A szar szemszögéből


Valahonnan el kell kezdeni. Mint ezt a bejegyzést. Szerintem nem kell mindig mindent tisztázni, illetve mindenben látni az összefüggéseket. Van a kezdeti állapotnak egy olyan szabadsága, hogy majdnem mindegy honnan kezdjük, előbb utóbb kialakul, hogy mi is a fontosabb.
A kertről beszélek most. De ez érvényes az asztalosságra is. Mondjuk ha tévét kell javítani, annak megvannak a konkrét lépései. De a kerti munkában hatalmas a szabadság. Különösen február közepén. Ilyenkor lehet hosszasan és kimérten lépkedni a birtokon, hogy mi is lesz majd a teendő. Hát rengeteg.
honosodó hóvirágok
Közben nézem kinyílt a furcsa hóvirág csokrom. De az idén mintha már nem az az angol furcsa, vagy mittommilyen holland fajta lenne. Megtévesztésig hasonlít a helyi hóvirágokhoz. Érdekes, átveszik a helyi alakot? Lehet valami benne, mert a jácintoknál figyeltem meg, hogy minden évben változnak egy árnyalattal a színek. Végül is logikus, mert az ember is ha más éghajlatra költözik, vagy jobban, vagy rosszabbul él, az éghajlat miatt. Jó, talán gazdaságilag is, de ez a gazdasági világnézet engem egyre kezd hidegen hagyni. Kifogásként használni a gazdasági dolgokat, meg folyton hangoztatni, már unom. Nincs gazdaság. Kész.
A tulipánok is hajtanak. Bőséges családi csokrokban, jó kövér levelekkel. Idén mindenképp ki kell mindet ássam, nagyon elszaporodtak, pedig talán csak négy éve vannak egy helyben. A nárciszok azok már egyenesen tolakodnak. Nem jó, ha szorosan nőnek a hagymák, megnyúlnak, vékonyak lesznek, nincs kedvük élni. Szétültetve a hagymás virágokat, az első évben még nem hozzák azt a szép nagy szál, kövér virágot, de azok is virágoznak. Kicsiket. Olyan cukik.
Idén a nagyokat el fogom adni, az ősszel ingyen adtam valakiknek több száz különféle tulipán hagymát, de egyiknél sem láttam elültetve, valószínű ez a sorsa az ajándék dolognak: basznak rá. Nem érzékelik a mögötte rejlő munkát, törődést.
Eldöntöttem, hogy amint az idő engedi, minden nap dolgozok egy órát a kertben. Sőt, ezt naplóba is fogom vezetni, hogy a végén számolhassak. Ennyi kiló termény, ennyi munkaóra. Magamnak akarom, nem másért. Meg hogy legyen fogalmam konkrétan mit lehet és mit nem annyi idő alatt csinálni.
Eddig hat órát ástam összesen, de ennek minimum egyharmada birtok vizsgálat, illetve messzenézés. Csabi, amíg itt volt csak mosolyogva figyelte, mint kinlódok az ásóval. Mert itt terület visszahódításról van szó. Az utóbbi négy-öt évben semmit nem termeltem, csak a gyomok s csalánok nőttek, szaporodtak. Tiszta gyökér minden. Azt szépen felásva, kigerebélyezem. Másképp hiába ásom. Ez a balfaszkodás veszi fel az időt. Azért tűnik feka szemmel kevésnek és szánalmasnak. De hagytam vigyorogni Csabit. Ő túl intelektuál a földhöz. A béka segge alatt van, de a földi munka az nem az ő formája.
Általában valakit megfizettem az ásásért, ezelőtt pár évvel, amikor még volt munkaerő. De annak sem volt semmi haszna. Mert se köveket, se gyökereket nem kapirgált ki belőle, hiába beszéltük meg azelőtt, hogy nem a négyzetméter érdekel, hanem a minőség. Fél nap alatt felásott egy hatalmas részt, oszt isten álgya. Szépen egymásra borított mindent, szép fekete volt a föld. Aztán mikor ültettem s gerebélyeztem a földet, ilyen sziklatömbnyi fűcsomókat bányásztam ki, sokszor inkább újra ástam a zöldségeknek a részt s jól felaprítottam, meg takarítottam. A palántáknál már nem volt időm, se kedvem, aztán meg is látszott mikor hajtott ki minden gyom kétszeres erővel.
