Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A föld a lábam alól

Még ilyen pályán kívüli ló sem vagyok,
mely se nem szép se erős,de futna,
Nem tudom mi vagyok, tán tökfilkó,
de ha nem más, biztos dinyiló.

Átszervezem a gépeket a műhelyben,
fontoskodva számolok és elemzek,
mely kábelt kel toldani,
melyet pedig levágni.

Nézem itt az asztalost, szidom mint
a bokrot, hogy nemzeti ünnep napján,
dolgozni akar, bezzeg szentek napjain
szakadhat az ég, ő nem dolgozik.

Bekerült a spirálba, látom én,
hol örvény s hideg rabul ejt,
új munkával régit átad, kérdi hol
ennek a vége, mondom neki: sehol.

Látom Zsiku kérdőn néz, minek
most e felhajtás, hogy gépeket rendezek,
kábeleket újrahúzok, miért nem jó
ahogy volt, csináltam magamnak dolgot.

Mondja Zsiku, egyszer fűtést átszerveztem,
most a gépeket, áramszerelést átrakom,
miért éppen most és mi értelme? Amit pedig
nem tud, hogy hátravannak még a fürjek.

Lehűlt az idő, s jöttek Zsikuék, hogy
mint a malackában, csak a feneküket ha
beengedem, ragasztván ne fázzanak,
mondom ej te Zsiku, lám ez az értelme.

Mert átrakom a gépeket, s a fűtött gépház
lesz a szerelőtök, hogy ne mind kérezzetek
saját szerelőmbe, mert szemeteltek s cigiztek
rendet nem ismertek, én azt nem szeretem.

De hogy akkor fázni fog a gépész,
nem fog te hitetlen, mert azért szereltem
a fűtést, hogy a kandallót majd átteszem
a seggetek a hidegtől oda ne ragadjon.

Beszereltem a kandallót, alakítom az áramot,
Lassan minden gépet átviszek, mindenkinek
meglesz a helye, nekem is a csendes zúg,
ahol zenét hallgatva alkothatok.

A szárítónak váza megvan, igaz fűtést alája nem
szereltem, majd ha lesz mit szárítanom esetleg.
Addig is hogy a meleg kárba ne vesszen,
megmaradt fáimból építettem rakást.

Mint egy újjászületés nézem az egészet,
kiseprem a házat, szellőztetek, jó levegőt
akarok, s várom közben jöjjön az ihlet,
lebegő lelkem valahol még földre szállhat.

Az eddigi út nem volt hibás, csak a szelek
irányát váltották a szélkakasnak, nyikorogván:
új világba új utakat keress, várj nyugodtan
ne keseregj, addig is amit lehet: tedd meg.


Art of értelmetlen

a hátsó kerítés
Van, hogy megharagszom a világra, magamba fordulok. Ilyenkor keresem az értelmetlen tennivalókat, egyben lázadva a világ hasznot hajtó mániája ellen. Mert amikor az ember eleget akar tenni mindenkinek, tulajdonképpen a profit oltárán áldoz, de legelső gondolatom az: adóz, az sem helytelen, hisz ha valakinek ilyen luxus ideái vannak, mint feszt eleget tenni, az adózzon.
őszbe borult a kert
Hogy elszakadt a fiam mobil huzatja, a varrás kioldódott, kiszaladt a szál, vegyünk másat. Nézegettem s azt mondtam nem adok ki még tizenöt lejt egy huzatra. Vettem az egeres lila szemüvegemet és körbevarrtam tíz perc alatt a huzatot. Mondtam a fiamnak, az is bevétel, amit nem adsz ki.
Persze, a kert is bevétel, amit nem adsz ki, de néha többet költök rá, mintha kétszeresét megvenném a piacról. Ezért értelmetlen eme lázongó gyakorlat. De ezt aztán művészi szinten űzöm. Bezzeg ha magamat is művészien tudnám eladni s nem értelmetlenül.
Jött aztán a Jocó, ki Braziliában akart kikötni a nárciszaimmal, megtanulta közben rendesen ültetni őket, s hogy tétlen ne unatkozzon, a kertben dolgoztattam, kizsákmányoltam. Ember ember által. Mint kurva kapitalista, ki zsebre vágja a profitot s az államot megrövidíti.
paplan alatt a tulipálmok
Eldugtuk az összes virághagymát. Minek? Az ég tudja, mert én nem. Szépen betakartuk szalmával, télire paplan gyanánt. Lehet, hogy hülyeséget csinálok, de akarom már látni ezt is.
Ki van takarítva a kert. Megcsináltuk a hátsó kerítést, kiskapuval. Az oszlopokat becsavartuk a fürjtápos zsákokba, reményeim szerint többet fog tartani. Jocó szépen felcsavarta rájuk a megmaradt műanyag csöveket a régi csirkefarmból. Mert azt is összeszedtem hűségesen valamikor.
Az idén elmarad a tető melegház pilot szerelése. SUNLAB név alatt futott volna a projekt, miután a SKYLAB projekt többszörösen dugába dőlt. Hideg van már, nem merek kimászni a tetőre, nincs már kedvemre csillogó fejemet jobban lefagyasztani. Most variálok, hogy inkább a fürjeknek csináljak melegebb téli szállást. Az is világrengetően értelmetlen projekt. De igaz, megvan hozzá mindenem. A kedvem is. Mert mindenhez van kedvem, aminek nincs értelme.
vaslábak helyett faszerkezet
Csinálni, csinálni mint a csontbrigádban.
Jó lenne nekem is egy Laborfalvi Róza, aki értelmetlen világrengetésemben eltartana s ihletne...vagy legalább vállaimat veregetné...néha.
Eltörött a fiam alatt az iskolaszék, hogy legyek szíves javítsam meg. Seperc alatt a hegesztő egy deci pálinkáért meghegesztette volna. De nem. Csináltam neki fa szerkezetet. Hogy szörnyülködjön a világ. Nem volt kedvem elmenni a hegesztőhöz. Nem a pálinkáért. Nem volt kedvem.
csatlakozás a rendszerhez, külön feltöltő és ürítő csapokkal.

A fűtés átalakítás kiállta az időpróbát. Melegebb van a műhelyemben, nem csepeg semmi. A szárító projekt még stagnál. De ami késik, nem múlik. Csak az értelme kell eljöjjön.

Vártalak

Vártalak


Nem tudtam a húslevesbe
mi kell még,
vártam, hogy jössz,
s együtt megcsináljuk.

Kiáztattam a húst,
amint mondtad megnyomkodtam,
fazékba tettem s vártalak,
hogy hogyan tovább.

Eszembe jutott,
hogy murok, petrezselyem s celler
adja meg az ízét, vártalak
s közben megpucoltam őket.

Mind pucoltam és mind pucoltam,
közben vártalak és pucoltam,
fokhagymát is, hagymát is,
hogy azzal se legyen bajunk.

Vártalak, de tétlen nem voltam,
odatettem főni a levest,
sót s borsót is tettem bele,
gondoltam míg fő, beszélgetünk majd.

Amíg vártalak, gondoltam a híreket megnézem,
ledőltem, mert elfáradtam,
nem tudom mikor jöttél,
mert közben elaludtam.

