Huszonöt év blues
(skicc, azaz vázlat)
Szeretettel elnézed,
amint
huszonöt év után is
morzsálva eszek.
Tyúknyáj megélne
morzsáimból,
mondod, s rendre
felcsipegeted
őket a földről.
Néha én is, ha lábam
alatt
serceg a konyha padlón.
Ennyit megtanultam
huszonöt év alatt.
Este megkérded, hogy
tussoltam e és tiszta
bugyit
vettem e?
Persze, hogy igen. Vettem.
S tussoltam is.
Gyógyszereimet is
bevettem,
jó hogy említetted.
Befordulsz, a paplan alól
kiszólsz: reggel költsél.
Költelek. Persze.
Sosem olvasod amiket írok.
Minek is? Úgyis tudod
mit akarok mondani.
Szeretetben eltűrt
próféta
vagyok, kinek szava
lájtos szellő, önnön,
szegényes pusztájában.
Elnézed, amint néha
felmondom vázlatszerű
megvilágosodásaimat.
Ha el is utazol,
valahová kikapcsolni,
belőlem s a világból,
reggel nincs kinek a kávét
s müzlit vigyem.
Aztán megjösz kipihenve,
s reggel pont hétre
vihetem a kávét s
müzlit.
Így íródik lassan a:
huszonöt év blues.
Kezdő betegség, hogy nem
tudok a ritmusból kifutva, díszítő fillek után visszatérni.
Rapa-papa, dutu-tuff és mennék világgá, mert nem tudok elegánsan
és időben visszazökkenni a ritmusba és ha lehetne pont az egyre.
Ezért kitaláltam egy, személyre és problémára szabott
gyakorlatozást. Három ütem ritmus után egy ütem fillezés. Azért
kezdtem rögtön egy teljes ütemes fillezéssel, mert nekem
mozgásban is össze kell szoknom a pergő, felső tam és álló tam
között lebegni. Merev derékkal ezt nehéz. A testem mozgása nem a
dobhoz szokott, hanem a dolgozásra az asztalosságban. Ott
más mozdulatok vannak. A sok jobb kezes kalapácsolás elrontotta a
finomság érzetemet. Néha azon veszem észre magam, hogy a kísérő
cint kegyetlenül verem, mintha szegelnék. Mert ugye alapból
nehezebb egy kalapács mint egy dobverő. Így arra jutottam, hogy
hiába keresek tanárt vagy módszert a doboláshoz, magam kell
megtaláljam az utamat ebben is. Nem hóbortként, de tudom, hogy
egy okoskodó és elmélet merev tanár lehangolna a dobolásban.
Egyszerű nyolcadokra
osztom a négyet. Azt mondtam magamnak, ha majd ezekbe befutva vissza
tudok jönni, akkor majd díszítem, de addig jöjjön a rutin
szerzés.
Persze ezt napi tíz
perces szivaridőkben mérve nevetséges, de nekem ennyi jut erre.
Viszont két hét után a semmi helyett mintha kezdene alakulni
valami. Mert ugye nemcsak a kéz kell megtanulja, hanem a fej is.
Napközben a fej dolgozhat kerítés deszkázás közben is.
Hogy ez ne legyen monoton,
elkezdtem rock, blues és szving ritmusban is gyakorolni.
Három négynegyed ritmus,
egy négynegyed dísz, ami körbeszalad a dobokon és vissza.
Azon agyaltam, hogy ennek
érdemes lenne egy zenei alapot is kitalálni. Hogy még érdekesebb
legyen. Általában a kész zene nem hozza nekem ezt a képletet,
amit módszernek dolgoztam ki. Ezért leszek kénytelen megírni a
saját zenei kíséretemet.
Írtam is egy szving
kíséretet midiben, de a gépi hangzás csak jobban lehangolt,
semmint feldobott volna.
Vettem egy basszus gitárt.
Azzal akarom meglepni magam. Midiben megírom a dobot, hogy tudjak rá
metronom helyett basszust játszani. No nem valami virtuozó basszus
játékot, hanem sima nyolcados pengetést, hogy humánized legyen a
bőgés.
Lehet, hogy felvágásnak
tűnik mindez. Persze soha nem leszek zenész. Nem is erről van szó.
Nem kergetem a zöld lovak árnyékait a falakon. De egy csipetnyit
leszakítani eme nagy titokból és misztériumból, nekem esendő
senkinek egy nagy elégtétel lenne.
Nem akarom elbonyolítani
sem a zenét, sem a keverést. Az én belső szobámban a magam
módján akarok szórakozni egy kicsit.
Na s akkor innen az ötlet,
hogy ha a Kraftwerk egy akkordra tudott nótát írni, miért ne
tudnék én is egy bluest írni? S miért ne legyen ez a filles
gyakorló alapom erre?
Hogy a Huszonöt év blues
mennyire lesz ebben benne, vagy a gyakorló darab a szövegben, majd
kiderül. Ha ki kell annak derülnie. Ha nem, nem.