Szóval az idén magam ásom fel. Nincs is munkaerő, de most már nem is kell.
Új elgondolásra építek az idén. Csak annyit tervezek, amennyit magam meg tudok csinálni. Kész. No more nigga.
melegágy alapok
Azért pénteken spekulálgattam, hogy hívjam e a fiúkat a trágyára vagy se? Aztán nem hívtam. Aszontam, ha nem vagyok rá képes, ne legyen meleg ágyásom.
Reggel nézegettem az időt: nem esik. A kényelmi zóna sem buzdít nagyon. De tüzelni csak lementem. Jó, mondom megyek pisilek egyet a kertben. Dologvégezetten megszemléltem újból a szomszéd trágyahegyét, és az a megaötletem támadt, hogy lecsavarozok a kerítésből és nem kell körbehordjam a talicskával a sittet. Meg is jött a kedvem. Könnyen lecsavartam a kerítést, közben a düledező szőlőt kipöcköltem, hogy legalább alatta tudjak menni a talicskával. És ha már a sittet hordtam, az istálló vizelet kivezetőjét eltérítettem néhány ásónyommal.
Igen. A tegnap néztem gumicsizmát a dédémánban, nem volt a lábamra illő, ezért azt határoztam, ha más nem, befóliázom a cipőm. De szerencsére nem volt rá szükség. Elfértem szépen a beton szeleten, és mentében kiástam egy új vezetést a vizeletnek. Az a helyzet, hogy szomszédom egy tipikus ignoráns ember. Szó szerint leszarja, hogy tetteinek másra milyen kihatással van.
feláztatott kert
Évek óta áztatja kertemet a tehenek vizeletével. Idén már annyira felázott a kertemnek az a szakasza, hogy egyenesen süpped alattam a föld. Ez az ideiglenes elvezetés nem oldja meg a problémát, de haladékot ad, legalább nem ázik továbbra annyira. Szerencsémre idén elköltözteti a teheneit egy másik csarnokba. Na ennek örvendek nagyon. Egyrészt a szag miatt, másrészt a felázás miatt.
Idén úgysem érek abba a zónába, ami fel van ázva, hátha a nyáron kiszárad.
Végül a két melegágyas ládámnak elég volt öt talicska trágya. Mindenestől nem került másfél órámba, ebben rövid messzenézés is benne foglaltatik. S legalább szépen elhelyeztem a trágyát a ládákban, nemcsak beleborítottam, mint egy feka tenné.
Nagyon fontos, hogy ha egy munkát elvégzel, akkor az legyen rendesen megcsinálva. Amikor három munkással dolgozom, mást se csinálok, mint rohanok a seggük után. Szó szerint. Ilyenkor az én munkám nulla. Ilyenkor idegessé válok. Nem hiszem el, hogy rohanok fekák segge után. Ezért mondtam, idén ezzel felhagyok.
Csabi elment aztán. Amit elvállal azt megcsinálja, de már nincs nekivaló munkám. Asztalosilag nem akar fejlődni, gyalulni, vágni akar csak, meg csiszolni. De azt ipari mennyiségben. Hát annyi most már nincs, aztán eszem a kefét, hogy milyen munkákat találjak ki neki, hogy nekem is értelmes legyen, de azt is figyelembe kell vegyem, hogy a szolgaságra utaló munkát nem szívesen csinálja. Egy darabig vágja a tüzelőt, de csak amennyi egy két napra elegendő. Ha arra kérem, egy hétig vágja, mert fizetem, látom rajta, hogy nem tetszik. Ha nem tetszik, akkor nekem sem esik jól. Földmunka s ilyenek szóba se jöhetnek. Megértem, nem csicskája senkinek, inkább tovább áll. Az igazság az, hogy munkaerő hiány van minden ágazatban, ma csak az nem kap munkát, aki nem akar dolgozni.
Na de ezennel aszontam, lezárom a munkatársas létformát, beosztom magamat, amennyit bírok vállalok, amennyit nem, nem.
És még három asztalos órát is lenyomtam, befejeztem az eheti munkatervemet.