Pikógazdaság

Volt idő, amikor a kis és közép vállalkozásokra vonatkozó hírekre, törvényekre felkaptam a fejem, gondolván, hogy rólam is szól. Aztán felvilágosultam, hogy nem, nem rólam szól. Kis vállalkozásnak számít egy valamit érő cég, több alkalmazottal, a kis és közép vállalkozás megszólításból inkább a közepet kell érteni, például ha van húsz üzleted, legalább két benzinkutad, de minimum egy harisnya gyárad, a kis szócska valószínű tévedésből került oda, vagy bátorításként a közép felé törekvőnek.
Arra a kérdésemre, hogy a magamfajta műhelyes melyik kategóriába soroltatik, a szakember azt mondta: valószínű az engedélyezett fizikai személy kategóriában van a helyem.
Interneten mindenféle vállalkozói és ügyvédi honlapokból kiboncoltam, hogy gyakorlatilag az én helyzetem nem létezik. Jogilag van rá magyarázat, ha legalizálni akarom a műhelyemet, a legközelebb fekvő megoldás, az engedélyezett fizikai személy státus kiváltása, de hogy mégsem jó nekem, megpróbálom elmagyarázni.
http://hazaeshaladas.blog.hu/
Törvény szerint az engedélyezett fizikai személy, ami alatt alsóbb rendű vállalkozói státus nincs, köteles egy akármilyen számolás szerint egy minimális társadalmi adó csomagot fizetni, ami meghaladja a havi 400 lejt, akkor is, ha legális jövedelme egyenlő a nullával. Ezt igazán nem értem, honnan remélik, hogy a semmiből csinálok nekik havi 400 lejt?
Hogy ne maradjak buta, elmentem az állami iparkamarához, ahol a cégeket s a mindenféle engedélyeket bejegyzik, ismerőssel mentem a tanácsadói irodába, mert itt csak ismerőssel szakítanak időt arra, hogy egyáltalán szóba álljanak veled,és elmondtam mit akarok: napi négy órás asztalos tevékenységemet legalizálni szeretném, de úgy, hogy nyitok egy kis bemutató üzletet egy garázsban, napi két órás programmal és a többi két órámban dolgozgatok a műhelyben. Hivatkoztam családi helyzetemre, hogy gyerek, iskola s efféle dolgok rendezése. Elmagyaráztam, hogy különösen az első években nem számítok jövedelemre, mert a sajátos dizájnomat szeretném promoválni a garázsban, valószínű a havi 400 lejes kötelezettséget nem fogom tudni kifizetni. Hogy van e erre egy más vállalkozói formula?
Több szivar után sem tudott nekem érdemlegest mondani a tanácsadó. Motyogott mindenfélét, éreztem, ha sokat erőltetem a témát, elkezd hülyézni. Annyit mondott, hogy de mit lelkizek annyit, csináljak korlátolt felelősségű vállalatot, a kutyát sem érdekli, hogy maga mit csinál benne, amíg nem alkalmaz senkit, mert cégben a tulaj dolgozhat teljesen ingyen, megvan hozzá a joga. Igen, mondom, csak ott egyéb nagykapuk nyílnak ki, állandóan költségeket inventál az állam a cégekre, akkor is, ha egy lej bejövetele sincs. Plusz, amíg egy engedélyezett fizikai személy (PFA) esetében a műhely működési engedélyét megadják a saját felelősségedre, a cég (SRL) esetében azokat meg kell szerezned a hivatalos szervektől.
Meghúzta a vállát a tanácsadó. Arra a kijelentésemre, hogy akkor ezek szerint egy havi kétszáz lejes bejövetelt az ember nem tud cégtáblásan legalizálni ma Romániában, azaz nem tud a nullától valamit kifejleszteni, mert a törvények nem adottak hozzá, azt mondta: nem erre nincs lehetőség ma Romániában, viszont azt sem érti, miért kekeckedem ezzel a dologgal. Hogy vágjam zsebre azt a kétszáz lejt és isten álgya. Megköszöntem a semmit, azaz a megerősítését annak, amit eddig is tudtam, de másként hangzik egy hivatalos szerv szájából.
És akkor elgondoltam, hogy ez amit akarok csak áldozatok árán lehet létrehozni, pedig itt sokkal kevesebbről van szó, mint egy öt tehenes házi gazdaságban.
Innen pattant ki az az ötletem, miszerint ha az államnak valóban fáj ez a kis műhelyes fekete gazdasági réteg, ahogy szereti sűrűn hangoztatni, miért nem ad ki egy erre vonatkozó határozatot, törvényt, hogy eme egyszemélyes vállalkozók besorolandók a háztáji tesz-vesz gazdaságok kategóriájába, s akkor mint egy tehén után, fizet mondjuk a műhely után adót.
Legyen ez a pikó vállalkozók kategóriája. Legyen ilyen lehetősége az embernek, hogy kivált egy ilyen pikó vállalkozói engedélyt, hogy önmagát eltartja, nem kér semmiféle segélyt, ha akar fizet valamilyen biztosítást, ha nem akar, nem fizet.
Ha egy ember, aki nem talál munkát, kiválthatna egy ilyen pikó engedélyt és elmehet bárhova napszámosnak, alkalmi munkásnak a saját felelősségére, fizessen maga után egy fajta ököradót.
Én mondom, sok pénz befolyna az államkasszába, az emberek önbecsülésének is jót tenne, hogy nem feketéznek. Én az alulról építkező gazdaságot látom ebben feltörni, a kis, dolgos emberek nyomorát látom ebben megszűnni.
Elvileg hadd támasszam alá elképzelésemet: egy autó után fizetünk közel 200 lejes évi adót. De valójában az az autó rengeteget szalad, hord, azaz sokkal több profitot hoz a nemzetgazdaságnak is az üzemanyagon, a karbantartáson keresztül. Így az ember is, ha hagyod, hogy kedvére dolgozhasson, nem menne olyan bátran külföldre dolgozni, itthon fogyasztja el, ami az élethez szüksége van.
Hogy lennének visszaélések? Biztos. De ha komolyan vesszük a piacgazdaságot, hagyjuk rendezze a piacgazdaság ezt a dolgot. Mert jelen pillanatban a „piacgazdaság” monopol helyzetben van, kizárólag a nagy üzletházasok birtokában van. Ennek a bizonyítéka, hogy egy egyszemélyes cégre is ugyanazok a törvények érvényesek, mint a tízezer alkalmazottas cégre is.
Na. Így a pikógazdaságról.

