Bácsi, van egy ötöse?


Sokszor elnéztem, amint két szegény ember megosztják az utolsó cigijüket. Ha bejön egyiknek két cigi, megy megossza a másikkal. Olyat is láttam, hogy egy cigit szívtak el ketten. A tömbházban ahol laktunk, rendszeresen jártak egymáshoz a szomszédok pénzt kérni kölcsön, ilyen tíz húsz lejeket kajára, cigire, kávéra, felesre. Zöldségre, krumplira, miegymásra. Volt hogy nem tudtak segíteni egymáson. Emlékszem többször volt, hogy jöttek a szüleimhez, hogy Muzsi bácsi, nincs öt leje? Nem volt. Apámék is kerestek kölcsön valahonnan. Aztán csak akadt egy a tömbházban akinek volt egy húszasa. Abból adtak egy ötöst. Volt olyan, hogy jött boldogan egy egy szomszéd, nem kell nyugdíjig egy harmincas? Most kért egy százast.
Emberek, akiknek semmijük nem volt, semmijük sincs, azt az egyetlen valamit is megosztják. Hány és hány ilyen példát láttam és látok a szegények körében? Nap mint nap megtapasztalom ezt a fajta szolidaritást. Két szegénynek meg sem fordul a fejében, hogy kamatra adjanak egymásnak kölcsön.
Nem így van ez a közép osztálytól felfele. A középosztály már kapaszkodik a karón felfele, rájön, hogy a szolidaritás nem növeli a vagyon potenciálját. S akkor nem ad kölcsön, legfeljebb kamatra vagy ellenszolgáltatás fejében. Az már teljesen kizárt, hogy segítsen valakin.
A Billa áruház előtt egyszer hiába kerestem aprót a szekérbe, nem volt a zsebemben. Látta egy ilyen cigány csaj, aki kéregetett, hogy nincs apróm és zavarban vagyok, azt mondta ad ő nekem, bácsi, adok én amíg kijön az üzletből. Ki voltam akadva, hogy egy kéregető ad nekem kölcsön, egy idegennek, egy ezer idegennek. Mikor kijöttem akkor nem szólt a csaj nekem, hogy akkor bácsi, tudja a kölcsön. Elnézte amint elmentem az autóig, becsomagoltam és vissza mentem a szekérrel. Vissza adtam a pénzt és megköszöntem. Azt mondta szívesen, megtörténik, hogy az embernek ne legyen aprója. Adtam még egy egy lejest neki. Hálálkodott, hogy éljek soká meg ilyenek.
Volt néha, hogy egy egy jobb módú ember kínlódott visszanyomni a szekerét, hogy visszakapja az apróját, hiába nyújtottam neki az én aprómat, hogy ne kínlódjon, hisz nekem is kell szekér, nem ember, rám se nézett. Biztos nem bízott az én gesztusomban. 15 emberből egy vagy kettő volt hajlandó a cserére. Hihetetlen. Egyszerűen hihetetlen, hogy még az ilyen kis gesztusokban is kimutatja való jellemét legtöbb ember.
Ne menjek tovább, itt van ez a poorbook csoport kezdeményezésem a facebookon. Egyeseknek nehezére esik híreket olvasni a szegénységről. Nem akarnak hallani sem róla, nemhogy egy klikkel részt vegyenek akármiben. Egyszerűen leiratkoznak a csoportból. Megnéztem kik is azok akik leiratkoznak, és meglepetésemre mind intellektuel emberek. Akik egyébként aktívak a facebookon. Akiknek több száz, ezer ismerősük van, egyszerűen nem akarják piszkítani oldalukat egy ilyen szegénységi oldallal.
Elvégre jó ez a dolog, mert legalább tudja az ember, hogy kikkel is áll szemben és kikre lehet illetve nem lehet számítani. Ha valakinek egy klikk, egy tagság nehezére esik, nem lehet számítani rá egy komolyabb projektben. Egyszerűen komplikált egy jómódú embernek a szegényekre nézni.
Úgy látszik ez a csoport szegények a szegényekért nevet fogja lassan felvenni, olyan lesz mint az a szomszéd kérése: bácsi, van egy ötöse kölcsön? Kérek s akkor adok neked is jó?