"Riders", Gretsch szett kusztom cymbálokkal
A tegnap este bár nem reméltem, de feldoboltam a “riders on the storm” saját meglátásomat. Ki is kevertem. Kezdem érezni a keverést. Könnyebb is, mert már vannak sablonjaim előkészítve, habár eldöntöttem, hogy felhagyok velük, mert félek, elvesztem a rendszer fölötti látásomat. Inkább rádolgozok, hogy legyen rutinom a kompresszoroknál, szűrőknél, effekteknél. Szeretem, imádom a hangtechnikát. Azt szeretem, hogy minden munkám egy újat hoz, egy új meglátást, egy új ötletet és alig várom, hogy létrehozzam azt.
Persze, legyinthet más irónikusan. Hülye vagy bazmeg, mondhatja. Leszarom.
Élvezem. És én csinálom.
Így van a kertben is, az asztalosságban is, és azt hiszem a legtöbb szakma azt mondhatja, hogy így van, egyik dolog hozza a másikat.

A szarkupac mellőli, messzenézésből eredő haszon: Nekünk nem a kapitalizmussal van problémánk, illetve más kultúrák ránk mért gyarmatosításával, hanem a saját magunk gyengeségével van a probléma, hogy elfogadjuk a másét inkább mint a magunkét. A biotermék előállítása, a saját kultúra ápolása ugyanúgy probléma az amerikai, vagy kínai gondolkodó embernek. A globalizálás istenét kell megtagadni, mint az ember kitalálta istenét is.
Jézusban én azt az embert látom, aki méltó erre a Földre, azért hiszek benne, mint olyanban, aki méltó erre a Földre. A többi az mind ledönteni való bálvány és tévhit.
Méltó akarok lenni a tulajdonomhoz. Meglátásom szerint ha egy ember nem tud megdolgozni egy földet, nem érdemli meg. Ha nem hisz benne, akkor nem is érdemli meg.
Így a szar szemszögéből.

Turira érett

Hiába próbálja mondani a lélek, hogy a “device work properly”, mert noha a device lelkileg kész, fizikailag valóban kész. Rájöttem, nálam már nem tréning kérdése, hogy egy nap mennyit tudok dolgozni. Lehet, hogy valamikor az én korombeli emberek ebben a korban sokkal teherbíróbbak voltak mint én. Sőt, biztos vagyok benne.
Csinálom, csinálom, nézem az órát, s csodálom magam, hogy minnyá nyolc órája megállás nélkül dolgozom. És másnap is. Mert az adrenalin strófolja magát, a munkát le kell adni. Aztán a munka leadva, este hétkor beájulás. Éjjel rácsodálkozom a sötétre, a falon a leddel világított órám egy órát mutat. Nosza hamar tüzelni, lehűlt a lakás. Én meg csurom víz. A fűtési procedúra miatt ki kell menjek, le kell menjek a műhelybe. Ez általában teljesen felébreszt. Megrakom a kazánt, megvárom míg begyullad. Mehetnék vissza az ágyba. De tudom, hogy hiába. Éber vagyok már. Persze fáj mindenem. A cukor éjjel dolgozik a legjobban bennem. Valószínű azért izzadok le rendszeresen.
Kisilabizáltam az utóbbi években, hogy erőmet beosztva, a reggeli házi tevést- vevést leszámítva, reggelik készítése, uzsi csomagolások, mert anyjuknak is csomagolok, képes lenne semmit se enni a patikában egész nap, szóval ezeket leszámítva, optimális lenne négy óra műhely munka. Pihenés után, persze gyereket hazahozni iskolából, esetleg két órát még rászánhatok egyéb tevékenységekre. Így van egy kiegyensúlyozott életem, és ha ez állandósulni tudna, nem fájna annyi mindenem. Még egyelőre ez lehetetlen. Három négy napot hajtok, aztán jön a lerobbanás. Ha ezt huzamosan kell csináljam, jöhetnek az energejzerek. Azok hiába cukortalanok, adnak némi energia reményt, de valahogy azok is cukorrá vállnak bennem. A magas cukor bennem pedig az ízületeimben rögtön jelez. Minden arra kötelez, hogy életformát kell váltanom, ha élni akarok. Itt nem a több saláta bevitelről van szó, hanem ami a legnehezebb, a kevesebb munkaidő.