Bábeli értékzavar

Igaza van Józsinak, ne legyek ortodoxabb az Istennél, ha legalább egy igaz, becsületes ember kerül Ninivében, és megkegyelmez annak a városnak, én se vessem el a becsületes megrendelőt. Mert százból egy mindig becsületes. Mindig is mondogattam magamban, hogy azért az egyért viszem még egy darabig.
Hogy, hogy nem, de az a századik becsületes megrendelő az a jóérzésű fajta, aki valóban azért jön megrendelni valamit, mert szereti amit és ahogy csinálom. Általában a jóérzésű emberek annyira jóérzésűek, hogy nem zavarják a „mester” urat mindenféle vágyaikkal és elképzeléseikkel, talán úgy érzik, nem szólnának bele egy „művész” úr intimitásába. Magyarán zsenírozva érzik magukat ha zsenírozniuk kell az asztalost. Az ilyen embert nem tudom erőszakkal beráncigálni a műhelybe, hogy csináljak neki valamit. Be kell várjam, hogy becsületes zsenírja átváltson pimasz unzsenírrá. S akkor vannak ezek az unzsenírek, akik mennek begyakorolt, rutinos fapofával, s noha sokat látott az asztalos életében, de mindig valamilyen új trükkel tudnak előrukkolni, ami a dörzsölt szemeket is megviszketteti.
Ha mégis meg kéne fogalmazzam a kisiparosok helyzetét ma a világban, talán azzal fejezném ki a legjobban, hogy: „bábeli értékzavar”.
Ha egy ugyanolyan színű, márkájú telefont keresünk a kereskedelemben, kis járkálás után talán megkerül a legolcsóbb ajánlat. Noha ugyanaz a termék, mégis különbözhetnek a garanciás feltételek, úgyhogy nem kimondottan biztonságos a legolcsóbb variáns.
A rendelésre készített asztalos munkáknál ez a legolcsóbb ár megkeresése nem életszerű, mert nincs két egyforma anyag, munkastílus, kiszolgálás, garancia, dizájn, megoldások, s egyebek. Nagyon relatív ez a ki csinálja olcsóbban dolog. Van akinél nagy árat fizetnek a dicsekvésért, túloldalt meg ott rúgnak az asztalosba ahol érik, ha mamlasz (mint én).
Nincs a rendeléses világban egy értékskála. Az első szempont az üzletházak tucat termékajánlata, a másik szempont pedig melyik asztalos tud nagyobbat lóditani. E két pont között ingázik a mit sem sejtő potenciális megrendelő, teljesen összezavarodva, s néha az idióta téblábolásával összekavarja az értékskálát, s annak adja voksát, aki leghamarabb ígér neki valamit. Csak hogy megszabaduljon már ettől a jövés menéstől.
Tisztán látom, hogy mikor mit akar vagy mit nem akar a megrendelő, mikor fiatalabb voltam, eljátszódtam a családi pszichológust, aki kiszedte az összezavarodott, homályos elképzelésekből, hogy mire is van neki szüksége. De ma már nem akarok beleszólni ebbe a bábeli zűrzavarba, nem az én tisztem kipréselni az emberből, hogy mit akarjon. Lehet, hogy hiba, súlyos marketing elleni vétség, de talán ez a távolság tartásom onnan eredzik, hogy legtöbb megrendelőm mindig kierőltette belőlem amit akart, noha láttam, hogy nem jó, hülyeség, értelmetlen.
A bábeli értékzavart aztán elmélyítette ez a shoping életstílus a nagy üzletházakban, ahol megjelennek ezek a bútorok, ajtók, ablakok, persze ki vannak azok találva a közízlésnek, jó egyformák, elvégre az is ajtó, az is bútor, sokkal olcsóbb, kényelmesebb és mesterművészekkel sem kell bajlódni, vitatkozni, várni rájuk. Nagy igazságok ezek, lám az ijedősebb fajtája ezért inkább bezárja kapuit, semmint örökké érveljen. Akkora ez a zűrzavar, hogy nincs gyomrom ezeknek az érvelésére, rendezésére. Az utóbbi években ez az üzletházas érték kiindulópontos megközelítés akkora arányban és nagy lépésekkel zavaródott, hogy nyugodtan mondhatok egy 99 százalékos zavarodottságot. Az egy százaléka meg nem jár üzletházba, de nem is kell neki semmi, más világban él, és eme százalékhoz hozzá csatlakozik az a jóindulatú, viszont groteszk igyekezet, aki azért rendel, hogy mentse a magyart, de ha lehet üzletházas árakhoz viszonyítva.
Félreértés ne essék, mindenkit szeretek, ha le is szólok valakit, kigúnyolom elkeseredésemben, vagy testességem miatt valakire véletlenül rálépek.
Csak hogy konkrét példával illusztráljak: a Dedemanban egy akármilyen filigrán faajtó 380 lej. Egy dörzsölt megrendelőm azt mondta nekem, hogy Magyarországon ugyanazt megkapta 280 lejért, és ott tudta meg, hogy ugyanezt az ajtót Székelyföldön csinálják 180 lejért. S akkor joggal nekem szegezte a kérdést, hogy nálam egy faajtó akkor miért 600 lej?
Jöhettem volna több érvvel, hogy miért hatszáz lej nálam az ajtó, ami valójában nem éri meg nekem, de ennél alább semmiképpen nem mehetek, de nem jöttem. Mert ahogy telik az idő, egyre több ilyen kérdést szegeznek nekem, és én mást se csinálok, mint gyakorlatilag mosom magam. Ezek után mi fog következni, hogy sírjak? Rimánkodjak? Könyörögjek?
Azt azért nem. Ha van fiatal, aki úgy érzi, hogy megéri befeküdni ebbe a szennyes ágyba, feküdjön, de a kurva az este is, reggel is kurva.
Tehát a bábeli értékzavar.
Meg vagyok győződve, hogy ez az értékzavar ott van a gazdaság és kisipar minden területén, mint egy pusztító járvány tarol az értékekben és úgy látszik ezeknek a kihalt értékeknek most már célszerűbb egy múzeumot nyitni, de ha nem rentábilis, legalább néhány dns mintát jó lenne eltenni üvegbe, nem másért, de esélyt adni a jövőnek, ha majd újra inventálodik.
Józsinak igazat adok azért, ha mégis betéved egy igaz hű a műhelyembe, nem zavarom el, ha ki tudunk egyezni és látom, hogy elégedett lesz attól amit nyújtok, szívvel, örömmel elvállalom. De abba a játékba, hogy ott annyi, nálad mennyi, nem megyek bele.
Erről én már dunsztig papoltam, hogyan lehet az értékeket előhozni és értékesíteni, úgy, hogy mindenki jól járjon és a gagyi mutyinak is az orrára lehessen koppintani, de az ember mikor konkrétumokkal jön, akkor jönnek az eszesek és elkezdik deviálni a témát a háre krisna területére, ahol ilyenek, hogy vallásos meg nemzeti katarzis mindennek az eleje és vége, azaz halvány fingjuk sincs mit akarok mondani.
Persze, nem mondom, ebben a zűrzavarban van aki mégis kap egy egérutat. Mert nagyon akarja azt az egérlyukat és agyon rág egy dolgot,amíg megadja magát. De ha nem is vagyok rá illetékes, se hivatott, megkockáztatok nemzetben gondolkodni. Nemzeti szinten kell megoldani a mi kis banálisnak tűnő gazdasági életünket, ehhez pedig vízió kell.
Ha bárki meg tudná nekem magyarázni mitől jó annak a székelynek elküldeni az ajtót magyarba, aztán onnan visszahozzák neki a Dedemanba dupla áron, és ha valaki meg tudná nekem magyarázni mi ebben a jövés menésben a vízió, igen megköszönném.
Azt mondjuk előre megmondom, hogy pontosan tudom miért van ez, de gondoltam van ebben is valami más, egyéb rejtett stikli, mint a rohadt lefolyó elméletben, amiről nem tudok. És ha azt megértem, mindent megértek.

A jól meghalás

Három az isteni igazság. Azaz, ha az ember egyből nem ért, hármat kap belőle. Egy normál ember általában megelégszik, ha egyszer kap egy ilyen hármas igazság löketet, viszont a mintiai asztalos (oh be kedves: még asztalos...) harminchárom isteni igazság után is kételkedik a jelekben.
A napokban pedig emígy fogalmaztam meg a pozitív szemléletet: „az ember mikor azt mondja a rosszra, hogy nem nézi a rosszat, figyel inkább a jóra, a sok rendezetlen és felgyűlt rossz majd rászakad mint egy terítővel lehúzott tele asztal mosatlan...” Csak úgy büntetésből, mert elhalasztotta a fontos dolgokat.
Szóval az egyik legnagyobb önámítás az örök pozitív szemlélet, legalább olyan hamis dolog, mint a filmekben az egész éjszakai szex utáni makulátlan lepedő.
Mert ugye mind mondtam én, hogy az ember legyen önálló és vállalkozzék, legyen a maga ura, ne uralkodjon felette senki ésígytovább.
Mert ugye mondtam én, hogy az ember nem predestinált a nyomorra. Mindenkinek jut narancs.
Hogy szólás meg nézet szabadság. Nagyjából ezekre tettem az élet rulettjén.
Hogy legyen az embernek becsületes áron, rendes ajtója. Hogy beteljesítvén isteni küldetésemet, mint becsületes asztalos, mint álruhás királyfi bevegyülvén a nép fiai közé, felvévén szegényes gúnyájukat, aranykezem szeretetteljes alázatosságából egyszerű, rászoruló embereknek, méltó a munkás a maga bérére áron ajtókat s ablakokat készítsek, hogy beteljesüljön amaz vízióm, miszerint az ember nem születik vesztesnek.
Aztán nem három, hanem harminchárom csipkebokros meggyulladás után, miután már az egész préri felégett majdnem, eljött rám is ama napsugaras ébredős nap, miszerint felébredve, rájöttem, hogy jó rendesen magamra húztam az asztalterítőt, s az asztalterítőn hagyott mindenféle elnapolt mosatlan a fejemre zúdult.
És megviláglott előttem ama nagy igazság, miszerint az ember, mint mondottam vala: nem születik vesztesnek. De az a nagy igazság is megviláglott előttem, hogy noha az ember nem születik vesztesnek, könnyen azzá válhat.
És ha mondjuk elém állna Lucifer mint egy terminátor fölvértezve, égő fülekkel s izzó vasvillával, füstöt okádó lehelettel és rám rivallna mély hangon, hogy fiam, elvesztél, villámmal most átdöflek, majdnem örömmel és szaladva futnék mártír képekkel a horgas villafogaknak.
De Lucifer nem így szokott jönni beolvasni. Hanem csendes szavakkal, alázatos, kedves hangon néz a szemedbe, mosolyog, megérinti válladat bizalmasan, asztalhoz ültet, kávéval kínál, és társas játékos pajtássággal vezet el arra a felismerésre, amit nem kell neki kimondania, amit te is magadtól megértesz, hogy elérkezett ama nap, mint a sakk-mattban: menthetetlenül vesztes vagy.
És nem tudod eldönteni, hogy Isten vezet így a jó útra, vagy a Sátán kifizette helyetted az Istennél a váltót. S most szól, hogy akkor jött behajtani a csekket.
S akkor a pillanatnyi csendben lassan levettem a szemüvegemet, még átnéztem egyszer rajta, mintha minden időm előttem állna, mintha ez lenne a kivégzés előtti utolsó kívánságom, hogy átnézhessek még egyszer a szemüvegemen, lassú mozdulatokkal letettem az asztalra, és azt mondtam: holnapra választ mondok.
De tulajdonképpen a válaszom már megvolt.
Hogy többet egy lecet nem teszek arrébb rendelésre.
Levetem az álruhámat, megkoronáztatom magam a mintiai csürkefarm nagy királyának, hogyha tönkre megyek, menjek harcban tönkre, ne szép szavak mögé bújva, cseles sakkjátszmákban lavírozni, kegyekért esdekelve bocskaiba öltözött, kokárdás városszéli kirühelődött műparasztok előtt.
Úgyhogy az utolsó szamaritánus, az utolsó mohikán, az utolsó asztalos meghalt.
Hosszú volt a vergődés, de legalább jól meghalt.
Holnaptól nem vagyok asztalos, hanem művész úr.
Alkotó művész vagyok holnaptól, ki majd alkotói szünetekben tulipánjaival fog bajlódni s hijácinthusz honosításokkal.
Így a jól meghalásról.

