Huszonöt év blues

Huszonöt év blues
(skicc, azaz vázlat)

Szeretettel elnézed, amint
huszonöt év után is
morzsálva eszek.
Tyúknyáj megélne morzsáimból,
mondod, s rendre felcsipegeted
őket a földről.
Néha én is, ha lábam alatt
serceg a konyha padlón.
Ennyit megtanultam
huszonöt év alatt.

Este megkérded, hogy
tussoltam e és tiszta bugyit
vettem e?
Persze, hogy igen. Vettem.
S tussoltam is.
Gyógyszereimet is bevettem,
jó hogy említetted.
Befordulsz, a paplan alól
kiszólsz: reggel költsél.
Költelek. Persze.

Sosem olvasod amiket írok.
Minek is? Úgyis tudod
mit akarok mondani.
Szeretetben eltűrt próféta
vagyok, kinek szava
lájtos szellő, önnön,
szegényes pusztájában.
Elnézed, amint néha
felmondom vázlatszerű
megvilágosodásaimat.

Ha el is utazol,
valahová kikapcsolni,
belőlem s a világból,
reggel nincs kinek a kávét
s müzlit vigyem.
Aztán megjösz kipihenve,
s reggel pont hétre
vihetem a kávét s müzlit.
Így íródik lassan a:
huszonöt év blues.

Kezdő betegség, hogy nem tudok a ritmusból kifutva, díszítő fillek után visszatérni. Rapa-papa, dutu-tuff és mennék világgá, mert nem tudok elegánsan és időben visszazökkenni a ritmusba és ha lehetne pont az egyre. Ezért kitaláltam egy, személyre és problémára szabott gyakorlatozást. Három ütem ritmus után egy ütem fillezés. Azért kezdtem rögtön egy teljes ütemes fillezéssel, mert nekem mozgásban is össze kell szoknom a pergő, felső tam és álló tam között lebegni. Merev derékkal ezt nehéz. A testem mozgása nem a dobhoz szokott, hanem a dolgozásra az asztalosságban. Ott más mozdulatok vannak. A sok jobb kezes kalapácsolás elrontotta a finomság érzetemet. Néha azon veszem észre magam, hogy a kísérő cint kegyetlenül verem, mintha szegelnék. Mert ugye alapból nehezebb egy kalapács mint egy dobverő. Így arra jutottam, hogy hiába keresek tanárt vagy módszert a doboláshoz, magam kell megtaláljam az utamat ebben is. Nem hóbortként, de tudom, hogy egy okoskodó és elmélet merev tanár lehangolna a dobolásban.
Egyszerű nyolcadokra osztom a négyet. Azt mondtam magamnak, ha majd ezekbe befutva vissza tudok jönni, akkor majd díszítem, de addig jöjjön a rutin szerzés.
Persze ezt napi tíz perces szivaridőkben mérve nevetséges, de nekem ennyi jut erre. Viszont két hét után a semmi helyett mintha kezdene alakulni valami. Mert ugye nemcsak a kéz kell megtanulja, hanem a fej is. Napközben a fej dolgozhat kerítés deszkázás közben is.
Hogy ez ne legyen monoton, elkezdtem rock, blues és szving ritmusban is gyakorolni.
Három négynegyed ritmus, egy négynegyed dísz, ami körbeszalad a dobokon és vissza.
Azon agyaltam, hogy ennek érdemes lenne egy zenei alapot is kitalálni. Hogy még érdekesebb legyen. Általában a kész zene nem hozza nekem ezt a képletet, amit módszernek dolgoztam ki. Ezért leszek kénytelen megírni a saját zenei kíséretemet.
Írtam is egy szving kíséretet midiben, de a gépi hangzás csak jobban lehangolt, semmint feldobott volna.
Vettem egy basszus gitárt. Azzal akarom meglepni magam. Midiben megírom a dobot, hogy tudjak rá metronom helyett basszust játszani. No nem valami virtuozó basszus játékot, hanem sima nyolcados pengetést, hogy humánized legyen a bőgés.

Lehet, hogy felvágásnak tűnik mindez. Persze soha nem leszek zenész. Nem is erről van szó. Nem kergetem a zöld lovak árnyékait a falakon. De egy csipetnyit leszakítani eme nagy titokból és misztériumból, nekem esendő senkinek egy nagy elégtétel lenne.
Nem akarom elbonyolítani sem a zenét, sem a keverést. Az én belső szobámban a magam módján akarok szórakozni egy kicsit.

Na s akkor innen az ötlet, hogy ha a Kraftwerk egy akkordra tudott nótát írni, miért ne tudnék én is egy bluest írni? S miért ne legyen ez a filles gyakorló alapom erre?

Hogy a Huszonöt év blues mennyire lesz ebben benne, vagy a gyakorló darab a szövegben, majd kiderül. Ha ki kell annak derülnie. Ha nem, nem.