Nagyon bonyolult folyamatok zajlanak bennem emiatt a munkaidő frusztráció miatt, oda jutottam, hogy a határidőkre rendszerint idegbajos vagyok, izgulok, megy a hasam. Utálni kezdtem azt amit csinálok. Utálom a megrendelőket. Nem akarok már senkinek sem szép bútorokat csinálni. Basszák meg.
Egy egész sorozat probléma vezetett idáig, az este mondtam a páromnak, hogy most először fogant meg a fejemben, hogy esetem már egy pszichológusra érett. Rögtön rábólintott, hogy szerinte már régen az, az esetem. Létezik, hogy esetem már túllépte az agyonhajszoltságot? Bediliztem?

Éjjel egy. Befűtök, nincs másra kedvem, bekapcsolom a tévét. Éppen Mel Gibson “Apocalypto” filmje megy. Láttam már évekkel ezelőtt. Újra lenyűgözött. Az emberi erő, azok a természet adta izmok, az a teherbírás, a túlélés ösztöne, a bátorság, hihetetlen mire lehetett képes valamikor az emberi test. A gyenge, az elhízott ember nem élt sokat. Elhulltak a törzsi harcokban, vagy utolérte egy párduc. Éltek az erősek, a fürgék, akik bírták az éhezést, a viszontagságot, a stresszt. Alapjában véve elemük az agresszió volt. A pacifizmus, a jézusizmus, a gondolkodó életforma kihat a testre. Egészségtelen önsanyargatásra bír, a lélek kap nagyobb hangsúlyt, kirágja szó szerint a gyomrot, a szívet s mindent ami az embert mozgásra bírna. Ahhoz volt viszont esze, hogy kitalálja az ágyút. Hogy helyette vigye a halált. Egy lelki formája a harcnak. Aztán valahogy zakatoló fejjel elaludtam.

Elkezdtem ásni a kertben. Napi fél óra. Amikor az idő engedi. Messzenézésekkel kitelik az óra is. De konkrétan azt mondtam, legyen napi fél óra. Mert nálam a munkaidő nem az eltelt idő, hanem a ledolgozott idő. Üresjáratra nincs haszon. Ez csak az alkalmazottnál igaz. A magán vállalkozónál nincs üres járat. Ha tizenkét órából négyet elszöszmötölt semmit tevéssel, az csak nyolc óra hasznos munkaidő. Bármennyit optimizáltam magam az idők folyamán, rengeteget jártam üresben.
Felvett munkáim az év nagyobb részét kiteszik. Ezért úgy döntöttem, hogy leállok a rendelések felvevésével. Ha egyedül dolgozom, azok kitartanak engem. Visszafogott költségvetéssel, rendszeresített munka beosztással, talán bevezethetek egy délelőtti öt munkaórát, amiből egy óra a kert lenne. A kert lenne a pszichológia óra. (Kell a bánatnak agyturkász, tudom én pontosan mi a bajom). Négy órát pedig a munkáimra szánok. Ez a tervem. Muszáj meghúznom a vonalat. Vége a sietős munkáknak, vége a nehéz ajtóknak, ki kell találjak mást.

Opció lenne az is, ha valaki kibérelné a műhelyemet. Nem opció, mert nincs aki. Szó szerint senki nem dolgozik már semmit. Hacsak nem kapnék valami migránsokat, akik hajlandók lennének vállalkozni. Ilyen sok kicsi sárgát, akik otthon ereszek alatt, flakonból vágott papucsban olyanokat faragnak guggolva, hogy az ember képe leszakad.
Milyen kurva ez az élet. Amikor fiatal voltam, senki nem adott volna egy fészernyi helyet a műhelyemnek, mindenki szorongatta az eresz alját, nehéz béreket fizettem, mégsem hagytak nyugton, ma itt van a falunyi csarnokom, a kutyának sem kell. Bezzeg ha tudnák a bangladeshiek, akik minden reggel egy arasszal arrébb kell költözzenek a vízszint emelkedése miatt.