A furcsa kép

Nézek egy képet és gondolkodom, hogy mi az ami nem stimmel. A kettéosztott kép felső felén szegényesebb ruhában gyerekek az utcán rohangálnak, labdáznak. Régi felvétel lehet, amikor még nem volt tévé, rádió, talán áram sem mindenhol.
Onlájn szótár segítségével kibogarásztam. Fent: ez volt igazán a gyermekkor. Lent: ez az egyik legnagyobb emberi tévedés.

Az alsó képen három gyermek egy modern kanapén ülnek, mindegyik kezében valamilyen kütyü: laptop, mobil telefon s ilyenek. Nem néznek egymásra, csak bambulnak a kütyükbe.
Az összeállítás célja felhívni az emberek figyelmét arra, hogy bezzeg a mi időnkben és bezzeg ma. Egy fajta reklám, mely a civilizáció romlására utal, a körömgomba elleni kenőcs és fogíny szuvasodás elleni fogpaszta reklámok reklám szünetében.
Mert mondom, nézem a képet és érzem, hogy valami nincs rendben.

Volt alkalmam sok ilyen nosztalgiázó korombelivel beszélgetni, hogy milyen szép idők voltak azok az idők, amikor naphosszat a kulccsal a nyakunkban lófráltunk a blokkok körül. Hogy voltak családok nyolc gyerekkel. Így áradozott egy valaki. Nyolcan voltak testvérek, igaz kettő közben meghalt. Tüdőgyulladásban az egyik, perforált vakbéllel a másik. Hordták egymás cipőjét. Verés sűrűbben volt, mint vacsora. Mégis felnőttünk, áradozik nosztalgikusan, majdnem nedves szemekkel a valaki, és sorolja, hogy pontosan a zord életkörülmények hatására lett mindenikből nagy ember. És sorolja nagyságukat. Pártfejes itt, pártfejes ott. De minimum mérnök az atomkutató központban. Igaz az egyik nyámnyila húguk semmire se vitte, de felvétették rajonfelelősnek a Bigbe.
Így áradozva nosztalgikusan nekem eszembe jutott az én nyakamba kulcsos verzióm, amikor a híres Vescan cigány a kártier legrettenetesebb cigánnya másik hat taknyos rettenetes cigánnyal majdnem elvertek, mert magyar voltam és nem való közéjük, és baj volt, hogy egyáltalán létezek. Ezért nincsenek nekem ilyen elérzékenyülésig szép emlékeim a nyakbakulcsos világból, amikor rongyosan szaladgáltunk azon a régi képen és önfeledten rúgtuk a labdát, mit sem törődve hogy van e valamink vagy se, hisz tele voltunk full boldogsággal. Bennem ez a kép egyszerűen nincs.
Viszont az a kép van bennem, hogy kerülő utakon jártam iskolába s szemem sarkából néztem, ha valamelyik rézbőrű felfedezne valahol. S örökké elkívánkoztam Amerikába ha már Kanadába nem tudok eljutni. Erre viszont nosztalgikusan gondolok mindig. Pláne mikor látom, hogy ezek a Vescanok felnőttek, politikusok lettek, s dicső sápadt arcú magyarjaink, noha beszélnek magyarul, de lelkük román, cigány s ezekhez hasonlók.

Nézem a képet és próbálom megfejteni az üzenetet. Mert mindennek van üzenete. Hogy bezzeg mi, ott a felső képen, rongyosan, tisztán, lélekben, szellemben fedhetetlenek, ártatlanok, de mégis erősek, egészségesek, bátrak s ilyenek. S bezzeg az alsó képen a mi gyermekeink, elpuhulva, eltunyulva, lélekben szegények, szellemben üresek, magukba zárva, na tessék: az új generáció. Mi lesz belőlük? Ők fogják a jövőt jelenteni? Miféle jövőre számíthatunk mi részükről?
Bezzeg azok ott fent, kik közelebb állnak az élethez, az igazsághoz, a mennyhez. Bezzeg itt ezek alant pihepuha kanapén ülnek és robotizálnak, nem csinálnak semmit. Nincs bennül élet, sem szeretet, csak magányos egoizmus, lefele néznek, mint a pokolba néző elesett, elkárhozott ember.
Na poftim (na tessék) kultúra.
Érzem a gyűlöletet a képből. A kárörvendést. A megvetést. Hogy amíg egyesek bezzeg, addig mások bezzeg. Hogy rohadna el ez az új generáció. Ezt érzem.
A kép összeállítója valószínű a két generáció közti különbséget akarja érzékeltetni, azzal a nem rejtett váddal, hogy azok a kütyükbe bambuló gyermekek hibásak lennének, valamiben vétkeznek.
Egyetlen egy kis részletkérdésre hívnám fel a figyelmét az ilyen szűzkurva lelki fehérekre, hogy azok a pihepuha kanapén ülő gyermekek szívesebben szaladgálnának, ha szüleikben volna egy kis közösségi szellem, mondjuk ami túllép a templomok kapuin, s ha a szülők történetesen nem azok a hajdani szaladgáló rongyos kölykek, akik felnőttek és minimum az atomkutatásban nem lennének mérnökök, feltalálók s ezekhez hasonlók, aki kitalálták a kütyüket például.
Mert hogy nem a gyermekek találták fel azokat a nyavalyás kütyüket, arra mérget mernék venni.
De biza ugyanezen félhullaságig elájuló fehér kurvák, amikor arról van szó, hogy autót kéne vásárolni, természetesen harminc éves részlettörlesztéstől sem riadnak vissza, csak klíma, gps és abs és kutyapiculája legyen benne. Ebben az érában, ahol a mosás is nagy dolog, amikor automata mosógép mossa a ruhát, nem kézzel súrolják a nagy lepedőket, hogy bezzeg van olyan, amelyik szárít is.
Ha csak egy cseppet is érdekelne minket a gyermekek valódi jövője, felállnánk és cselekednénk. Ha csak egy cseppet is érdekelne minket a gazdasági életünk, nemzeti sorsunk, az igazság s ilyen marhaságok, felállnánk s cselekednénk.
Azért néha figyelnünk kéne a szűzkurvaságunkat felfedő részletekre, hihetőbben kéne hazudjunk, olyat legalább, amit mi is elhiszünk, hisz azoknak a kütyüknek az árát mi fizettük ki, a száznyolc tévécsatornára mi fizettünk elő, internetre is mi utaljuk a pénzt.
Elfelejtjük, hogy amíg a gyermeknek nincs személyi igazolványa, nem tud szerződni.
Na így erről a furcsa képről.

