyen. De hát én vagyok a legrégibb áramos itt Déván, mindenkit ismerek, mondta az öreg áramos vállalkozó.
Hideg zuhanyként jöttek szavai. Nem is tudtam, mit mondjak neki? S akkor mégsem szép az élet? Kérdeztem az öreget, hogy akkor ez a száz milla mit is fed? Hát mindent, mondta. Mindent? Mindent. Maga csak elmegy majd és megköti a szerződést a szolgáltatóval. Szóval akkor mégis szép az élet?
Szép, de tele rohadékkal. És ezek a rohadékok mind emberi alakzatokban vannak jelen. És mindig az ember seggében ólálkodnak, hogy lessék mikor mit csinál, miért, és hogy van pofája? Egy ilyen seggfigyelő mondta nekem ezelőtt hat éve, hogy nem látom, hogy lesz neked áramod? Mert neked nem lehet áramod. Majd meglátod. És elmentem, kihívtam a hivatalos szervet, aki az áram bekötésekkel felel. Kijött és azt mondta, nincs más lehetőség, mint trafó a magas feszültségre. Ez egy milliárd. De mindenképpen nyolcszáz milla. Mikor megvan ez a nyolcszáz milla, szóljak. Más lehetőség nincs. S akkor következett az a sorozat akció, ami elhúzódott hat évig. Szakemberekkel beszélgetés, árajánlatok, neten összekerestem mindenfélét, mindenkit, az egyik bukaresti ilyen áramos blogot ír az ilyen dolgokról, az én esetemmel külön foglalkozott, oldalt indított az „Attila problémája” címen. Volt egy ember itt Déván, akitől mindenki baráti szeretettel féltett, akár regény is születhetett volna belőle: „Ne menj Pürvához!” címen. Egy gonosz, egy rabló gazember, aki leszedi az emberről a bőrt. Nem mentem Pürvához. Mert azt mondták egy gonosz ember. Nem szeretem a gonoszokat. Kerülöm őket. Igaz, hogy akkoriban őt is elhívtam, hogy mondjon árat a trafóhoz. Akkor azt mondta, ötszáz milla. Azt mondta, menjek nézzem meg a raktárban, négyszáz milla egy trafó. Elmentem megnéztem, valóban négyszáz negyven milla volt egy trafó. Ötszáz millám sem volt. Elmentem megint a Zsiánuhoz, a kerületi főnökhöz. Kijött harmadszorra, azt mondta, jól van na, a legolcsóbb százhúsz milla, de csak kihoz egy dobozt a meglévő trafóra és onnan intézkedjem ahogy tudok. Ez már az ötödik kálváriás évben volt. Utólag megtudtam, ilyen lehetőség nincs. Jogilag lehetetlen. Szívatás volt, hogy a kérvényben ezt kérjem, közben ilyent nem is engedélyeznek.
Az aki nekem azt mondta, hogy nem látom, hogyan lesz neked áramod, mert nekem csak hogy a régi kábeleket bekötötték, kétszáz ötven millát fizettem ki. A szakemberek azt mondták, a földbe ásva a kábel, miegymás, ne is gondoljak kevesebbre, mint négyszáz milla. Nincs olyan Isten, aki ez alatt megcsinálja. Hát négyszáz millám sincs.
De történt valami. Még januárban, mikor elkezdtem a vasasba vinni vas bútor alkatrészeimet, a vasas egy mező közepén volt. És látom, hogy oszlopokon villanyt vitt be magának. Kérdem a vasas öreget, ki csinálta magának a szerelést és mennyiért? Azt mondta, kétszáz milla volt és ez a Pürva csinálta. Tizenhat oszlop és két kilométer kábel. Két hét alatt elintézte. Azta leborult szivarvégét, káromkodtam magamban. Megint ez a Pürva. Ez a tekergő, rabló. Fel is hívtam ezt a Pürvát. És itt vagyunk Októbert írunk. Hat hónapot adtuk ki és be a kérvényeket, újból és újból, mindig több és több papírt kértek. Nem, nem valami sötét dologra kell gondolni, balfasz vagyok én.
Miután mondta az öreg Pürva, hogy azt hitte nem lesz áramom, hogy ő ilyet még nem látott, megnéztem az áramosok hivatalos jelentését, nem ez a Zsiánu írta alá. Ki ez a Zsiánu? Miért nem akarta, hogy nekem áramom legyen? Nem adtak csak tíz kilowattot, mondta az öreg Pürva. Ezt sem érti. A trafó két megawattos. Fele sincs kihasználva. Csarnokonként negyven kilowatt járna. Nem adtak csak tízet. Mondom neki, az öreg tekergő Pürvának, ennyi legyen az egész bajom. Kevéssel is beérem.
Keddre mondta az öreg vállalkozó, hogy meglesz az áram. Ha nem lesz meg az egész pénzem, az sem baj. Majd kifizetem. Mondtam, hogy keddre a felét összehozom. Jó, mondta. Kezet ráztunk.
Keddig még sok akadálya lehet az én áramomnak. Mégis úgy érzem, hogy ezt már csak Istennek köszönhetem. Sem a barátaimnak, sem ismerőseimnek, sem ellenségemnek, senki másnak, mint Istennek. És ha már Isten rátette a kezét, hiszem, hogy lesz saját áramom.
Az „enemy” elvesztette ezt a „game”-t. Tudom, hogy jön egy „next level”, ahol a gonoszak erősebbek, nagyobbak, vadabbak, kegyetlenebbek. De nem szabad elfeledni, egy pár szinten már én is túl vagyok. És már én is tudom használni a fenő követ.