A reggeli

Reggel korábban keltem. Klaudia nem volt már a szobában. Gondoltam átment Barbuhoz az éjszaka. Lementem, gondoltam levegőzöm, amíg felkelnek az urak. Nagyot néztem, amikor Klaudiát lent kaptam az ajtó előtt a pokrócába burkolózva. Kérdeztem tőle, hogy miért fázik itt az ajtó előtt? Jól esik neki most a hideg, azt mondta. Meg kellett mutassam neki a műhelyt. Minden sarkot megnézett, mintha érdekelte volna. Furcsálltam egy kicsit. Mert nő személy még sosem érdekelődött a műhelyem iránt. Mondtam neki egy kicsit elszégyellve, hogy hát nem gondoltam, hogy látogatóm lesz, nem takarítottam. Hogy éppen munkák között vagyok. Mentegetőztem, hogy azért szoktam takarítani, mert én sem szeretem a rendetlenséget. De hát a munkafolyamatok nem úgy alakulnak, hogy minden nap érdemes takarítani, sok időt felemésztene, ha minden nap tenném. Nem baj, mondta, szeretném ezt mindennap seperni, nekem nem lenne gond. Én nem tudtam erre mit felelni. Sorozatban kaptam ezeket a kijelentéseket, amik inkább komolyak voltak semmint viccesek. Viszont a meglepődésen túl nem tudtam hogyan reagáljak, mert soha egy nő nem mondott nekem ilyeneket. Hogy legyinteni szoktak a szakmám miatt, azt megszoktam, de hogy egy tévésztár nekem azt mondja, hogy szeretné seperni a műhelyemet, az nekem sok volt. Nem tudtam abban a pillanatban másra gondolni, minthogy így szerette volna kifejezni azt, hogy mennyire elege lett a tévésztárságból, szívesebben seperne egy műhelyben. Lelkemben mást értettem, de az eszem mást sugallt. A lelkem azt mondta, hogy a csaj tök komolyan erre a műhelyre értette, az eszem meg azt mondta, hogy csak átvitt értelemben használta a műhelyseprést. Lehet jobb lett volna rögtön rákérdezni, hogy ténylegesen erre a műhelyre gondolt? Legfeljebb mosolygott volna, hogy neeeem. Miért nem kérdeztem? Mert talán nem hittem a fülemnek. Ehelyett, azt mondtam, kéne menjünk reggelizni. Mit mondhattam volna? Talán meg kellett volna csókolnom, mint a filmekben magamhoz öleljem és felültessem az egyengető gyalugépre, fél kézzel lerántva minden deszkát róla, és esetleg mittomén? Ilyen csak a filmekben vannak. A valóságban az emberek elmennek reggelizni.
Klaudia csak nézte amíg kenem a pástétomos kenyereket, a kályhán már főtt a teavíz. Arra kért, hogy az ő kenyerére ne tegyek mást, csak pástétomot. Két szeletet tegyek össze, mintha szenyó lenne. Két ilyen szenyót csináltam neki. Megette.
Közben felkeltek a többiek is. Nagyvárosi morcos képekkel jöttek elő, az életundor fájdalmasan virított képükön. Csak hallgattak, néha nyögtek, ásítottak. Nekem már nem volt amiért visszamenjek velük a faluba. Megadtam Klaudiának a telefon számomat, ha mégis szükségük van rám, elérhető legyek. Aztán elmentek. Jó nagy ürességet hagytak maguk után. Legalábbis Klaudia hiánya okozta ezt az érzést bennem. Bogarat ültetett a fejembe az esti és a reggeli beszélgetésünk.
Aznap nem hívott. Másnap hívott, hogy az iskola ajtója nem zár rendesen, nehezemre esne elmennem megnézni? Még ott lesztek? Kérdeztem. Talán igen, felelte Klaudia.
Elmentem. Klaudiáék már nem voltak ott. Elmentek. Az iskola tanító nénije megmutatta az ajtót, amiért jöttem, de azt mondta, nem tudja, hogy lenne valami baja. Akkor jutott eszembe, hogy hát megigazítottam az ajtót, akkor amikor az ablakot szereltem, de hogy ment ki ez az eszemből, nem tudom? Akkor fülig pirultam, csak a gondolatától, hogy esetleg Klaudia így akarta megadni a telefonszámát?
Írtam is egy esemest rögtön neki, hogy: „megjavítottam az ajtót”. Rögtön válaszolt: „ok. :-)”