Miből lehetne gálickő

Reggel hatkor kelés, uzsonna csomagolás, reggeli készítés, esetleg kávézás közben pár perc net. Gyerek iskolába vitele. Oda vissza 15km. Minden nap kétszer.
Nem elég a nap, hogy valamennyi aznapi elképzelésemet véghez vigyem. Az erő még kevesebb hozzájuk. S akkor centizem melyik kevésbé fáradságos, melyik lazább munka és próbálom beosztani, hogy időben is, erőben is érdemleges legyen a cselekedet. Egy órányi nehéz munka, aztán egy órányi pihentető munka, s hip hop itt a dél, megyek a fiam után. Ebéd, egy kis eszmecsere apa s fia közt, világvitatás, bunkók felsorolása, a dolgok elviccelése, aztán ki megy dolgára. Én beájulok. Négy órára úgy elfáradok, hogy már kötelező a délutáni pihi.
Tizennyolc óra után a világ mindenféle fájdalmaival kelés. Leckézés, tanügyi rendszer anyázása, guglis románozás, matekozás, még így is nehéz. De bár fogcsikorgatva, megpróbálunk a rendszerben maradni...kullogni. Kijátszva. A tönk szélén.
Bevezettünk egy új tananyagot, egy házi tananyagot, mi úgy nevezzük, hogy a Rumun.
Minden nap negyed órát rumunozunk. De nem a hivatalos tanügyi rendszer szerint, hanem a saját fejem szerint. Azt mondtam a fiamnak, nem érdekelnek a tanulmányi eredményei, nekem az a fájdalmam, hogy ha nem tanulja meg az utcai román nyelvet, kénytelen lesz emigrálnia, és ezért tiszta kár. Mert nem egy nehéz nyelv a rumun, csak ha rosszul tanítják, “sosem lesz belőle gálickő” (nagymamámat idézve). Nem egy rossz nép ez a rumun, ha megismered és tudsz velük kommunikálni, ki lehet velük jönni, nem egy olyan bonyolult nép alkatilag, mint a magyar.
Nem azt mondom, hogy a fiam ne emigráljon, ha akar, meg a sors úgy hozza. De a rumun miatt hülyeség. És amíg ez a látszat demokrácia is olyan amilyen de megmarad, addig sok értelme angol öregek seggét takarítani angol éhbérért, nincs. Mert elég sűrűn fel szoktuk sorakoztatni, hogy melyik ismerősünk milyen khárriert futtat a világ más tájain, és egyikből sem lett külhonban megbecsült gyógyszerész vagy asztalos, egyiknek sincs 180 négyzetméteres saját lakása, meg ilyenek, hanem annyi év után is mosogatnak, segget pucolnak, noha csupán három éves az autójuk, még mindig albérletben laknak mint idegenek. Hazátlanokként.
S akkor hosszas töprengés gyümölcseként, több év bukás szélét surolva, konfrontálódtam azzal a valós helyzettel, hogy ha én nem találok ki valamit, nem lesz belőle gálickő. Mert hiába magán rumun tanár, az ugyanúgy venné a hivatalos tananyagot és roppantaná a sódert, holott a fiam hét év iskola után egy vak rumun hangot nem ért, nem azért mert bunkó, hisz németből és angolból sokkal többet ért, kevesebb és alacsonyabb szintű órarenddel, egyszerűen nem fogta meg a román nyelv melódiáját.
A rövid idejű gig stílusra, a szivaridős filozófiámra építve találtam ki a napi tíz perc rumunozást, ami nekem negyed óra, mert készülnöm is kell. Mondván: semmint semmi, legyen valami. De azt folytonosan. Ésszerűen számoltam, egy nyelvet már beszélni, érteni lehet kétszáz szóból, Évi kétszáz tíz perces session bőven elegendő erre. A nyelvtanon utólagosan lehet csiszolni, ha a Spartan-nál tudsz kérni egy pizzát románul. A mai napig kijavítanak a csajok, ha férfi nemben kérem a pizzát és nem nőiben. Mert én megyek és kérek “un pizza”, a csajok visszakérdeznek: “o pizza?”, én meg hálásan bólogatok: “Da”. Ötven egy évesen még élek Rumuniában. Ezzel a nemtelen rumunommal.
Nagyon rövid párbeszédeket találok ki, vagy apró egyperceseket, azt leírom egy füzetbe, a fiam azt átmásolja, felolvassa és röviden megbeszéljük. Először megpróbálja lefordítani, amely szót nem érti, a szöveg alá leírja a fordítással. Tíz órán túl vagyunk és örömmel konstatálom, hogy kezd ráharapni a rumun nyel dallamára.
Ezzel párhuzamosan a már hagyománnyá degradálódott módon én csinálom meg a rumun házi feladatait, ami nekem is kemény dió, nem tudom ki volt az az őrült, aki ezt a módszert kitalálta, sajnos hozzá a cinkos még több, hogy senki nem protestál, se szülő, se tanári kar, inkább lingyi langyosan elcsusszan a dolog, de bár annyit tenne meg az iskola, hogy ne vegyenek fel olyan román tanárokat, akik egy vak magyar szót nem értenek, de eszük ágában sincsen érteni, de ha már így van, ne keserítsék a gyermeket azzal, hogy kettest adnak be neki, ha román órán képtelen teljes valójával koncentrálni.
Meg kell értse a román állam is, a románság is, hogy nekünk magyar anyanyelvűeknek, noha Romániában élünk, a román nyelv nem anyanyelvünk, szerkezetileg és dallamában messze áll alkatunktól, de meg szeretnénk tanulni azt, az együttélés érdekében és reményében. Nyújts egy kis bizalmat, hogy el tudjuk fogadni. De így, hogy a román tanárság ellenségként kezeli a magyar gyermekek rumunozásos botladozásait, nem lesz belőle gálickő.
S akkor este nyolc fele nézem, hogy akkor most mosogassak, vagy menjek egy órát a stúdióba? Ha nem mosogatok, jön anya kilenc fele és apropós csörömpölésekkel elmosogat, hogy erre sem vagyok képes, de akkor úszik az aznapi stúdiózás, mert minden energiám és feng shujom elszáll, hisz még így is, elmarasztalt mosogatással is bágyadt leejtésekkel rigmusolok, ha egyáltalán abba az egy órába belefér rigmusolás. Mert még mindig vannak apró de fontos részletei a stúdió alakításnak, amiket abba az egy órába bele tudok sűríteni. Éneklem a Zoránnal: “de sokat leszünk együtt még...”
Szebb napjaimban a mosogatást este tíz fele is elvégezhetem, ha anyjuk eléggé közömbös fáradtan ér haza.
Így eltelik a nap, az az érzésem semmire sem mentem, felszabdaltam az időmet, a dolgaimat, elégedetlen vagyok önmagammal, sajnálom a pihenésre szánt időt, így lőn, hogy amint Ildikó mondja: ostorozom magam. Szerinte hiába. Mert hogy mennyi mindent csinálok, mennyi mindennel foglalkozom.
Persze, mondom, mindennel és semmivel.
Látod? -mondja Ildikó- ez az önostorozás.
Engedd el. Mondja. De nem tudom. Mondom.

