Mugoszék inspiráció

Mondtam, hogy mostanában előjönnek képek a múltamból. Csak úgy random, anélkül, hogy spéci koncentrálnék arra az eseményre. Hogy el kellene engedjem azokat, mert azért jönnek elő, mert nem engedtem el őket.
Azt mondják az ember halála előtt lepereg egy szempillantás alatt az egész élete. Na nekem ilyen lassított forgatásban peregnek le élet szeletek. Ami furcsa bennük, hogy olyan helyzetek, amiknek semmi jelentőségük nincs. Például megyek a Madách utcában egy kerítés mellett és gyöngyvirágokat látok a rácsozat mögött. A katonaságban a vasút mentén kapirgáljuk a kavicsokat. Ilyenek.
Lehet, hogy nem engedtem el ezeket és lassan jelez az univerzum, hogy ha teccik ha nem, el fogom engedni őket. Habár nem tudom mi elengedni való van ezeken? Miért kell elengedni a múltat?
Egy pillanat erejéig elgondolkodtat, hogy elfelejtem: bevettem e a gyógyszeremet reggel, vagy se? Bármennyire koncentrálok, nem jut eszembe. Közben elfelejtek egy egy nevet, nem jut eszembe, bármennyire erőlködöm. Filmekben ilyenkor arra utal az esemény, hogy kezdődő Alzheimer. Megmaradnak a múltbeli képek, de nem emlékszik a mára.
Nosza, gondoltam, már ezért is érdemes papírra vetni a múltat s a gondolataival együtt. Mert ha az ember elpucol valamilyen formában és azt nem veti papírra, elpucolnak azok a képek is. Én pedig szíves örömest olvastam volna arról, hogy nagyapám miért gyűlölte apámat, saját fiát és nem érdekelte sosem az unokái. De nem vetett papírra semmit senki, vagy ha igen, jó mélyre eldugta, mondván a titkot viszi a sírba. Ez azért nem jó, mert ha az ember tudna egyet s mást családja történetéről, saját magát könnyebben felismerné adott helyzetekben. Így mindig újra fel kell fedeznem magam. Ami önmagában nem rossz, de néha jól jönne egy segítő kérdés.

Gyerekként bár csak ösztönösen, de kerestem az inspirációs helyeket, embereket. Sokszor bementem a Március 6 utcában lévő művészeti galériába, nézegettem a képeket, alkotásokat, nagyon kevés volt ami tetszett nekem. Valószínű hozzá nem értésemből fakadóan. De kerestem. Művész ember mellett éreztem, hogy istenközelségbe kerültem, de amaz istenek nem fogadtak be. Tehetségtelen, kilátástalan embert nem fogadott senki. Mondván amatőrökkel nincs mit kezdeni. Legfeljebb egy lelkes műkedvelő lehetek. Így az egyik. Na ennyit az én gyerekkori inspirációs tárlatomról. Korán megértettem, hogy tőlem a művészet távol áll, mert az csak kiváltságosok része.
Néha elnézi egy egy lelkes ember a munkámat és felvilágosodván rám világít, hogy basszus, egy művész veszett el benned. És valóban, elveszett a művész bennem. Kínával vetekszem piacilag, ha méretre hozná a kerítés anyagot, még kerítés deszkákat sem lenne esélyem készíteni. De már a forgácsot is elsajnálja tőlem az amúgy tök rendes megrendelő, mondván a kínai olcsóbban gyalul. Én csak vágjam boltívbe a tetejét és marjak bele egy mintát. Ja és persze a szerelést is csináljam meg, de ugye a kerítés nem egy olyan kategória, az ilyen napszámos kategória, tehát úgy számoljam.
S akkor a bukott művész úgy számolja, mint a napszámot, mert a bukott művésznek is élni kell valamiből. Nem mondhatja tök rendes konzum pógárnak (aki nagyon precízen tudja mi a jó), hogy akkor bazdmeg a napszámos kerítésedet.
De amint mondtam már, lassan íródik bennem a “szökött néger fegyenc balladája”.

Régi székeket javítok fel, csak úgy, mert elkapott. Más kidobta. Szó szerint hányta le az autóból. Én szétszedtem őket és elkezdtem ragasztani, újra szerelni. Aztán Ildikó feng shuiosan lefesti őket.
Az egyik szék nagyon megtetszett nekem, azt magamnak újítottam fel. A mixes székem lesz. Jó nagy seggemet lesz hivatott egyben tartani, rogyadozó derekammal s fáradó karjaimmal. Legalább az ülés nem fogja elvenni a figyelmemet a keveréstől.

Azt mondtam, ha nem volt inspirációs szobám, most lesz. A sajátom. Az se számít, hogy művészi jellegű vagy se, de talán megkapom a fejemben lévő galériában végre azt az alkotást ami tetszik.

2 megjegyzés:

  1. Hmm! A múltat én sem akarom elengedni. Minek? Az az enyém amit onnét hoztam s amit abból nem adok tovább az elvész. Velem száll majd a sírba.

    VálaszTörlés
  2. Szeretem ezeket a székeket. Kettő maradt nagymamától. Sajnos az ülő része beszakadt, ezért cserélnem kellett rétegelt lemezre. Az eredeti bordás volt, és diópác színű.
    Nem mertem beitatni semmivel, amikor cseréltem. Ne lazítsam fel a rétegelt lemez ragasztásait. Aztán megszoktam, hogy 'fehér' az ülőlapjuk.
    Van két kárpitos változatú is. Azt már Budafokon örököltem Marika nénitől... ha jól emlékszem. (Tőle vettem a lakást, és benne hagyta.) Nufi panaszkodott a derekára az új fotel miatt, és kipróbálta ezt a kárpitos ülőlapú széket. Azóta nem panaszkodik, csak abban ül a számítógép előtt napi 5-6 órát.
    Lefestve nekem idegen volna, de az én ízlésem nem mérvadó. Könnyű, kényelmes bútordarab, és tartós is. Érdemes foglalkozni vele.

    VálaszTörlés