Kosztika taksa

Annyi féle adó van, szerintem senki sem tudna egy lapra leírni egy egyszerű képletet, hogy na akkor így képződik a végleges eladási ára egy terméknek a nyersanyagtól egészen a kasszáig, ahol már szatyorba, illetve tulajdonba kerül. Akárkivel beszéltem, aki termel, azt mondta, hogy ha nincs piaci ára valaminek akkor a hasára üt, meg amennyiért el lehet sózni, ha van piaci ára, akkor minimum alább megy, hogy úgymond versenyképes legyen. Számolni senki nem tud. A modern gazdasági rendszer arról szól, hogy majd meglátjuk. „Hallám megy?” Aztán aki bírja lóvéval, vagy éppen összejön neki, akkor szerencséje van. „Bejött neki”, szokták mondani. Bejött az üzlet neki. Nagyon kevés üzletről tudok, akik lentről kezdték és folyamatosan fejlődni tudtak. A szenzációs sikerek mögött mindig de mindig valami sumákságot fedeztem fel. Kormánypárti szálak, egyházi szálak, szóval az ilyen sikereknek nem a piacon való jelenlét hozta meg a gyümölcseit.
http://dorunica.wordpress.com/
Egy céges vállalkozó, ha el akarta rontani a napját, reggel a budin ülve beleolvashatott a könyvelői bevallásba, láthatta, hogy mennyi rengeteg adó terheli a vállalkozását, a termék létrejöttének az útját. Amit kiemelten megjegyeztem magamnak, az a két százalékos rizikó adó például. De ezzel messze nincs vége az ilyen furcsaságoknak, csak ezt a mai napig nem értem, hogy kinek számít ez a rizikó? Ahhoz, hogy a negró munkásnak a kezébe nyomj egy százast, az állami kasszába mindenféle adóként még egy hatvanast kell fizess. És ez csak a negró része. Amire nagy nehezen kiállja mind a hét próbát az a termék, mielőtt kimenne a műhelyből, ha a cucc műhely ára száz mondjuk, akkor még ráteszünk huszonnégyet, mert az állam azt mondja, hogy ez az áruforgalmi adó. No nem azért kéri ezt a huszonnégyet, mert akkor bekerül nemtom miféle állami áruház láncba és értékesíti. Nem, ez a „Taxa Costica”. Lehet akár a Kosztika taksa. Így kéreget az egyik félkegyelmű gyermek itt Déván, hogy van egy ilyen fém tolltartója, megy vele az utcán és mindenki előtt nyitogatja, és ahogy felnyitja a belső, felnyitott felén írja, hogy „TAXA Costica!” Mindenki tudja, hogy Kosztika így kéreget. Aki ad ad, aki nem nem. Nem agresszív a gyerek. Meg sem szólal, csak mosolyog és nyitogatja a fém tolltartóját. Ilyen taksából tartja fenn magát ez a gyerek az állomás környékén.
Persze az állam ezt a huszonnégyes taksát nem ilyen vigyori képpel hajtja be, hanem megvannak neki a meggyőző eszközei erre nézve. És persze, ha még rászámoljuk a nagybani eladó és az üzletben árusító huszon harmincjait is, az ember talán fel sem tudja fogni, hogy abból a kétszázból a valódi érték, nem lehet több mint száz, beleszámítva a „méltó a munkás a maga bérére” taksákat is, legyen az termelőé vagy eladóé, vagy az indirekt szolgáltatóké, mint orvosok, tanárok satöbbi. Az oroszlánrésze a taksáknak az az állami hatalom költőpénze.
Persze, hogy nem lesz így sosem elég a pénz semmire és senkinek.
Emlékszem, hogy ezelőtt harminc évvel, amikor a festék raktárban dolgoztam, egy idő után, előléptettek, és főnökhelyettes voltam amikor a főnök elment szabadságra. A titkárnő megírta a számlát, én előkészítettem az árút és délben jött a kocsi és kivittük az üzletekbe. Akkor láttam bele a szisztémába, hogy a nagybani raktárnak volt hat százaléka, az üzlet is rárakott hat százalékot. De nem a hat százalékkal megemelt árra, hanem úgy, hogy ha a raktárba bejött a gyártól százzal, akkor a raktár rátett hatot, az üzlet is hatot. A végár a pulton volt száztizenkettő. Az áfa fogalma teljesen ismeretlen volt. És a harminc százalékos árrések sem léteztek.
Persze, most könnyen le lehet engem ezért hurrogni, hogy ne felejtsem el, kommunizmus volt. Nem felejtem el. Csak elgondolkodtam rajta. Hogy ha egy rendszer működni tudott így, ma mitől nem tudna így működni?
Azt megértem, hogy sok mindent nem lehet egyik napról a másikra létrehozni. A változás sem állhat be egyik hétről a másikra. De kérdéseket fel tudunk tenni magunknak és embertársainknak, nem? Mert elgondoltam, hogy mi lenne, ha ez az erdélyi magyar néppárt nem ilyen unalmas pofákkal töltené tele a sablonos kampánydumával dúsított íméljeit, hanem csak egyszerűen feltenné azt a kérdést: „honfitársaim, hogyan tudnánk Erdély termelő ágazatát megerősíteni, felfejleszteni?” De nem jönnek ilyen ímélek. Olyanok jönnek, hogy mindenki más hülye és bandita, de mi vagyunk a fasza fiúk. Az ilyen ímélek nem győznek meg engem. Az ilyen ímélek által értem meg, hogy ezek ugyanazok az emberek, akik még a fáraók idejéből ott voltak a behajtó rendszerben, akik másra sem képesek, mint áfákat kitalálni és behajtani, arra sem képesek, hogy egy egyszerű kéréssel forduljanak a dolgozó, illetve eltartó réteg felé. Hogy „gyerekek, micsináljunk?”
Mindenki el van ájulva attól, hogy ezeken a politikusokon már nem lehet változtatni. Miért nem lehet változtatni? Csak azért, mert hülyék és buták vagyunk. Mert nem úgy tekintünk rájuk, mint a mi alkalmazottainkra, hanem mint valami istenekre, akik predestinálhatják életünket. Vagy azzal a reménnyel nézünk egy egy ilyen félistenre, aki majd jön az isten hadseregével és kinyírja a gonoszokat. Ha tegyük fel lenne is egy ilyen félisten, ne felejtsük el, hogy az sem tudja mi a kétkezi munka, az is csak egy zsoldos katona, akinek sátor, pia és nő kell.
Hát ha nem is teszi fel egyik kampánystáb sem a kérdést, felteszem én: „Gyerekek, ennyire vagyunk csak képesek? Hogy minden majom ugrándozásán röhögjünk?”