Az este Hobó tartott Déván előadást. Sokszor a szemébe nézhettem. Élő legenda karnyújtásra tőlem. Többek közt azt is elmondta, hogy amíg egy valaki meghallgatja verseit, gondolatait, nem élt hiába. Csodálatos estét adott nekem. Élőben énekelt, semmi keverési trükk, semmi effekt, az ő egyedi tónusában, úgy szép és jó, ahogy van.
Elakadt egy versben, újra kezdte. Mennyei volt. Példás.

Az este tudtam ebből meríteni, hogy nem esendő, nem butaság a csinálás, legyen olyan amilyen. De az ne legyen mű. Magadat add mindenben. Csakis magadat. Vállald fel, hogy ennyi vagy. De azt ne szégyelld.

Három nap alatt

Jézus azt mondta, hogy három nap alatt lerombolja a templomot.
Jó nagy botrányt kavarhatott vele saját követőiben, gondolom. Hogy merészel valaki egy több évezredes hagyományról fitymálóan beszélni, annak lerombolásáról hencegni? Már a gondolata is megér egy becsületes keresztre feszítést.

Eleink, kortárs nagyjaink büszkén hirdetik, hogy nemzetünk az egyházakkal karöltve tud csak életképes lenni. Kellenek a zarándoklatok feltöltődés gyanánt, mert az élet egyébként egy nagy szívás. Erő kell hozzá, ahhoz meg el kell menni merítkezni, frissülni.
Nem attól vagyunk egy erős nemzet, hogy van saját és erős gazdaságunk, dúskáló, kicsorduló kultúránk minden ágazatban, hogy örökké van mondanivalónk, millió projektben vagyunk, nem elég az időnk az alkotásra, nem. Mi olyan nemzet vagyunk, akiknek támasza a vallás. A vallásos egyházak. A vallásos egyházaknak meg támaszai a nemzet. Vak vezeti világtalant. Egyik a másikat támogatja és aggságos önbölcsességében kéjelegve szinte kárörvendve nézik amint a nemzetnek való fiataljaink emigrálnak. Sokkal nagyobb számban, mint amennyi menekült veszélyezteti létünket.
Erre azt mondani, hogy le kéne rombolni három nap alatt, biztos megérne ma is egy becsületes keresztre feszítést.

