Vajon
hol lenne ma Michelangelo hírneve, ha a pápák éhbérért nem
dolgoztatták volna? Azért mondom, egy egy mesterember a
megrendelőinek köszönheti mesterségét. Mert ha nincs
megrendelés, nincs kihívás se.
Egyik
megrendelőm így jött, hogy újabb kihívások elé tesz, csináljak
neki egy vitrint, melyben forogjanak a polcok.
Éreztem,
hogy megint vége a boldog laza időknek, amikor semmiségek
készítésével tölti el az ember minden napjait a műhelyben. De
azért megsúgom, azok a laza boldogságok nem sokáig szoktak engem
boldogítani. Mert ha netán valamihez nyolc lábat kell csinálni,
akkor az nekem már kibírhatatlan széria munkának minősül és úgy
érzem azt az időt elvettem mástól, más kenyerét eszem és
rabolom drága, aranyat érő időmet.
De
nincs, egy fia cigány sincs, aki meg akarná tanulni ezt a szakmát.
Mert az első három évben mint inast nem lehet túlfizetni csak a
megtartás végett, mert egy: ez a megtartódás legtöbbször nem él
meg pár hétnél többet, kettő: egyszerűen elpártolnak olyan
helyre, ahol a hagymahúzogatásnál több szkillre nincs szükség és
talán pár centtel több az órabér, igaz, háromszoros a munka, de
mégis, nagy cég, nagy jövőt sejtet.
Hogy
majd kitanulván és tőlem átalvevén a meszeriát... ebben még
senki nem látott fantáziát. Pedig mindenki dicsérte türelmemet
az emberekhez, tehát nem az van, hogy egy undormány munkaadó
vagyok, aki mindenben hibát lát és mindenért kötekedik. Nem, én
mindig a dolgok elébe megyek és megtalálom a módját annak, ha
nem érti magyarul, megmutatom süketnéma jelekkel.
Na de
nem volt az olyan egyszerű. A forgó polcos vitrin dolga.
Elakadtam
a meghajtásán. Le se írom mennyi képtelen elgondolásom volt a
meghajtás megoldására, nem voltam messze azon filozófusoktól,
akik azt mondták, hogy az a megállapítás miszerint a Föld kerek,
az emberi elme egyik legnagyobb téveszméje és marhasága.
Szét
is szedtem egy mosógépet, gondoltam felhasználom a meghajtásokat
és megannyi rajzot készítettem, már már a technikai rajzoknak
készültem, amikor megvilágosodtam, miszerint nem lesz
vasesztergályos, aki nekem azokat a tengelykéket nagy precizitással
elkészíti. Mert arra sem találtam esztergályost, hogy elvittem a
cirkula tengelyt csapágyastól, hogy csináljon arra a mintára még
egyet, de trapéz szíj meghajtású koronggal rajta. Esztergályos
ugyan, de nem annyira.
Meg
nem is voltam biztos benne, hogy elgondolásom jó. Na Michelangelo
ide, meg pápák oda, visszamondtam a kihívást, mondtam bocs, de ez
nekem magas. Én asztalos vagyok, nem gépész...bla bla bla.
Na
jó, mondta a megrendelő, mert akkor kettő kell belőle.
Hogy
mi van? Most mondom...
Persze,
de attól kell. Még agyaljak rajta.
Nesze
neked internet s gugel, de hiába, nincs ilyen szerkezet. Valami
hűtős céget találtam akik forgó vitrineket forgalmaztak, de
külön meghajtó részt nem adtak el. Persze, hisz védik saját
terméküket. Blogokat se találtam, semmit.
Aztán
eszembe jutott kolozsvári barátom, aki saját tervezésű kürtös
kalács gépet fejlesztett ki, húszon évekkel ezelőtt, tudom, mert
ettem az első főpróba alkalmával sütött kalácsokból. (Azután
hirtelen elkezdtek megjelenni mindenfele a Fricc féle sütők,
valószínű eszébe nem jutott szabadalmaztatni találmányát, meg
aztán a csóringer ember is milyen, elég valamit meglátnia,
hazamegy és kölcsön flexxel megépít bármit).