Belépek a politikába

Belépek a politikába. Egy szavazat erejéig belépek a politikába. Nem más, de nyitva szeretném hagyni azt a kaput, melyen eléggé otthonosan mozgok, éspedig az elfogult kritizálás lehetőségét. És a felszabadító káromkodásoknak is helyet hagynék a páholyban, mivel elég jól bánok velük, noha mostanság néhány kedves olvasóm tiszteletére elkezdtem beosztani őket, mint a macskám az egereket: egy egér, egy virsli, egy egér, egy csirkecsont.
Elmegyek és megszavazom ezt a Johánniszt.
Tudom, hogy kik állnak mögötte, ugyanazok a volt kommunisták, szekusok, besúgók, akik Ponta mellett is állnak.
Azért választom inkább ezt a Johánniszt, mert ugyanolyan béna mint én. Nem tud beszélni, Ponta ellenében, akinek mindenre van egy semmit mondó pimasz válasza. Meg azért is választom ezt a Johánniszt, mert lassan gondolkodik nehezen érik, mint én, de előbb utóbb valamit kinyög.
Persze az is van terítéken, hogy akkor megyünk Nyugat vagy Kelet felé.
De ami most a legérdekesebb és legfontosabb: Erdély le akar szakadni.
Egy független Erdélyben gondolkodni, arra már érdemes belépni a politikába akár egy napra is. Egy független Erdélyben legtöbb probléma megoldódna, még a magyar kérdés láza is lecsillapodna s a hűvös reggeleken is szebbnek tűnnének a napkelték.
Szeretek népekkel élni, de néha ez a bukaresti smekker románság nagyon nyomasztó tud lenni. Nem csoda, hogy néha utáljuk egymást.
Talán ha jól meggondolom, Erdély érdekében Pontára kéne szavazzunk, mert felgyorsulna az erdélyi kérdés, a lelkek nyugtalanabbak lennének, több esélyt kapna a cselekvés belendülése.
De a bocsánat, szeretet jegyében Johánniszban megadnánk Romániának az esélyt, hogy magába szálljon s átgondolja ezt a nyugati szellemet. De tudom, hogy szélmalom harc ebben reménykedni. Ez az örök improvizáló, fatalista nép sosem lesz képes tömegesen elfogadni a rendet, a tisztaságot, az egyenességet, a dolgok rendes elvégzését, a pontosságot, a tisztes elszámolást. Az örök lebegés jellemző rájuk, mint húscafatok a kocsonyában. Istenkáromlók, kik keresztet vetnek minden utcasarkon, de szidni csak anyák krisztusával tudnak, kurva istenekkel színezve.
Nem azért mert bízok Johánnisz csapatában, hanem esélyt adok Johánnisznak. Csak neki. Meg aztán dűlőre vittem magamban, hogy semmiképpen nem akarom a régi világot: kommunizmus, szeku, keleti bölcsek marhasága, inkább oldódnék a nyugat nyújtotta szabad szellemben, aztán hogy mivé leszek e liberalizmusban, hadd válasszak én, ne legyen senki nekem a megmondója.
Folytatni akarom álmaimat, kifizetni adósságaimat, befejezni a műhelyt, megalkotni a saját dizájnomat. Fejlődni akarok, nőni amíg lehet. Ide is szeretnék rózsát ültetni, oda is. Akkor is ha nincs értelme. Mert így kap értelmet az élet. Nem egy krumplis zsákon keseregni az élet hiábavalóságán s keresni hozzá a bölcs motivációkat, hogy mitől erényes a nyomor.
Ezek az én motivációim. Ezért megyek szavazni.
Adok egy esélyt Johánnisznak, Erdélynek, és a haladásnak.
Nosza ez az a rész, ahol köveket szoktak ragadni a megbotránkozók....

Szalmás kert

Na most én kíváncsi vagyok, hogyan fog alakulni ez a szalmás kert. Mert nekifogtam én kiszedegetni a virág hagymákat a nyár végén, közben a gyomot irtani, de most mikor elkezdtem újra ültetni őket, a gyom azóta megint az egekbe szökött. Megint felásni mindent, gyomokat ki kapirgálni. Mondjuk ehhez túl nagy ész nem kell.
De adott az a helyzet, hogy ez a Balázs mikor elköltözött a tehenekkel együtt, hogy Istennek legyen ezért hála, hátrahagyott egy kamionnyi szétszórt szalmát. S akkor az a gondolatom támadt, hogy próbáljam ki ezt a szalma takarásos dolgot. Mert szépen elültetve a virághagymákat, elgondoltam, hogy jó lenne a fagyoktól megvédeni őket, mert legtöbb hagyma már a dobozban elkezdett hajtani, s ezek amilyen hebehurgyák, elkezdenek itt nekem kihajtani nagy meggondolatlan fiatalosan, s aztán a nagy hirtelen hidegek derékba törik a forradalmat. És biza most már mondhatom, hogy pénz és munka áll benne.
Az Úr küldött egy messzendzsert, mert ez a Joco visszajött németből, s valahol eltelelne tavaszig, amikor aztán megint menne valahova külföldre. Így lőn, hogy akkor mondtam, beletunningolok a kertbe, ha már itt van. Mert tény, hogy egyedül nem győzöm a műhelyt is, a kertet is s a félvilágot is megmenteni, közben délután halmazozni, németezni, románozni s istentuggya mizni. Például a tegnap délután főztem egy nagy húslevest, hogy ne itt vasárnap délután álljunk neki húslevest főzni, meg persze hamburgert is sütöttem.
Olyan ez a kertezés nekem, mint a hívőnek a templom: egy befektetés az örökkévalóságba. Én sajnos mint mindig, a nehezebb részét vállalom az életnek. Ezért büntetésből földhöz ragadt maradok. Mert nem mondja ez a Joco, a tehenész se mondja, mikor néha nekidől a kerítésemnek, hogy a virágoskert elképzelésem a világ leglúzerebb dolga. Tudom, hogy így van. De én a távolba nézek mindig. Ilyen égkémlelő vagyok. Mindig messze nézek. Szeretek elbambulni a messzeségbe. Nem vágyok messze menni, de szeretem nézni, hogy körülöttem milyen nagy világ van. Mert milyen csodás, amikor valami szar, ingyen munkát végzek a műhelyben, kijövök a kertbe, s mindig van mit csodálni, nézni, tervezni. Az is, hogy szárad ősszel minden. Tavasszal aztán maga a gyönyörűség, amikor sétálgatok az ágyasok közt s szemlélgetem melyik bújt ki, s találgatom milyen tulipán lesz belőle. Hogy milyen dicsőség a mennyben érzés mikor a jácint kitör a földből. Nekem ez az üdvösség. Én inkább ide költöznék haza, semmint egy örökkévalóságig vitatni újra s újra az istenek mellett az élet dolgait.
Nézem a hagymát, hogy gyakorlatilag halhatatlan, egy örök élő. Mindig kihajt, mindig osztódik kettő, háromfelé, van, hogy fiókázik, nem hal meg sosem. Lenyűgöz engem ez a dolog. Mert az ő „buta” szintjén valami hatalmas bölcsességgel bír. Aztán abból a büdös hagymából, hogyan lesz olyan illatozó gyönyört keltő virág, el nem tudom képzelni, csak csodálkozni rajta és élvezni jelenlétét tudom.
S akkor ez a Jocó, ki telelni jött ide, elvégzi a kert nehezebb munkáit. Azt mondom mindig, elég, nem csinálom tovább, de aztán mindig alakul egy helyzet, hogy mégis tovább folytatom. Nem éri meg, nem hoz pénzt, csak visz, de ha maradt bennem valami öröm az alkotás s teremtés terén, az a kertezés az.
Ami jó, mondtam ennek a Joconak, hogy nem kell több virághagymát vásárolnom. Mert szenvedélyesen vásároltam a virághagymákat. Minden évben vettem pár tucattal. Most csak hirtelen számoltam, közel háromszáz tulipán hagymát dugtam el. Nárciszból van közel kétezer. A jácinttal küzdök még, nagyon érzékeny, de most már eljutottam oda, hogy meg tudom menteni, sőt úgymond honosítani is sikerült, már szaporodási jeleket is láttam. Állítólag a jácint hagymákkal csinálnak valamit, hogy virágzás után elrohad. Hogy kénytelen legyél új hagymákat vásárolni. Egy nagy virágos írta a neten. Hogy a külföldi virágosok valamit bele oltanak, hogy többé ne hajtsanak a hagymák. Valamit szintén beleoltanak, hogy amikor virágzik dúsan, szabályosan szétrobban, mint egy drogokkal tele izompacsirta. Aztán teljesen kimerülve elhal. Megjártam több ilyen hagymával. Vagy eltűnt, elrothadt, vagy ha túlélte, az első évben csak nyétyéskedett, alig szuszogott, de aztán a következő években szépen helyreállt, beállt a normál biológiai medrébe.
Két jácint hagyma tetemet rögtön elvirágzás után kiástam, eltettem száraz, hűvös helyre, mert éreztem, hogy a földben elrohad. Összefonnyadtak szegények, noha élettől kellett volna duzzadjanak. Megfeledkeztem róluk, egy pohárkában múmizálgattak legalább két évig. Aztán lőn, hogy a lomos raktárba ilyen kiszuperált polcokat tettem, ha már lom, legyen rendezve címen, és megtaláltam a pohárkában a két hagymát. Össze voltak kucorogva, úgy tűnt élettelenül. De azért feltűnt nekem, hogy nem száradtak el teljesen. Megtapogattam őket, kicsit megpucoltam a fejüket, s látom ki akarnak hajtani. Nosza megörvendtem, el is dugtam a többi mellé, hátha tavaszra feltámadnak.
Az új hagymák mindig elvágódnak az első évben. De a harmadik negyedik évtől, mintha újra életkedvet kapnának. Megkövérednek, kiderekasadnak a hagymák, osztódnak, fiadzanak, öröm nézni, fogdosni, rendezgetni őket.
Érdekes, hogy különböznek a hagymák egymástól. Más és más a természetük. Mindenik másként rendezi életét. Ezt megfigyelni élvezet. A liliomok is érdekesek. Pikkelyesek a hagymáik. Érdekesen osztódnak. És milyen szépek a virágaik. Hét nyolc hagymával kezdtem ezelőtt két éve, a szokásos kiakadásos év után, az idén fiókáztak, összesen 24 kis és nagy liliom hagymát ültettem el.
A kardvirágtól majd befostam. Mert lenyűgözött a szívósságuk, vázába téve három hétig is húsos maradt a viráguk. Minden hagyma őszire még legalább egy két fiókát hozott, nagy fiatalos meggondolatlanságomból összevásároltam pár év alatt száznyi kardvirág hagymát, mostanra lett négyszáz körüli felnőtt hagyma, és legalább kétezer apró fióka, amit elültetve pár év alatt nagy lesz. Ezért mondtam, hogy meggyűlt a bajom ezekkel. S hogy egyhamar nem kell újakat vennem.
Na egyelőre így ezekkel a kerti dolgokkal.