Ami nekem a legjobban fáj ebben a nagy magyarországi úgynevezett nemzeti visszaszületésben, hogy erőszakosan történik. Nem is az erőszakos kormányzásban látom a hibát, hanem a nép szellemi fogyatékosságában, lelki szegénységében. Úszik az árral, megmondják neki mi a jó, feltétel nélkül elfogadja és próbál fogcsikorgatva vidámnak látszani.
A hatalmi ellenzék nem a nép egészséges vérpezsdülése, szabadság érzete és igénye, hanem egy másik hatalomra törő csürhe. S mint két templom közt pendulál a nép, hol ide, hol oda, betartván az idő járását.
Figyeltem a Népszabadság sztoriját. Bezárták. Ezt kétségtelen számomra. Mégis azt mondom, ez is a lerombolni való kategória. Mert hagyták. Legyünk őszinték, a kutyát nem érdekli ma a nép szabadsága. Kifogyott a népből a kultúra éhsége. Jól van lakva egyébbel. Ez az igazság. Történnek dolgok, mert történhetnek.

Aztán ha megfigyelem mi történik a templom lerombolása után, nagyon érdekes dolog történik. Egy újjászületés, nem halandó, hanem örökké tartó testben. Az ember lelke születik ujjá, a szeretet erősödik meg benne, annyira, hogy a halálnál is erősebb. Ezt persze teljes életmód váltás követi, az élet új alapokra való helyezése.


Bármennyire botrányosnak tűnik, véleményem az, hogy nemzetileg berekedtünk egy ördögi körbe, ápolgatjuk a régmúlt, de életképtelen múmiákat, mint szent ereklyéket csókolgatjuk, holott három nap alatt le kéne romboljuk és újjá kéne szülessünk.

Vettem egy powert.

Vettem egy erősítőt. Totál be vagyok dilizve. De kellett. Muszáj volt.
Gondolkodtam, hogy mit csináljak. Monitor erősítő kell a dobok mellé. Eddig a Roland keverő erősítő (vintázs az is) vitte a mix monitorozást is meg a dobhoz is a monitorozást. De mivel a mix átment a mixbe, ment a Roland is. Aztán pár napja szvingezek mint a bolond egymagamban, szárazon. Az is jó, nem mondom. De más egy kis drumlessre dobolgatni. Nem mintha sokat számítana nekem. Vagy a dobolásomnak. Vagy az emberiségnek.
Rövid, random keresés után megtaláltam az erősítőmet, egy dévai pacáknál. Hihetetlen, hogy pont azt találtam, amit kerestem.
Vintázs erősítő. Már startból, amikor a hirdetésben láttam az erősítő elektronikájáról készített fényképét megtetszett. A trafó jó nagy. Ez az első feltétele egy erősítőnek. Halok meg amikor látok egy erősítőt s akkora a trafója mint egy telefon töltőé. Az pünöj ptyizdö nem szed ki nem 2x30W-ot, de még 2x3W-ot se. Ennek 270W-os a trafója, na van honnan kiperkálja a 2x40W-ot. Persze én ezt nem használom ki, nincs hogy. Meg minek. De a hang minőségéért jó, ha többre képes.
Ami számomra erős pontja az erősítőnek a vintázssága mellett, hogy több féle bemenete és kimenete van. Van olyan, hogy main bemenet, azaz bevihetem direkt a jelet a végfokra a hangkártyából, azaz nem megy át semmiféle színezőn. Line módban megy. De van még egy bónusz lehetősége, hogy ha normál bemenetelen is használom, a szűrőket ki lehet iktatni. Van egy ilyen gomb, hogy a direkt source.
És ez még semmi.
Két pár hangfalat tudok rákötni, válthatom őket: Speaker1 vagy Speaker2 vagy mindkettő. Így a mixeléskor egy más fajta hangfalpáron is hallhatom a hülyeségeket amiket csinálok.
Hát nem egy cuki erősítő?
Most hogy megvettem utána néztem a revieweknek, orrba szájba dicsérik, hogy jobb sok más hírességnél.
Állapota újszerű. Nem recseg semmi, se egy potméter, semmi. Zaj nulla. A Roland még fészkelődött, de ez mintha nem lenne. És egy nagyon szép hangot ad. Szerintem ez pont jó lesz nekem a stúdió monitorozásra.
Az ára meg annyi volt, hogy az már röhejes...
Az élet néha szép!


Bónusz track:

Villás reggeli Blues
(régi szép időkre gondolva)

Jöhet a virsli meg a kolbász,
Nem leszek többé éhenkórász.
Kiabál az asszony és dühös,
Az egész ház a zsírtól büdös.