Az én munkám és hivatásom az lenne, hogy ránézzek a műhelyre, segítsek a rajzokban, ötletekben, megoldásokban, munkafolyamatok kitalálásában, gépek karban tartására, jöjjenek a mostani harmincasok és mondják nekem, tata, nem tudnál ott csendben meglenni az irodádban? Menj szépen bigfarmozni és hagyjál minket dolgozni bazmeg. De nem bazmeg. Ha egy deckát le kell gyaluljak, megyek harminc métert a gyaluig, onnan húszat a cirkuláig. És még a szellemek sem járnak körülöttem.
Ez van nálam. De ha kizoomolnánk a műhelyemből és felülről néznénk a szitut, látnánk, hogy mindenhol ugyanez a helyzet. Üres fészerek, kongó műhelyek, elöregedett, frusztrált szakemberek. Csak azt nem értem, honnan az a sok ezer leparkolt autó és a teltházas bevásárlók? Hol a picsába nyomtatják ezek a pénzüket?

Egyértelmű, elveszlődtem az életben, nem érzékelem már az összhangot, kifutott alólam a talaj. Őszintén remélem, hogy ezt csak én érzem a szánalmas koravénségemmel, és mindenki másnál minden oké.

Címtelen duzzogás

(Ez is egyike írásaimnak, amit nem akartam publikálni, de meggondoltam magam... csendes csobogású patakokat kereső lelkek nyugtalanságára)
A dévai volt Billa üzletházacska (ami mára már a Market) sikere a buszok tranzit állomásának köszönhető. Óránként több külföldre utaztató busz megáll, némelyik hozza haza a külföldön dolgozókat, mások viszik ki őket dolgozni. Akik kimennek, általában kiflit, joghurtot, cigit vesznek, akik hazajönnek, bőségesebben mernek vásárolni.
Itt élesben lehet látni, mekkora ez a munkaerő migráció. Mivel nekem is útbaesik ez az üzlet, innen szoktam vásárolni, néha eléggé megtelik az üzlet sietős utazókkal. Ilyenkor a kasszáknál tolonganak, hangoskodnak. Olyankor inkább teszek még egy kört a boltban. S ha más nem, megfigyelem ezeket az embereket.
Szörnyű a látvány. Ezekre nyugodtan mondhatom, hogy nem kell ide migráns, van nekünk itt dögivel elég. Ilyen masszívan elnézni egy ilyen busznyi tömeget, látni az arcokon az ősi bunkóságot, az egyértelműen agresszióra hajlamot, még csoda, hogy nem vandalizálnak. Látom ilyenkor az üzletőröket is kiveri a hideg.
Pár napja elhunyt Neagu Djuvara, román történész, aki többet élt külföldön, ő mondta egy interjúban, hogy mikor elszakadt itthonról, a román paraszt még a jellegzetes fehér ingében járt és csak vasárnap ivott, 45 év után, mikor hazajött, azt látta, hogy a román paraszt elvetette a fehér ingét, helyette kínai színes micsodákban jár és minden nap iszik. Hát azt hiszem egy mondatban mindent elmondott. És sértődés ne essék, tisztelet a kivételnek, de ugyanez a székelyről is elmondható.
Írja Tibor az oldalán, hogy foglalkozzunk azzal, amire kihatással tudunk lenni. Apropó ez magamnak, hogy minek foglalkozok újra és újra ezekkel a társadalmi dolgokkal, amikre úgysem tudok hatással lenni. Nem tudok, de érteni akarom a jelenséget. Mert nem értem. Azt az általános nézetet értem, hogy a kurva kapitalizmus meg a liberalizmus, de ahogy elnézem ezeket az utasokat, ezeket nem a kapitalizmus formálta, a liberalizmus pedig főképpen nem. Ezekben van valami genetikai mutáció, amit semmiféle rendszer nem tud sem alakítani, sem változtatni. Az engem nem zavar, hogy ezek vannak, meg jönnek meg mennek, engem az zavar, hogy meg vannak zavaródva a többiek is.
