Poorbook inside


Nem is tudja az emberiség, hogy micsoda ember vész el bennem. De lehet szerencsémre. Mert mi lenne, ha emberségem miatt szeszbe raknának a jövő nagy megrökönyödésére? Egy, speciális akváriumot kellene csináljanak férfi alkatomnak, kettő, elfajzott képet adnék az emberi fajról. Ezért nem fognak szeszbe rakni. Hiába mondta volt egy régi osztálytársam valamikor, hogy Muká, mert akkoriban ez volt a becenevem, Muká, te szeszbe való ember vagy. Erre emlékszem, de hogy mire mondta, arra már nem.
Január elején elfogyott a tűzifa. Mondtam Csabinak, vagy megtanulunk vízen járni és tűzifát varázsolni, vagy nem tudom mi lesz. Csabi nem nézett ilyen feketén a jövőre. Én nem tudom, honnan van benne annyi optimizmus. Senkije, semmije sincs. Csak élősködő testvérei. De ő mindig azt mondja, hogy nem aggódik. Most sem mutatkozott valami aggodalmasnak. Szívós gyerek ez a Csabi. Ha három napig nem eszik, nem eszik. Nem sír. Dolgozik. Esetleg a harmadik nap említi meg, hogy jó lenne enni valamit bazmeg. Mondom neki, te mit csináltál azzal az ötven lejjel, nem vettél kaját? Nem, mondta, oda adtam a testvéremnek, iskolába ment, legyen pénz nála, egy hétig oda lesz. Régebben vettem azt a 16,79 lejes három az egyben szalámit neki, de mostanában van valami 6,99 lejes, kettő az egyben, igaz egy kicsit kisebbek. Kenyér és majonéz. A legolcsóbb. Azt mondja az jó, mert laktatosabb, mint a margarin. Ez Csabinak az a bűnös testisége, ami miatt el fog kárhozni.
Csabi szokta mondani, maga csak találja ki, szóljon, én megcsinálom. Hát törtem én a fejem, miből csináljunk tűzifát?
Eszembe jutott, valamikor a harangokból ágyúkat öntöttek. Ez a tűzifa helyzet tökéletesen megfelelt az akkori hangulatnak. Csak most nem vasat, hanem fát kell szerezni. A vasat mind eladtuk.
Egy reggel mondom Csabesznek, Csabi, megvan a tűzifa. Azt mondja, ejsze eltüzeli a bútoranyagokat? Biza. Mondom. Nagy takarítást végzünk. Lám, itt a március közepe és nem fagytunk meg, eltüzeltük az összes maradék anyagokat, amikből egy normál gazdasági világban még lehetett volna egyet s mást csinálni.
Nem sajnálom, mert olyan szép rendet csináltunk.
Egyszer így melegedve, tegnap, vagy tegnapelőtt, már nem is tudom, beszélgetünk Csabival és Gigivel. Mondom nekik, te a katonai ház ingyen sem kell senkinek. Kitettem a netre. Nem jelentkezett senki. Kiírtam, hogy ingyen odaadom. Nem kell senkinek.
Egy hirtelen gondolatból mondom Csabinak, te Csabi, nem kell neked a ház egy negyede? Igaz, romokban van, de kijön egy két szoba konyha anyagja belőle, kerttel, udvarral. Csabi gondolkodás nélkül rávágja, ha ki tudunk egyezni, nem probléma, elfogadja. Mondom Csabinak, kétszáz munkanapért a tied a ház egynegyede. Tíz év alatt ledolgozod. Azóta Csabi lázban van. Lesz saját háza. Azt mondja Csabi papírokkal, minden? Csabi, mikor szaroztam az ilyenekkel? Persze, hogy papírokkal. Lázban van a gyerek. Mikor megyünk Katonára megnézni a házat?
Sokszor elgondolom ezeket a dolgokat, hogy a szegénység tulajdonképpen a kilátástalanság, a tudat, hogy semmiféle esély nincs a saját fedélnek. Ez lehangoló tud lenni. Hosszú távon ez a lehangolódás testi és lelki züllésbe fullad. Csabi most kapott egy impulzust. Ki tudja? Ki tudja kiszámítani a sorsot? Lehet ez kellett Csabinak az életben. Lehet, hogy neki ez lesz az a várva várt Marschall segélye? Vagy mint bumeráng visszafordul ellenem?
Nem érdekel, bevállalom.
Azt akarom, hogy a nagy tudósoknak ne legyen igazuk a szegényekkel szemben. Hogy a szegénység az nem valamiféle átok vagy predestináció, sem valami genetikai vírus. A szegénység a nem szegények nemtörődömségének a tükre, a testet öltése, a megvalósulása. A szeretetlenségének a pokla.
Ha Csabi győz, én is győzök. Ha én győzök, Jézus is győz. S ha Jézus győz, akkor az emberiség is győzött.
Ehhez nem kell vízen járni.