Ültünk
a kocsmájában s mondom neki a forgó polcos vitrint, hogy vajon
mitévő legyek.
Mint
egy öreg bölcs, egy rövid mondattal válaszolt: vegyél kebáb
motort.
Na de
hát ez revolúciót indított bennem. Hásze persze, ez eszembe se
tudott jutni...
Így
jutottam a mikro hullámú sütő motorjához. Hihetetlen erő rejlik
benne. Megvettem öt motorkát egy besztercei csórótól. Gondoltam
a tudomány megér ennyit. Az egyiket szétszedtem, a működési
elve ugyanaz, mint amit a mosógép alkatrészekből akartam
eszkabálni, de sokkal egyszerűbb. És lényegesen olcsóbb.
Innen
és a kiforrt rendszerig hosszú volt az út, belevetettem mindenféle
mechanikai tapasztalatomat, amiket valamikor régi magnók
javításával, átalakításával szereztem. Így jutott eszembe az
a régi és félbe maradt projektem, amikor egy régi magnóból
akartam videoszalag meghajtót eszkabálni, egy nyolc sávos felvevő
cuccra. Illetve részben meg is csináltam, de az élet mindenféle
akkori realitása egyre kevesebb energiát és időt szánt a
projektre, és egy idő után már szégyelltem is magam, hogy annyi
megoldásra váró élet feladat közben én ilyesmikre is pazarlom a
mindent. Egy gyenge pillanatomban szó szerint kidobtam a szemétre.
Ahova aztán ment a működő négysávos magnó is, a sztereo
felvevő és a keverő.... Most belátom hülyeség volt kidobni. Nem
szabad kidobni olyan tárgyakat, amelyek inspirálnak. Akkor is ha
nem viszed a mennybe őket. Azaz az én esetemben a pokolra.
Volt
aki csúfolkodott velem, hogy minden szart összeszedek. Ez igaz.
Egyszer egy csóró hozott egy cuki fa dobozkát tele kis
csapágyakkal. Egy pálinkát kért érte. Vettem neki egy fél liter
pálinkát. Oda s vissza volt. Sajnálta, hogy nincs több ilyen
csapágyas dobozkája. Akkor nekem a doboz tetszett meg. De jól
néztek ki azok a csapágyak is. Ehhez a munkámhoz is találtam
benne négy megfelelő csapágyat, amit ha meg kellett volna vegyek,
több fél liter pálinka kéne hozzá.
Szóval
több szakmai kihívása volt ennek a munkának, mert onnan kellett
visszabontsam elemeire, hogy miként lesz az elszállítva. Innen már
egyértelmű, hogy honnan kell kezdjem a tervezést. Ott a helyszínen
meg nem lehet sokat bibelődni vele, meg teljesen ki kell zárni
bármiféle kudarc lehetőségét, hogy netán valami nem passzol.
Vasesztergályos
hiányában megesztergáltam én fából a tengelyeket. Fából
vaskarikát. A képek illusztrálják a megoldást. Mivel kis
fordulatról van szó és a teljes súly csapágyakon fekszik, az
hogy fából van, nincs semmilyen jelentősége. De biztonságból
ráhúztam arra a részre ahol a motor illeszkedik a tengelyhez egy
réz cső gyűrűt. Hogy véletlenül se repedjen.
A
polcok is kihívás volt. Az egész tengely és polcrendszernek
könnyűnek kellett lennie. Ezért valamilyen egzotikus puha
rétegelt lemezt ragasztottam össze, egy kicsit olyan kínai
mentalitásban, hogy arra amire kell, éppen jó legyen. Mert első
körben három rétegű bükkfa lemezeket ragasztottam össze, de
rájöttem, hogy azok már kemény kocsma asztaloknak is beválnak.
De nagyon súlyosak. Egy polc súlya annyi volt mint az utóbbiak
összesen.
A
villanyszerelés az már gyerekjáték volt, szeretem az ilyesmit.