Mindenféle harc nélkül, próbálkozás nélkül, fiataljaink mennek külföldre, ehhez a bagázshoz felzárkózva. Azt nekem nem mondhatja egy húszéves fiatal, hogy itthon mindent kipróbált. A bajsza még pihés, ideje sem volt kipróbálni semmit. Viszont azt igenis látom, hallom, tapasztalom, hogy minden korombelim nagy előszeretettel külföldre utasít minden fiatalt. Már a köz szellem is egyhangúlag arra buzdít, hogy majd ha kimész, legyen diplomád, mert kérik. Az európai szintű diplómára hajtatják az idomítandó csikókat, hogy majd lovakként be tudjanak sorolódni a verseny szférába.
Na ez fáj nekem bazmeg, ez a képmutató március tizenötözés, de közben mindenki nyíltan már nem hisz a Honban bazmeg! Ez a sok pozitívista terrorista, kik álmosoly bombákkal basszák szét lelkeinket, ők azok, akik mennyei természetességgel irányítják külföldre gyermekeinket, közben nagyokat sóhajtva és szidván a kapitalizmust, de semmi sem kötődik össze bennük, csak egy alibiként mantrázott képletet fújnak. És közben lesik az árengedményeket, és az sem számít nekik, ha hottentottától veszik a szart, ha az pár banival olcsóbb. Mert minden eszme a megspórolt pár banira konvertálódik.
A saját gazdasági migránsaink, aztán áradozva írják, meg mondják, hogy “nincs fogalmad milyen jó érzés, amikor bemész hétvégén a bevásárlóba és nem kell számold a banikat”.
Szóval ezek azok a mai “értékek”, melyek felé aspirálódnak nemzetünk feltételezett jövendői.
Csak nézem undorral ezeket a buszos migráló tömeget, hideg kiráz azoktól az arcoktól, és arra gondolok, hogy gyermekeink is azokkal vegyülve mennek ki a faszba, valahova hagymát palántázni, vagy sertés combot kanyarítani egy megaüzembe, öregotthonba segget pucolni, vagy mittomhova, és mi erre nyugodtan nem csinálunk semmit.
Tényleg nincs nekünk semmiféle tennivalónk ezen a téren?
Jön a balfasz banya, vén fasz öreg, és kezd nekem itt sorosozni. Nem igazán értem, mitől gondolja, hogy bennem lelki társra talál az ilyen, vagy hogy minnyá elkezdek vele rezonálni? Bazmeg. Én húsz évvel ezelőtt mondtam, hogy nincs szükségünk a sorosokra, de ugyanez a kategória, aki ma hányja a sorost, ugyanez volt az aki istenítette Sorost. Ezért utálom most ezt az alibizett hazaszeretetet. Hogy nehogy már én legyek az okozója az itthoni ellehetetlenítésnek, legyen a Soros és a bérencei. De kik azok bazmeg? Hát ti vagytok azok bazmeg, akik őt mossátok!
Aki ma sorosozik itt nekem, ugyanez volt az, aki kinevetett minden itthoni “gecizést”, röhögött rajtam, hogy kinlódok itthon, balfaszkodom egyik bérből a másikba, példának hozva, hogy bezzeg aki kiment, ment valamire én meg elprédálom itt a tehetségemet, felemésztem életemet ebben a balfasz országban. “Mert ott az embert megbecsülik”, mantrázták nekem folyton. Én meg utasítottam vissza minden külföldi ajánlatot. Amerikába való meghívót dobtam kukába és a repülő jegyre a pénzt visszaküldtem. Mert akkor hittem abban, hogy fontos nekem itthon maradni. Erre látom, hogy minden kínlódásom eredményeként, minden hivatalos intézmény arra hajt, hogy megszabaduljon saját polgáraitól. Európai támogatásból pedig nemzetmentő sörfesztivált szervez. És ettől olyan büszke nagy magyarnak érzi magát, hogy ettől hányok.
S akkor üljek itt karba tett kézzel és filózzak arról, hogy mi az amire kihatással lehetek? Semmire. Semmire sincs már kihatásom.
Már csak arra lehet kihatásom, hogy elhatárolódjak ezektől a békearcú, szemtelen, nemzetterroristáktól, akik lélekben robbantanak és mint az extrémista szervezetek, a saját lelkünket, a saját testünket fordítják ellenünk. Mindezt csupán alibiként, mert nem akarják belátni, hogy minden el van baszva.