Hét szék, hét fa

Ahogy javítottam a régi székeket, melyek egyértelműen az enyészetnek voltak feláldozva, elgondolkoztam. Aztán a gondolatot elmondtam Ildikónak.
Hogy ott van az a szilva fám. A meggy fám. Meg két almafám. És hátul még van két meggyfám és egy almafám. Ezek amelyek nagyobbacskák. Körülbelül a fiammal egy idősek, olyan tizenkét évesek. Akkoriban ültettem el őket. Amikor ő született.
Ezeket a fákat, ha valaki kivágná, nagyon elkeserednék. Nem a hasznuk miatt, hanem azért, mert egy ideje együtt élünk. És ez jó. Mert így vannak nekem is gyökereim a földben. Ezért.
Ha ezeket gazdaságos szemmel nézzük, alig lehetne kihozni belőlük azt a hét széket, amit restauráltunk. Tulajdonképpen ha valaki megveszi a megmaradt hatot, mert az egyik a stúdiómban kötött ki, megment hat vagy hét tizenkét éves forma gyümölcsfát. Azaz életet teremt. Nem halált.
Ildikó azt mondta, hogy tényleg. Erre nem is gondolt ilyen formán.
Biza biza, mondom, az újra hasznosítás nem is éppen csak olyan lózung.
Persze túloldalt égetjük a sok szemetet. De mindenképpen ez a jövő, hogy keressük az alternatívákat. Újra hasznosítjuk az eldobottat. Egy kicsit megdizájnoljuk.
Hogy a piac ehhez mit szól, majd meglátjuk.

Hét szék, amit nagymama
féle örökségként kidobtak,
hét gyümölcs fa anyaga
éppen hogy elég hozzá.

Megjavítám a hét széket,
megmentém a hét fát,
s lőn derekamnak s karjaimnak
kellemetes támasza, másnak
pedig vintázs széke.

A madarak hálásan csiripelnek,
legyek pimaszul zümmögnek,
egerek vígan rágnak, s mondják:
az ember újra dobol,

de ennyit elviselünk...hihihi.

A mix asztal & szék

Ha tákolmány, akkor home sweet home...Mestere vagyok a masszív és egyszerű tákolmányoknak. Nem szégyellem a csavarokat se, hadd látszanak. Mert mi van ha látszanak? Összedől a világ? Dehogy. Az enyém biztos nem.
Jó meleg, kellemes tapintása van a kezeletlen fa felületeknek, nem leszek hülye valami csúf lakkal lekenni, hogy aztán árassza magából a hideget.
Megmaradt vörösfenyő (minden paraszt rémanyaga mert tele van szép színes göcsökkel) ágyelemeket vágtam fel az asztalhoz, meg a matractartó megmaradt alj lécekből szerketyáltam a polcnakvalókat.
A mix table helyén van, rajta a hardverekkel...ahhahha. Fele digit, fele vas. Balra alól van a kis Motu hangkártya, fölötte egy analóg keverő, melynek csak a mikrofon előfokjait használom a Motuhoz. De meg kell adni, impozáns a sok gomb. De nem használom ki, ehhehhe... Az asztalon jobbra van egy kőkorszaki Roland erősítő keverő, bitang jól szól, szeretem. Azzal hajtom meg a két passzív házigyártmány (tákolmány) úgynevezett monitor hangfalakat. Imádom ahogy szólnak. Nem tudom hogy kell szóljanak a stúdió monitorok, de nekem tetszik. Kell ennél több?
A számítógép egy sima duál core, semmi extrával benne, de a Cubase nagyon szépen fut rajta.
Jelen pillanatban a mix szektorom olyan amilyen, de nem gátol meg abban, hogy akár Beatles nívójú dalokat komponáljak és editáljak...Ahhahha.
Részlet kérdések maradtak a Mix room befejezéséhez, de az már ráér időben. Ilyen akusztikai elemek csinálgatása, amikre majd külön kitérek, mert ebben a témában is van némi szakmai önérzet hasogató tákolmány ötletem. Mint például a szőttes faliszőnyeg. Hát nem cuki? Halálra élvezem.
És a szék, a mix szék is megér egy misét. Restauráltam egy régi törött nagymama széket. Én mondom, és nem azért mert dicsekszem, de mint asztalos ilyen kényelmes és egyszerű székkel nem találkoztam...Tartja a derekamat, a két karomat és a temérdek két nagy seggemet. Három az egyben...ahhahha..
Na minden jót.

Mértan

"Egy nem üres ponthalmazt mértani alakzatnak nevezünk."
Így a hatodikos mértan.
Ezt a mondatot ízlelgetem két napja.
Párhuzamos gondolkodásmódom valamiért Ábrahám áldozatát juttatja eszembe. Hogy az emberiség Ábrahámban tükröt irányított Isten felé hogy meghasonuljon önmagával. 
Hogy tönkretegye mindazt amit teremtett.

