Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A flakon meggy


Van nekem két gyönyörűszép meggyfám a kertemben. Nem egyformák. Az egyik beérik júniusban, a másik csak júliusban. Olyan a hamarabb érő, mintha keresztezték volna a cseresznyével. Édesebb és feketébb a bordó. A másik sima meggy. Ha beérik is, savanykásabb. A legyek sem rajonganak érte annyira.
Kaszagéppel levágtam a másfél méteres gyomot, hogy a beért meggyeket le tudjam szedni. Ez volt mondjuk hétfőn. Kedden leszedtem a meggyet.
Amint szedegetem a meggyet, a tehenész gyerekei megjelentek a rönkök mögül, csendben, csak a kisebbik nyekergett valamit, az én dilinyós csajom, aki nem beszél csak kiált nagyokat, most nem szólt semmit. Mikor engem lát csak néz és mosolyog. Odajön felém ez a dilinyós, akit végre el kéne kereszteljek valahogy, mert nevét sem tudom, és csak mosolyog. De azt a mosolyt látni kéne. Egy dilinyóstól nem nézné ki az ember azt a mosolyt. Nem tudom, hogy mivel szoktam ezt tőle kiérdemelni, lehet, hogy ugli ogreségem nyűgözi le, de lehet, hogy azért, mert sosem kiabáltam neki, csak néztem rá. Lehet, hogy az első időkben számalommal néztem rá, de ahogy telik az idő, ez a lányka mint egy tükör visszaveri, hogy ki is a dilinyós ebben a világban, elkezdtem kvantitatíve többet és minőségiebben megfigyelni. Egy szép gyermek, ahogy néz, ahogy mosolyog, olyan túlvilági sugárzások, amiket nemigen látok senkin. Az emberiség ráncosodik, depresszió sanyargatja öregségére, semmi, de semmi nem mutat arra, hogy valamikor benne is volt valami ama túlvilágból. Egy mustármagnyi legalább.
Meglep a kislány, odajön és mosolyogva néz, mint egy éppen arra járó macska. Csak a macska nem mosolyog. A kisebb testvére, nem tudom lány e vagy fiú, ezek mind ilyen kócos lények, rönkvágó szalagfűrészek, hatalmas tehenek társaságában, éles mezőgazdasági eszközök közt szocializálódnak, nőnek fel, sűrű káromkodások, ordítozások zuhatagában. Ezen a kisebb kócos valamin látszik, hogy a másvilágról a sunyiságot hozta. Őröl az agya és a nyelve, mint a drakonikus fasírtgép.
Kérdem a diliskét, aki odajött a kerítéshez románul: „Ce faci? (csé fács? = mit csinálsz?) Pislog egyet és csak mosolyog. Visszamegy öccséhez a rönkökre, ahol az már éppen leszakított pár éretlen, zöld almát. Valamit darál a szájában a kisebbik, mint valami panaszfélét, de olyan rosszasan hangzik. Lassan elsomfordálnak a rönkökön, közben a mosolygós lány ahogy elandalog visszanéz rám, egyik kezével a rönköt tapogatva, a másikban egy kemény, zöld almát nyalogatva, mert nem hiszem, hogy el tudja harapni, míg eltűnnek a bütüben (rönkök végében). Már hallom is, hogy odaát, a rönkhegyeken túl már folyik az eszement ordítozás, sírás, rívás.
Nosza minden restségem ellenére, nyögések közepette leszálltam a létráról, mintha egy maraton létramászás finishének a pántlikáját szakítottam volna át, a műhelyemen átcsoszogtam és kimentem az udvarra, körülbelül egy kilónyi meggyel egy elvágott öt literes vizes flakonban. A gonosz gyerek a traktorra szerelt kaszagép éles nyúlványait ráncigálta, mintha az ördög hárfázna, a dilinyósom egy szétszedett kamionos mélyhűtő házában kuporgott és szipogott elkeseredve. Olyan mélyhűtő ház, amiben mindkét oldalán három három hermetikusan záró ajtó van, hogy a fagyasztott dolgokhoz könnyen hozzá lehessen férni. Csak erről az ajtók már hiányoznak. A talpom alatti homok sercegésekre a kislány felfigyelt, azzal a nyugodt nézésével megnézett, aztán valószínű látta a pirosló cuccot a kezemben, odajött.
Odaadom neki a plasztik flakont a meggyel, miközben átveszi, csak néz a szemembe, nem látok tekintetében se hálát, se ijedséget, semmit, csak jelenlétet. Mintha mondaná: csak itt vagyok. Semmi különös.
Mondom neki, mint egy balfasz: egyétek lassan jó? Hogy lehet ilyen marhaságot mondani? Azután gondolkodtam, hogy na jó zavarba hozott engem ez a gyerek. Mert most vagy én kezdek bedilizni és azt a tekintetet, mely valószínű együgyű, buta és degenerált valamiért másképp értelmezem, vagy egy olyan freak kreatúrára leltem, kinek ez a másvilági tekintete az álca, és majd megesz engem mint a millió kukac belülről?
Nincs más értelmes gondolatom, mint egzotikumot megfigyelni és lesni, mivé lesz? Mint a deontologus hírszerző fotós, aki keresi a megfelelő szöget és fényviszonyokat egy éppen haldokló gyermek lefotózásához. Ki a szíve, lelke mélyén egy érző ember, de a szakma ugye nem engedi, hogy beleszóljon a természet törvényeibe. Hátmég a túlvilági természettörvényekbe?
Talán ezzel a flakon meggyel megszegtem ezt a deontológiát, és dilettantizmusom dicsőségére egy pillanatra megállítottam a Planéta forgását, jelezvén, hogy én is itt vagyok!
Mert ebben a kontextusban én vagyok ama geci kurva kapitalista, aki minnyá hatvan évesen itt van a bekerített gyümölcsfáival, minek is neki az a sok gyümölcs, a fene essen bele rút pofájába és szálla alá a poklokból hogy kifizesse lelkének nyugalmát egy flakon szar meggyel! Igen ez szousölileg így van. Valószínű. Ehhez kétség nem fér. Nem is akarom enyhíteni bűnösségemet. A kurva kapitalizmushoz én is hozzájárultam, enyhítőleg annyit felhozva, hogy nem tudtam mást tenni.
De ez a kislány nem a jó és a rossz, nem a szocialista és kapitalista világból jön, hanem degeneráltságában megőrzött valamit abból a kódból, amivel szerintem minden gyermek születik. Minden gyermekben újra szetálódik az Élet. A darwini logika az lenne, hogy a családfánk genetikai háztartása a Természet sajátos algoritmusában egy új készletet oltson az alakuló gyermekbe, de ezt már megfigyelhettük, hogy minden gyermek ugyanúgy jön a világra: saját identitással és nemcsak fizikálisan, de képletesen is pucéran, hogy megismerje önmagát, azt az Önmagát, aki odaát is Van!
Lelke a testének felvételével egy önálló Templom. Hasonló a teste a miénkkel, a szülőkével, de a Lelke egyértelműen Az Aki. Az oszthatatlan, az egyéni.