Nem a nyugat, nem a liberalizmus baszta el a dolgokat, hanem ezek az egyébként tehetségtelen nullák, akik elhitetik velünk, hogy a kapitalizmus miatt vagyunk szarban. Ezek a tehetségtelen nullák, kik máskülönben a mindenkori túlélő patkányok, ezek képesek kihasználni mindenféle retorikát és egyedüli tehetségük a folyamatos mantrázás, mint egy eszement, bedrogált ismétlik a varázs igéket, ezek, ha éppen kommunizmus volt, ők voltak azok, akik azt vallták, hogy nem lehet a rendszer ellen pisilni. Ezek hitetik el velünk, hogy nem lehet a kapitalizmus ellen pisilni. De minek nekünk pisilni ellene? Végre lehet saját vállalatunk, saját elképzeléseinket életbe tudjuk léptetni, erre pont ez, aki segélyből tartja fent magát, ez mondja nekem, hogy nem érdemes.
De az érdemes, hogy ilyen migráns szökevényekkel egy buszban vígan menjünk a picsába, idegenbe nyugdíjtölteléknek és igazi rabszolgaságba.
Ez a jövő bazmeg! Majd két pakisztán mellett vehetsz egy köpésnyi udvart, széldeszkábú épített viskóval rajta és nem kell majd a banikat nézned a bevásárlóban hétvégén.
Ez már nem siralmas helyzet, hanem egyenesen nemzet elleni bűn.
Engem abszolút nem érdekel, hogy ki van Magyarországon hatalmon, ki fog kijönni a választásokon. Engem az érdekel, hogy mit akar a magyar ember? Ezért figyelem a magyarországi eseményeket. Mert hogy mégis inkább egy diktatórikus, iliberális kormányzás mellett akar maradni, ez nekem azt sugallja, hogy a magyar ember keresi az alternatívát, viszont ezen a keresési vágyán túl nem lát tovább, fingja sincs tulajdonképpen mit akar. Nincs meg az ideája, nincs meg az igéje, hogy mit akar. Valaki döntse el helyette, mit akar.
Ez a Sabin Gherman is mind, hogy legyen egy független Erdély. Legyen, de nem látom a tervet, a vágyat, hogy mert ezt és ezt fogjuk csinálni. Mire is kelljen egy független Erdély? A helyi báróknak legyen több adó a kezükben? Mert ezen túl nem jön semmiféle más tervvel. Nem is rejti véka alá. Hogy mi gazdálkodjunk majd. De hogy? Most mi gátolja abban, a nagy (hol ilyen hol olyan demokrata) barátját, ez a Boc, hogy ne legyen egy korrupt szervezet atyaúristene? Mitől lesz fasza gyerek, ha Erdély autonóm lesz? Persze, jól jönne az, hogy a központ ne szóljon bele az ő királyságába.
Legyen független Erdély, de beszéljük meg, hogyan. Hogy fog kinézni a gazdaság? Kik lesznek az élen? Az iskola? Az itthon maradás politikája? Ezekről sosincs semmiféle beszélgetés.
Adná az Isten, hogy Tibor ki tudjon teljesedni abban, amit elképzelt. De azt látom, hogy pár lelkesedés turista lájkolónál több támogatást nem fog kapni. Előbb utóbb lépnie kell, hogy magán életét rendezze, és így el fog veszni az az érték, ami jól jött volna egy új nemzeti ébredéshez. Amit barátja, Kassai képvisel, az csak egy célcsoportot tud megszólaltatni, de azt nagyon. De az a csoport valahogy úgy van, mint az adakozók, hangzatos helyen adakoznának, mert egyébként lenne a családban akit támogatni érdemes, de az nem kerül újságba. Azaz amíg lesz fizetőképes hunimádó, Lajosnak az iskolája rentábilis lesz. Tibor iskolája a kert művelése, azaz verejtékes megélhetési forma, azt nem lehet mint egy küzdősportot, délután négytől ötig kikapcsolódásforma művelni.
Pedig ha van valami, ami elindít a saját utunkon, az a saját vállalkozás.
Ez a vállalkozás nem a hétvégi elköltött plusz banikról szól, hanem a szabadságról, a függetlenségről szól.
De ha valami elértéktelenedett ma az emberekben, az pont ez a fogalom, hogy nem tudják mivel eszik a függetlenséget, a szabadságot.