Mindent forrasztok, nem szeretem a kétes kontaktokat. Az ilyen
klikkes illesztőket sem szeretem, idővel oxidálódik az az
arisztokratikus kapcsolat és nagyobb terhelés esetén egy kis
szikra sok kárt okozhat. A csavar az csavar. Jól ráhúzva nincs mi
történjen. Soha nem bántam meg ezt a módszert.
A
meghajtó motorral csupán az a félelmem, hogy az a finom
fogaskerekes mechanika korán bedöglik. Vinni viszi a tengelyt akár
nagyobb rakománnyal is, de nem tudom hogy bírja a többszöri
beindítást, esetleg akadozást. Mondtam is a megrendelőnek, hogy
bármi történik, garanciában megjavítom, direkt szóltam neki
ezirányu félelmemről. Közben keresnem kell valami erősebb, erre
megfelelőbb motort. De az is meglehet, hogy feleslegesen
paranojázok. Ebből a szempontból szeretem az orosz mentalitást,
amerikai kidolgozással.
Szállításkor
az úton egy helyen majdnem kővé dermedtem, amikor belefutottam egy
rendőri blokádba, nekem annak tűnt, ott volt három forgalmi
rendőr autó és egy műszaki vizsgáló autó is, persze megannyi
rendőrrel. És az úton egyedül csak én, az égig pakolt
vitrinekkel. Gondoltam végem van, ezek ha leállítanak, rendszerint
senki nem ússza meg, a nyuszika sapkája mintájára. És még nem
is mondhatnám, hogy nem vagyok hibás. De csoda történt, vagy
megvakította őket az Úr egy időre, vagy nem tudom mi, de nem
állítottak le. És ha belegondolok az utazásom további menetére,
jó jelnek tekinthettem, mert a kis 1500 km-es kirándulásomban,
mely a vitrin leadása után folytatódott, nem történt semmi baj.
Szeretem
ezeket a kihívásokat. Igaz, hogy ilyenkor nagy nyomás van rajtam,
mert nem tudok önfeledten alkotni, dolgozni, mindig közbejön
rengeteg egyéb feladat, mely az életnek a velejárója. Szeretném,
ha lenne ki átvenné legalább egy részét a munkámnak, amely nem
túl bonyolult, de azért csak igényel némi hozzáállást meg
tapasztalatot, de legtöbbször elég volna a jó indulat, empátia.
Ma a segéd nem ugyanaz a segéd aki egykor volt az emberi tudatban.
Ma a segéd nem úgy tekint a munkájára, mint akinek lehetősége
van egy szakmába belekóstolni, bele tanulni, hogy majd ő is méltó
legyen a komolyabb munkákhoz, hanem órabérben számol és munka
minőségben. Munka minősége a segédnél nem arról szól, hogy ő
milyen szintű szolgáltatást nyújt, hanem arról, hogy mennyire
kell megerőltesse magát és mennyire megalázkodni. Mert ha a
feltételezett szakinak mondjuk a tűzifáját kéne rendezni, az a
segédnek megalázó, mert azt mondja, hogy nem a termeléshez kötött
feladat, hanem egy szolgaság. És ő nem szolga.
Én
értem és tisztelem meglátását. De ilyenre nincs szükségem. Ha
a német mezőn görnyedve dugni a palántát neki nem megalázó,
akkor hajrá fiúk. Onnan felfelé út nincs, legfeljebb palánta
dugókat figyelő smasszer lehet belőle, de saját műhelye, saját
klientúrával, never ever nem lesz még legszebb álmaiban sem.
Nincs
hogy ne kanyarodjak oda vissza, bármilyen fejlett világban élünk,
röhej és szégyen erre a világra, hogy egy mintiai fele paraszt,
fele asztalos, a maga specifikus elesettségében kell megcsináljon
egy ilyen forgó vitrint. Most a hitech sodoma és gomorájában egy
bunkó, szánalmas figura szemre esztergálva fából tengelyeket
készít és harminc éves rongyos autójával fél országot
átutazva fityiszt int a bamba óriásoknak.