A sorrendek megváltoztatása

Elég sűrűn van nálam, hogy megváltoztatom a dolgok sorrendjét. Átszervezem a prioritásokat. Ezért nálam az előre tervezésnek semmi esélye sincs. Mégis, néha az az érzésem, hogy a dolgok egyszer csak össze kapcsolódnak.
Hosszú távúra terveztem a mix szoba elkészítését, azt mondtam, majd tavaszra jó lesz. De ahogy haladtam vele, eszembe jutott ez is meg az is. Kezembe akadt ez meg az és rögtön megtaláltam a helyét, s hogy el ne szalasszam a jó alkalmat s ötletet, gondolatot tett követett és így gyorsabban haladtam, mint gondoltam a szobával.
Az igazság az, hogy mióta bemikrofonoztam a dobokat és a keverési cuccokat is betettem a dob bunkerbe, nem férek. Kényelmetlen nekem a szorulás. Csinálhattam volna nagyobbra is a dob szobát, de pont az volt a lényeg, hogy keveset költsek rá, meg ne is kelljen feleslegesen fűteni. Mert ugye, hobbyról van szó, nem hoz pénzt csak visz, ezért minimálisra kell húzzam a hobby fenntartását. A keverő szoba pont jó lesz keverésre, orgonázni, gitározni, basszusozni benne.
Most már sínen van nagyjából minden. A fűtést kell megoldjam még. A műhelyben évek óta nem használok egy nagy fűtő testet, a volt munkás lakásból felszámolom a két fűtőtestet és a lépcsőházunk fűtő testét is lezártam három éve. Mindezek tökéletesen elegek a majdani egész stúdió fűtésére. Mert ugye a jövőben meglehet fejleszteni fogom. Zenekari teret akarok még ahova fogom tenni az angol zongoránkat, persze felújítva, felhangolva. A vokálnak akarok még süket szobát. S akkor miért ne lenne rendesen befűtve az egész? Úgyis csak annyit fűtök majd ki, amennyit használok a terekből.
Mellékesen megjegyzem, hogy a lépcsőház fűtőtestet azért zártam le, mert ősszel a legyek mind az ajtóra csimpaszkodtak, érezvén a kiszivárgó meleget az előszobából és amikor nyitottuk az ajtót, berepültek. Amíg be nem áll a fagy, addig a legyek nagyon erőszakosak. Mióta megszüntettem az előszoba/lépcsőház fűtését, melynek semmi értelme nem volt, a legyek csak nagyon elenyésző számban reménykednek. Tehát ez bevált.
Úgyhogy elhalasztottam a Thomas orgona restaurálást. Meg sok egyebet is. De lassan visszatérek hozzájuk. Menet közben átrendeztem a prioritásokat. De alíg várom, hogy lassan mindegyik sorra kerüljön.

Jó volt leszállni a facebookról is. Megszűnt az a sok negatív ömlengés, ami nem tett jót nekem. Túl öreg, fáradt vagyok a felesleges politikához, társadalmi putypuruttyokhoz, nekem kertet kell művelni, néhány akkordot megtanulni, meg egy egy rigmust, meg dolgozgatni az asztalos műhelyemben. Nincs nekem már idegem a néphez. Hogy ki mit gondol. Pláne mikor látom, hogy csöstől bolondul meg mindenki.

Imre elkezdett egy video blogot is, ez is megihletett, hogy jó lenne az asztalos műhelyemben végzett munkákat felvenni. Nem a nagy szakma miatt. Hagyatékképpen gondoltam a fiamnak, ha majd én nem leszek és valamikor mégis ráfanyalódik az asztalosságra, mert vagy élete úgy alakul, vagy a világ dolgai kényszerítik rá, legyen egy kiinduló alapja. Bemutatnám a gépeket, a trükköket, a karbantartást, a hogyan csináltamot. És bemutatnám a munkáimat. Gondolatokat is hozzáfűzvén. Persze ha megjön a hangom, mert én többet gondolkodom, mint beszélek. De mindenképpen érdekes lehet még nekem is.
Csak meg kell oldjam, hogy a kamerát, ami egy Nikon fényképezőgép, valahogy a homlokomra erősítsem. Az a gondolatom, hogy azt lássa a kamera amit én, hogy élethűbb legyen a történés. Mert a két kezemmel dolgoznom kell.

Na meglátom....