A sok marha azt hiszi, hogy egy egész évi mosogatásból megvehet magának egy hetes fapados szabadságot valahol a picsában.

A hit dolga pedig szent.

Hitkeresés

Átnéztem aztán a legtöbb Kassai filmet, gugliban is utánakerestem. Amikor valami érdekel, utána keresek a negatív oldalára is, mert olyankor előjönnek a buktatók, amikre általában rémes hiszékenységemben nem jövök rá. Kassai Lajosról komoly negatív dologra nem bukkantam. Ilyen olyan ironizáló írói vélemény akadt néhány, de egyik sem nyomott annyit a latba, amennyit Kassai munkássága jelent.
Mit csinált Kassai jól, nem igazán tudom felfogni, de azt gondolom megértettem, hogy gondolat világában következetes volt. Én szivacs vagyok, gondolkodó, Lajos emlékezőnek vallja magát. Megértettem mire gondol amikor emlékezésről illetve gondolkodásról beszél. Jó, azért egy kicsit olyan ebben a beszéd világban, hogy a dolgokat a maga javára irányítja. Ha nincs a kurva kapitalizmus, neki sincs amire keleti képeit kivetítse. Én is, mikor panót ragasztok hulladékból (szivarfa), mindent be tudok tenni: kemény fát, puha fát, a végén csak fa lap lesz. Lajos is körbebeszéli magát, saját gödrében botladozik, de azt hittel csinálja. Ezt a hitet irigylem tőle. Mert ha emlékezik is, azt gondolkodva teszi. De a furcsa az, hogy tulajdonképpen ő nem zárkózik el semmitől, csak mivel határozottan beszél mindenről, és a médiának megvan az a kurva hajlama, hogy oda is képzel dolgokat, ahova nem kéne, én a fogyasztó hajlamos vagyok megenni azt.
Nem fogom elemezni Lajost, nekem most az kell, amit tőle eltanulhatok. Hogy keressem meg a hitemet. Mert ezt elvesztettem. A hit pedig nem egy olyan, amit elő lehet teremteni. Van egy dolog, most akkor tessék hinni benne. Gyakorold a hitet erre és erre. Ez nem megy.
Nem hiszek már abban, hogy amit, ahogyan csinálok, az értelmes. Nem a munkámmal van baj. Azt szeretem. Azzal van bajom, hogy az emberek olcsó, luxus igényét elégítem ki. Nem akarok részt venni a piacgazdaság szellemű világban, nem akarok benne egy kis fogaskerék lenni, egy olcsó opció. Nem az olcsó fáj, nem a munkám értéktelensége, hanem a cél.
Nem hiszek abban, hogy nekem a Praktikerekkel, a Dedemanokkal kell vetekednem. De még ez is hagyján. Jön a kliens, és templomként emlegeti a praktikereket s dédémánokat. Az a kiindulópont. A minőség fogalma: az alacsony ár. Ezzel a szellemiséggel van nekem bajom. Hogy hajlandó a kliens olcsóban gondolkodni. Nem azért mert olcsó, hanem azért, mert már tetszik neki az. Elsajátította. Szereti.
Semmi gond, ne kelljen emiatt az asztalosoknak többet fizetni, mert lásduram tönkre mennek. Nem mennek tönkre, mert azok is lebutultak, elmentek inkább mosogatni, semmint olcsóbban dolgozni. Ez is olyan lett, mint az olcsó imádat: olcsón add magad.
Valószínű, amikor elmegy az ember Kassaihoz íjat vásárolni, nem alkudhat. Ha kell íj, ez az ára. És nem érdekli Kassait, hogy mennyi a Dedemanban a zsinór.
Ezt kell nekem megtalálni, hogy hitem legyen. Csináljam azt ami belőlem jön, vállaljam be, hogy akár tönkre is mehetek, de kezdjek el a hitem szerint élni.
Jelenleg a hitem az, hogy megtalálhatom azt amit szeretek csinálni. Érzem bennem ezt az erőt és alkotó vágyat, tehetséget.

Sajnos emlékezni nincs mire. Hacsak nincsenek bennem másvilági emlékek. Mint Lajosnak az íj. Ezt kell kiderítenem.