Ha zászló volnék

 Nézem itt a vigyorgó arcok mögött a komor, hallgatag, semmit se mondó lelkeket, olvasom a híroldalakon a bloggereket, mert azt mondják ma nincs irodalmár, ma nincs kortárs irodalom, csak ilyen-olyan mindenféle bloggerek vannak, kik össze-vissza írnak, és az az érzésem van, hogy egy vén, öreg, belefásult generáció vagyunk. Nincs bennünk se harc, se dac, semmi se fűti lelkünket, és minden megírt szavunkkal, elhallgatott bölcs gondolkodásunkkal, mintha ezt szeretnénk pontosan alátámasztani, hogy igenis, mi vén, öreg, belefásult generáció vagyunk.
Nézem az írók, költők régen kiadott könyveiken, van róluk egy egy igen szomorú, gondokba eső képük, legtöbben a fejüket kezükkel támasztják, amék olyan fontosabbnak tartotta magát mindnél, szivar vagy éppen pipa lóg a szájából. Mintha azt mondanák ezzel is, az Élet egy tragikus hely, és ti olvasók ugyebár erről mit sem tudtok, mert ugye boldogok a lelki szegények.
Írhattak akkoriban 1980-at, mikor Szatyával (nem a Szatyával) elmentünk az iskola mellé a Republica moziba, mert mondta Szatya, hogy adnak egy magyar filmet, menjünk be. Hirtelen azt hittük tévedés van a dologban, mert mikor bementünk a moziba, hárman voltunk összesen. De mégis leforgatták nekünk a filmet. Életemben akkor láttam, hallottam először Szörényiekről, Koncz Zsuzsáról. Nem is film volt az, hanem egy koncert. A koncert. A zászló aztán betette nekünk az ajtót. Ha én zászló lennék, nem lobognék csak úgy senkinek. Felfőtt aggyal, lüktető szívvel jöttünk onnan ki, és aztán jöttek snúrban a Szabadnak születtem, Álmodtam egy világot, s mint egy rakéta kilőtt minket egy hosszú pályára, lebegtünk ebben az erőben sebesen, tele reménnyel, hittel s szeretettel, hisz tudtuk: a világ meg fog változni.
Aztán kezdtek lepotyogni a csillagok, a kezdeti sebesség gyorsulása leállt, húzott vissza a gravitáció, ma már 35 év után Szatya sem akar visszaemlékezni rám. Talán kényelmetlen neki is belátnia, mint a mai koravén generációnak, hogy ama lelkesedés lecsapódott mint a reggeli köd, mindenféle forradalmat levert a piacgazdaság.
És tetszik, nem tetszik, hogy a Dedemanban s Praktikerben árulják a bóvli, papír ajtókat, az mindannyiunk a koravén, kudarcba fulladt forradalmunk miatt van, szétszéledtünk a barikádok mellöl, s utcasarkok mögül kiáltozgatunk értelmetlen statisztikákat, komplikált politikai kapcsolatokat.
Most már nemcsak műhelyeinket adtuk oda harc nélkül, hanem álmainkról is lemondtunk.
És most itt állunk, két szörnyeteg elnökjelölttel, mindegyik mögött komoly ilyen bérgyilkos osztagok, ilyen népirtók állnak, s mi azon vitatkozunk, hogy melyik kevésbé rossz. De úgy vitatkozunk ezen, hogy közben nincsenek se álmaink, se lelkesedésünk, mint koravének, mint a szekuritátétól megfenyegetett halálra rémültek, hogy jaj, vajon melyik út visz Keletre s melyik Nyugatra? Sőt, táborokra oszlottunk, és mindkét tábor árulónak s nemzetgyilkosnak címkézi a másikat, de valójában úgy érzem, ez a látszat harc arra hivatott, hogy fedje gyenge lelkületünk rút, ráncos meztelenségét.
Nem tudjuk felvenni a harcot a gonosz ellen, mert nincs bennünk jó indulat. Nincs bennünk a szeretet, amikor azt mondjuk egymásnak: nem tőled veszem a kenyeret, hanem onnan ahonnan olcsóbb, akár az ellenségtől is, ha olcsóbb. Ilyenkor az autonómia kérdések csak látszat kérdések, kibúvó, hogy miért nem tudok én jó lenni. Miért nem tudunk mi összetartani. Mert mások nem hagynak.
Van benne némi igazság azért. Testvér a testvért nem hagy élni.
Nosztalgiázom itt, s vigyorgó arcomból komoran, hallgatagon s semmit se mondó lelkülettel nézek rátok, s várok, vajon lesz e még tavaszi lelkesedés, lelkünkben forradalmi tűz, vagy kinyuvadunk itt lassan koravénen s isten álgya az egészet?

Elnökválasztás 2014

Azt mondja Iohannis de Szibiu:
a hatékonyabb adóbehajtás
lesz ha elnöknek válasszuk,
így a gazdasági víziója.

Azt mondja Attila de Mintia:
Te is Iohannis, meg
Te is Ponta:
Mentek ti a faszomba!