A Facebookról

Olyan a facebook, mint a kés, olló, szike, nem gyermek kezébe való, az ember hadonászva vele megvágja saját magát és másokat is. A harcban az a művészet, mely persze cselben leledzik, hogy a másik fél erejét ellene használja a támadó.
Így vannak szellemi technikák is, amikkel embereket, tömegeket meg lehet téveszteni, saját maguk ellen fordítják teljes valójukat, gyakorlatilag az öngyilkosságba kergetik.
Így lett a gyűlölet a magyar ember sorsa az utóbbi években. S mintegy hipnotizálva táplálta magába minden nap az öngyilkosságra serkentő szellemi táplálékot, nemcsak magában téve kárt, hanem ember társait is sebezvén, fertőzvén, gyűlöletre keltvén.
És ennek áldozata volt mindenki, legyen az konzervatív, liberális, vagy bármi.
A politika legmocskosabb szintjére ért, legyen az kormánypárti vagy ellenzéki, nem válogat eszközein, nem gondol a következményekre, beveti a mérgező lélek gázt a saját népe ellen is.
Így megfertőzve, gyűlölködő szemmel, rettegő szívvel nem lehet jövőt építeni, sőt még a mindenkori ellenségekkel szembeni immunitásunk is legyengült. Sőt, elvesztettük egyik legerősebb ellenálló erőnket: a nemzeti összetartást.

Én is áldozata lettem ennek. Pedig a szemem mindig nyitva, de engem is csőbe húzott a manipuláció ördögi csele. Csak intuitív kezdtem el visszalépni és töröltem az olyan ismerősöket a facebookon, akik gyűlöletre szítottak megosztásaikkal, hozzászólásaikkal. De az meg nem szűnt. Egyik oldalról sem. Mint a zombis filmekben, mindenki fertőzötté vált egy adott pillanatban. Oda jutottam, hogy mindenkit kivágtam, maradtak csak az úgynevezett szakmai és zenei oldalak, de azokat is elkezdtem kiollózni, mert minduntalan jöttek elő ott is a gyűlöletre szítások. Az már tényleg beteges, hogy egy szakmai oldalon kezdjél el migránsozni.
Napról napra rosszabb lett a lelki közérzetem emiatt, látván távoli család tagjaim, ismerőseim, jó barátaim, blogtársaim a rettegés, a gyűlölet martalékává válva hangot adtak vagy tetszikelésükkel tovább híresztelték a lelki betegedés ölő drogját. Holott egy nemzet, egy család kéne legyünk. Bármi elé néz a világ, nem ez a megoldás.

A poharam betelt, amikor egy nemzetközi dzsezz zenés oldalon, megjelent egy magyar migráns megosztása, rájöttem, itt nincs más megoldás számomra, mint a teljes amputáció. Majdnem teljesen felszámoltam a facebook fiókomat, nem vagyok hajlandó többet ezzel a témával foglalkozni, mint amennyire érdemes.

Több projektem van, nem elég az életem hozzájuk, nincs szükségem időt rabló tevékenységekre meg rossz lelket generáló ingervilágra.

Tudatunkon változtatni kell. Mindegy milyen idők jönnek. Meg kell tanuljunk egymásra nézni, egymástól vásárolni, így kiiktatjuk az idegent. Meg kell tanuljunk nem függeni üzletektől. Kertet vásárolni, megművelni. Szerszámokat venni. Restaurálni amit lehet. Minél természetesebben élni.
Nem normális, hogy egy gyermeknek tudnia kell bonyolult kémia meg fizika képleteket, de nem tudja miből készül a kenyér és hogyan készül a kenyér. Nem normális, hogy a szülők természetesnek veszik, hogy gyermekeik majd emigrálnak, ezért igyekeznek európai érvényességű iskolába járatni őket. Egy csomó mindennel el vagyunk foglalva, de az életnek alap funkcióiról halvány fogalmunk sincs. És itt nem a nyilazásra, lovazásra, ostor csattogtatásra gondolok. Hanem konkrét dolgokra: uborkát, paradicsomot nevelni, a mindennapi kenyered megsütése.

Nem ilyen irányba mentek az utóbbi időkben a facebookon a társalgások, hanem egy skizofrén, egy örjöngő hangnemben félelemre, rettegésre, gyűlöletre való úszítás. És áldozatává vált mindenki.

Én így gondolkodtam: Jézus nemcsak engedelmességre, szeretetre, megértésre és áldozatra buzdít, hanem erőt is ad a megpróbáltatás, a meghurcoltatás idejére, és mint ígérte, a szent lélek által megkapom mindig a megoldást, meg hogy mikor mit mondjak vagy csináljak.
Úgyhogy egy ilyen éterből kapott szentlelkes inspirációból, lelkes lényem arra kívánkozott, hogy ebből a gyűlölet láncról leszakadjak.

Meg akarom találni azokat a helyi élő embereket, akikkel kommunikálni tudok és érdemes. Akkor is, ha le kell hozzájuk istenes mívoltomból emberileg ereszkednem, legyen az cigány vagy román, de legyen végre ember, ne egy virtuális próféta, szent vagy király.

Így a facebookról.

Tegnap még...

Tegnap még
kézen fogva, mezteláb
sétáltunk az Úr kertjében,
mennyei kórus hangjától
elbűvölve
elfelejtettünk a kígyó farkára lépni,
így most az köztünk sziszeg
s mérges nyelvét ölti ránk.
Mi meg félelemtől
elengedtük
szerelmetes fogásunkat.