Úgy érzem, hogy ez a kislány azt is megérti, amit nem mondok el. Úgy érzem, hogy épkézláb, okos emberek nem értik amit mondok, bárhogyan is fogalmazok. S akkor csak néznek, száraz, kiégett tekintettel, zavarosan, homályba burkolózó üvegesen, hogy vajon mit is akarok mondani? De a következő pillanatban feladják és mellémnéznek valamilyen tárgyra, vagy mozgó célpontra.


A legnehezebb a jeleket értelmezni. Egy intenzív álom, egy félreérthetetlen életfordulat, jelenség, szitu, egy éppen meggyulladó csipkebokor? Mit üzen nekünk a Kreátor? Miféle szent, hősi feladatra hív el minket? Mitől és miről nem kéne nekünk lemaradni? Megmenteni a kereszténységet? Jézus tisztes hírnevét? Mit üzen nekem az Úr? Mire hív el engem az Úr?
Mint egy recipisa, használati utasítás szeretném megfejteni a túlvilág üzeneteit. Hogy azt a kartotékot magamba helyezvén, beinduljon bennem a lelkesedés, a pörgés, a bizonyítás, a Világ megmentése című istenes program.
Ez a bugyuta gyermek mintha azt mondaná nekem: elég az neked, hogy vagyok! Jó, hogy te is Vagy! És ennyi lenne a jelek esszenciája? Hogy jelzünk egymásnak: Vagyunk?
Ott hátul az éles kasza nyúlványokon hárfázó gonosz ivadék irigykedve nézi a kislányt, amint feléje ment a flakon meggyel, aki egyértelműen meg akarja osztani vele a tartalmát.
Elmentem, még leszedtem a többi meggyet is.
Odaátról újra a kiabálások, sírások és fogaknak csikorgása hallatszott. Egyértelmű, hogy ezt a lelkes fizika törvényszerűséget nem egyformán értelmezzük. Valószínű az éleskések hárfaördögéből még prédikátor is lehet, míg a dilinyós csak egy bugyuta élőlény marad, de ez ugye, mi tudjuk, hogy az örökkévalóságban úgysem számít.