A lerohadt lefolyó filozófiája

Hogy őszintén bevalljam, még nem dolgoztam fel teljesen az andorrai egy hónapos ottlétet, tapasztalást. Nem azért mert valamiben lenyűgözött, hanem azért, mert a bennem élő világhoz még nem adtam hozzá az infót minden részletében.
tipikus andorrai építkezés
Ilyen későn beérő vagyok. A lényeg nekem mindig később, miután már a lépcsőházban vagyok, elköszöntem, minden, nekem azután esik le. Ha kérdez is valaki bármiben, nehezen válaszolok, mert először meg szeretném neki magyarázni a bennem levő világot, hogy a választ a kellő értelmezésben fogadja. De erre sosincs idő. Csak habozás a válasz. S azért egyszerűbb izézni, meg lófaszozni. Mert légből kapott csodaválaszom nincs semmire.
Mint a növény vagyok, melyre ha két elektródát rányomnak, sóhajtozása áramkülönbségeket idéz elő, ezt az áramot aztán mindenféle rendezett aleatorikus kottaíró programon keresztül, meg a midi hangszereivel, mint előre megírt samplerek (halld: a modern techno zene trillu-trillu kolbászait) úgymond megzenésítik a virág „gondolatait”. Mert a nedvességmérő műszer nem tesz különbséget a fa és köztem, engem is bemért ha megfogtam a kiálló pucákat, kezem felületén valami 17%-os nedvességet mért, amíg a szilvafámban 54%-ost, a száraz deszkáimban mind 10-12%-os nedvességet mért. Ugye kérdés mennyi nedvességet mérne a műszer egy punciban, ha ezt meg ilyen intelligensen megzenésítenénk, valószínű egyenesen az örömódát zengené el. Ha rámkötnének ilyen elektródákat, akkor valószínű a dobhangokra kellene rátegyék a bennem zajló áramingadozásokat, hogy az agyam kattogásainak értelme legyen.
ez is andorrai építkezés
Elektródásan talán tudnék hirtelen válaszolni, azok nélkül sajnos nem. Hacsak nem válik türelmesebbé ez a világ.
Na így az andorrai látottak, hallottak, tapasztaltak feldolgozásával. Lassan, mint a méz ahogy folyik, úgy tudom feldolgozni.
Hogy építészet. Első látásra kő s fa s ilyenek. Ez a dizájn. De valójában beton minden. A kő hatás ilyen rácsempézett, vékony kőlapok. A fának legtöbbször fizika ellenes a megjelenése. Sok helyen dísz. Kevés helyen konkrétan tartószerkezet. Nem cél a hitelesség. A hit a betonban keményebb. Ezért nem is történt semmiféle katarzis bennem a kő és fa környezetben. Gipszkartonról ne is beszéljünk. Minden gipszkarton ott. Egyszóval piacgazdaságos mű fejlődés pár ekszilansz.
Amit építettünk. Semmi köze Kós Károlyhoz, de fa.
Elgondoltam, eszembe jutott a budapesti állatkert Kós Károly tervezte épületei. Ott volt ilyen pár excellence katarzis. Mert ott tisztán látszott, hogy a kő, a fa organikusan alakítják az épületet.
Nem igazán értem, ha mi nagy erdélyi vitéz, hős magyarok oly sokszor ajkunkra vesszük Kós Károly nevét, miért nem inspirálódunk építészetéből, amikor házakat, intézményeket építünk?
Megbolondultunk mi ettől a polisztirén mániától, a műanyag török meg kínai nyílászáróktól, papír ajtóktól. A wenge, zebrano műbútorlapok hisztérikusan tartják a top textúrát. Jön a sznob bunkója, tölgyfa ajtóját befesti wenge páccal. Azaz sötét barnára.
Valójában Andorrának nincs építészeti stílusa, falait nem fehérre meszelik, hanem bevonják kőlappal. Ennyi. Aki fa felületet akar a házába, vesz olcsó papírfelületes wenge textúrát. Ennyi. Azt mondják erre, hogy perszonalizált bútor. Azaz ugyanaz a tucatkorpusz tíz centivel hosszabb. Ennyi a perszóna benne.
Helikopterfa
Ami mégis a velőmig hatott, amin sokáig elgondolkodtam, mondtam is ennek a zsüliennek, hogy adjon egy lehetséges magyarázatot a dologra, ha tud, hogy három millió euróval a bankban, miért akart ez a Miguel egy lerohadt vízlefolyó csövet szigetelő szalaggal megjavítani? Nem is tudom, újan talán egy, vagy két euró egy olyan elrohadt alkatrész. Mégis, meg akarta tákolni szigetelő szalaggal. Hogy valószínű van ebben a nézetben egy általam ismeretlen ok, ami végül is elvezette őt ahhoz a három millió euróhoz. És ezt a csoda ismeretlent szeretném én elsajátítani, mondjuk úgy száz ezer euróig. Ígérem, hogy e fölött nem is zavarom többet a világot pekuniárilag.
Persze zsüljen sem tudta mi a csoda van ebben.
De nem hagyott és nem hagyott ez a gondolat bennem, mondván: ha valamit, akkor nekem ezt a dolgot kell felfedezzem, kitaláljam, mint magammal hozott értéket Andorrából itthon gyümölcsöztetni. Mert sem építészileg, sem ökológiailag nem volt mit onnan elhoznom. Csak ezt a titkos relációt, ami a rohadt vízlefolyó és a három millió euró között van. Olyan ez nekem, mint amikor a macska a sült halat követi szemeivel, mint egy gps. Úgy hoztam ezt magammal, mint ama aranypénzt, amit az ember örökké a zsebében tart, de sosem költi el, mert a tudat, hogy ott az aranypénz, biztonságot ad.
Azért is jöttem ezzel haza, mert ezzel jöttem egyébként haza. Építészet nuku, kapcsolat nuku, mert az is hierarchikus mint a volt szekuritáté, így azzal a gondolattal jöttem haza, hogy rohadt vízlefolyóból három millát lehetne összekovácsolni. De hogy?
Ezen gondolkodva jó hosszasan, mint ahogy a méz szinte láthatatlanul folyik, hogy amiben én fölöttébb gazdagabb vagyok Miguelnél, hogy sok ilyen rohadt dolgom van, amire vagyonokat lehetne alapozni.
Így kezdtem el tákolni a fűtést. Így fogtam neki a házi deszka szárítónak. Így fogadtam el azt, hogy ha van ebben az életben érték, azt legelőször az udvarodban, házadban, magadban keresd. Azt tökéletesítsd az abszurdumig. Azt alakítsad, amid van. Csak akkor vegyél mást, máshonnan, ha saját forrásod végképp kiapadt. De akkor is gondold át, hogy van e rá szükséged? Vagy mint a nyolc éve sosem felvett ruhádat csak leltározod feszt?
Ahogy Kós Károly írta többször: van nekünk is zsinórunk, ne hozzunk idegen zsinórt messziről.
Na így a rohadt lefolyó filozófiájáról.