Mugoszék inspiráció

Mondtam, hogy mostanában előjönnek képek a múltamból. Csak úgy random, anélkül, hogy spéci koncentrálnék arra az eseményre. Hogy el kellene engedjem azokat, mert azért jönnek elő, mert nem engedtem el őket.
Azt mondják az ember halála előtt lepereg egy szempillantás alatt az egész élete. Na nekem ilyen lassított forgatásban peregnek le élet szeletek. Ami furcsa bennük, hogy olyan helyzetek, amiknek semmi jelentőségük nincs. Például megyek a Madách utcában egy kerítés mellett és gyöngyvirágokat látok a rácsozat mögött. A katonaságban a vasút mentén kapirgáljuk a kavicsokat. Ilyenek.
Lehet, hogy nem engedtem el ezeket és lassan jelez az univerzum, hogy ha teccik ha nem, el fogom engedni őket. Habár nem tudom mi elengedni való van ezeken? Miért kell elengedni a múltat?
Egy pillanat erejéig elgondolkodtat, hogy elfelejtem: bevettem e a gyógyszeremet reggel, vagy se? Bármennyire koncentrálok, nem jut eszembe. Közben elfelejtek egy egy nevet, nem jut eszembe, bármennyire erőlködöm. Filmekben ilyenkor arra utal az esemény, hogy kezdődő Alzheimer. Megmaradnak a múltbeli képek, de nem emlékszik a mára.
Nosza, gondoltam, már ezért is érdemes papírra vetni a múltat s a gondolataival együtt. Mert ha az ember elpucol valamilyen formában és azt nem veti papírra, elpucolnak azok a képek is. Én pedig szíves örömest olvastam volna arról, hogy nagyapám miért gyűlölte apámat, saját fiát és nem érdekelte sosem az unokái. De nem vetett papírra semmit senki, vagy ha igen, jó mélyre eldugta, mondván a titkot viszi a sírba. Ez azért nem jó, mert ha az ember tudna egyet s mást családja történetéről, saját magát könnyebben felismerné adott helyzetekben. Így mindig újra fel kell fedeznem magam. Ami önmagában nem rossz, de néha jól jönne egy segítő kérdés.

Gyerekként bár csak ösztönösen, de kerestem az inspirációs helyeket, embereket. Sokszor bementem a Március 6 utcában lévő művészeti galériába, nézegettem a képeket, alkotásokat, nagyon kevés volt ami tetszett nekem. Valószínű hozzá nem értésemből fakadóan. De kerestem. Művész ember mellett éreztem, hogy istenközelségbe kerültem, de amaz istenek nem fogadtak be. Tehetségtelen, kilátástalan embert nem fogadott senki. Mondván amatőrökkel nincs mit kezdeni. Legfeljebb egy lelkes műkedvelő lehetek. Így az egyik. Na ennyit az én gyerekkori inspirációs tárlatomról. Korán megértettem, hogy tőlem a művészet távol áll, mert az csak kiváltságosok része.
Néha elnézi egy egy lelkes ember a munkámat és felvilágosodván rám világít, hogy basszus, egy művész veszett el benned. És valóban, elveszett a művész bennem. Kínával vetekszem piacilag, ha méretre hozná a kerítés anyagot, még kerítés deszkákat sem lenne esélyem készíteni. De már a forgácsot is elsajnálja tőlem az amúgy tök rendes megrendelő, mondván a kínai olcsóbban gyalul. Én csak vágjam boltívbe a tetejét és marjak bele egy mintát. Ja és persze a szerelést is csináljam meg, de ugye a kerítés nem egy olyan kategória, az ilyen napszámos kategória, tehát úgy számoljam.
S akkor a bukott művész úgy számolja, mint a napszámot, mert a bukott művésznek is élni kell valamiből. Nem mondhatja tök rendes konzum pógárnak (aki nagyon precízen tudja mi a jó), hogy akkor bazdmeg a napszámos kerítésedet.
De amint mondtam már, lassan íródik bennem a “szökött néger fegyenc balladája”.

Régi székeket javítok fel, csak úgy, mert elkapott. Más kidobta. Szó szerint hányta le az autóból. Én szétszedtem őket és elkezdtem ragasztani, újra szerelni. Aztán Ildikó feng shuiosan lefesti őket.
Az egyik szék nagyon megtetszett nekem, azt magamnak újítottam fel. A mixes székem lesz. Jó nagy seggemet lesz hivatott egyben tartani, rogyadozó derekammal s fáradó karjaimmal. Legalább az ülés nem fogja elvenni a figyelmemet a keveréstől.

Azt mondtam, ha nem volt inspirációs szobám, most lesz. A sajátom. Az se számít, hogy művészi jellegű vagy se, de talán megkapom a fejemben lévő galériában végre azt az alkotást ami tetszik.