Csövezés

Csövezek.
Az én logikám, bevallom kacifántos és ritkán tartja be a gazdasági növekvés törvényszerűségét. Legtöbbször inkább visszamegyek futni még egy kört, ha valamiben nem vagyok biztos. Mint a körforgalomban, ha az ember nem tudja pontosan az utat, fordul még egyet, kettőt, amíg eldönti az irányt.
Nagyvonalúan azt mondtam, hogy Andorrába ne vigyünk vizest, azaz vízszerelőt, mert az plusz pénz, máshoz meg nem ért, és mindig az van ezekkel a vizesekkel, hogy se betonba nem fúrnak, se fába nem vágnak s akkor két ember mást se csinál, mint futkorászik a vizes mester után, hogy vajon hova kell fúrni vagy vágni egyet, hogy munkájában se legyen hátráltatva.
Mondtam ezt két okból. A harmadik okot kihagytam, mert tudtam, hogy a vizes pénzét úgysem adják nekem, ha én vállalom el a vizet is. Olyan ez, mikor jönnek és azt mondják: ha ugyanannyiért csinálod mint a román, veszem a romántól. Ez is egy logika, de sosem tudtam megérteni.
Az egyik fő ok, hogy bevállaltam a vizet az andorrai faházba az, ha jött volna egy vizes is velünk, a kisbuszban a fiamnak szűkös lett volna a hely. A másik fő ok, hogy legalább nem kell más után futkorásszak a szúrófűrésszel és a fúrógéppel, hogy lyukakat csináljak a vizes keze alá. És persze az egyik mellék ok, hogy piszkálta a fantáziámat, meg tudok e csinálni egy teljes vízszerelést? Azon sértő okot nem is említem, hogy utálom a felfuvalkodott vízszerelőket, mert mindig úgy beszélnek munkájukról, mintha az emberiség egyik legnagyobb intelligencia függő meszeriája (Imrének: szakmája) lenne s azokon a csöveken egyenesen az isten tüze áramlik. A vízszerelő gázsikról meg aztán végleg ne beszéljünk. Nem azon méltó a munkás a maga bérére mércével számolják a vizesek a napi teremtő, alkotó művészetüket, hanem a bennem teljességgel hiányzó gazdasági jó nagy növekedés logikájával. Bocs, de így van.
Kisebb vízszerelés javításokhoz volt már szerencsém itthon. Némi praktikát azért összehoztam, egy kisebb méretű blöffre. Hogy igen, majd én. Hogy őszinte legyek, még magam is meglepődtem, hogy az andorrai vízszerelés első próbára sem csepegett sehol. Jó volt ez az önbizalmamnak.
Ez az önbizalom hozta meg a kedvemet itthon átszervezni a fűtést a műhelyben. Igaz, hogy amíg Andorrában polipropilén csöveket forrasztottam egybe, itthon a fűtővíz réz csövekkel van vezetve. De mint mondtam, a részletkérdésekben sosem szoktam vitatkozni, ha már elindultunk egy úton. Ha réz, akkor réz, tán nem cső az is?
Mondjuk abban biztos lettem volna, hogy egy vizes nem prickolódna régi csövekkel, mondván: uram a régi cső, az régi cső, tudja milyenek ezek a régi csövek. Nem csiszolgatná a csövek végén a festéket, meg nem mind variálná, hogy ne kelljen új csöveket venni. De biza órákat gondolkodtam azon, hogy ne kelljen újakat venni. Csak ezeket az illesztő micsodákat vettem meg, de ekkora átalakításhoz az összeg elenyésző volt.
Tudom, mondhatná a vízszerelő: uram, amennyit itt maga eltökölt ezzel az alakítással, kis ráfizetéssel hamarabb meglett volna. Talán igaza is lenne a vízszerelőnek, de mint mondottam, bennem egy más fajta logika lakozik, és most a legfontosabb nekem az önbizalmam felfele növekedése.
Mert manapság az ember két kútból meríthet: saját önbizalmából és a hitel kártyából. És ami a legdrágább és legnehezebben megszerezhető e kettő közül, az az önbizalom.
Ezt az önbizalmat volt hivatott a mostanság csövezésem.
Rögtön tíz ok került elő, hogy ne most csináljam a fűtés átalakítást, de rendre mind a tíz okot kipipáltam. Amit nem tudtam, kigondoltam, rájöttem, centiről centire haladtam, csapról csapra, így szépen felszereltem hat különféle fűtőtestet.
Jó így ránézni az embernek a saját munkájára, akkor is ha a csövek nem követik szigorúan a vízmérték buborékát, hogy képes volt rá.
Mert muszáj volt képes lenni rá, hisz újabb ismeretlenek, újabb feladatok elé néz az ember fia. S amíg mélázgattam a csöveken, közben gondolatom el elkalandozott, hogy ugyan merre ezzel az asztalossággal is? Mert ez az út, amin közel húsz éve megyek, ennek vége. Ez világos. Új utakat kell explorálnom. Azokhoz meg irtó önbizalmak kellenek. Mert valahogy a hitelkártyát is balanszíroznia kéne, mert az már üres.
Azért néha elgondolom, hogy milyen szerencsés fickó vagyok. Nem kell nekem pszichológus, még tanácsadó sem, noha öregedő fejjel még mindig keresem önmagam, lám itt csövezek, ha jó idő van kimegyek a kertbe, kiszedek még a kardvirághagymákból, tulipán hagymákat ültetgetek vissza, fát hasogatok a tűzre, fűrészport lapátolok a kazánba, és még hol van a villanyszerelés, amit át kéne azt is gondolni, szerelni, mert sok sok önbizalomra van szükségem.
Mert manapság az ember nem tud megengedni magának ilyen két éves depressziókat...
Na így a csövezésről.

A vacsora

Még nem tudtam rájönni, hogy mire fel volt az a vacsora, amit ez a zsülien hozott össze nekünk a multimilliomos szállodájában? Tudom, az embernek örvendeni kéne, hogy alkalma volt egy este úrnak lenni és szolgák forogtak körülötte. És egy asztalnál vacsorázik egy multimilliomossal.
De az én piszkos fantáziámat pont ez mozgatja, hogy nem voltunk odavalók, mégis mit kerestünk mi ott?
Mert hogy gesztus? A gazdag megvendégeli a csórót? Na ezt nem értem, mert ott semmi és senki nem utalt arra, hogy vannak világtájak, ahol az emberek éheznek. Ahol nincsenek síparadicsomba burkolt fiskális paradicsomok. Minden tiszta, mű, előkelő volt a hatalmas szálloda vendéglőjében, egy bácsi mellharmonikán fürelízezett, néhány nyanya tapsoló ritmusára.
A kambodzsai és egyéb éhezőkre gondolva szégyentelenül bezabáltam és csak az bosszantott, hogy nem fér több belém. Hiába unszoltak a süteményekre, nem volt hova belém tuszkoljam. De nem mertem megkérdezni, hogy szalvétába csomagolva elvihetem e? Úgy vagyok, semmint a visszautasítás miatt égjen az arcom, inkább nem kérdek semmit.
Rejtély marad nekem a vendégelés, no nem mintha ezen egy rejtély miatt nem tudnék én aludni, de attól még elgondolkoztam ezen a körülöttünk zajló sürgés forgás dolgon, hogy a szolga, feszt nézte a tányéromat, ahogy elkezdett ürülni, fogta s vitte. Rémesen bosszantott ez az úri pikantéria, mert a mártásokat ki szoktam kenyérrel nyalni. És hogy mind a hátam mögött volt a szolga, borzasztóan elment az étvágyam. Meg attól is, hogy a sovány, gebe multimilliomos öregnek a fiatal feleségének bezzeg adtak papír szalvétát, nekünk meg nem. Hanem ott volt két lebernyeg lepedő -féle a poharunkba téve, amit nem mertem mártással bepiszkolni. Kénytelen voltam kézzel szájat törölni.
Nom du nom, ilyen tálcás, önkiszolgálós dolog volt ez a vendéglő, ilyen templomi áhítattal itatva a hangulat, a szolgák is mintha ilyen mini felhőkön úszkáltak volna, teljesen fa pofával, rezzenéstelen vonásokkal, mert egyébként megesküdtem volna, hogy a román tengerparti ilyen csőcselék tálca tologatós ebédlőben jobbnak nézett ki a kaja.
De persze mit értek én a rafinériához? Mert már arra is felkapom a fejem, ha valaki flancot akar egy budiajtóra is. Mert mire jó a flancolás? Hacsak nem arra, hogy elhitessék veled, hogy most egy vacsora erejéig úr vagy és szaladnak körülötted a szolgák.
Nem szalad senki körülötted, egy drágán megfizetett illúzió az ilyesmi. De lám vannak akik vevők erre az illúzióra. Mert ha nekem fürelíz kell, fix, hogy nem mellharmonikás variánsban fogom meghallgatni, hanem zongorásban és a megfelelő hallban: a műhelyben.
Volt egy része a felhozatalnak, amikor sorra kerültünk, mint vásáron a birkák, ez a zsülien franciául beszámolt rólunk rendesen a szállódásnak, noha nem értek franciául, az este megnyilatkoztak a füleim és nyelveken értettem és minden szót megértettem.
Hozzám érve hallom, hogy egy szót sem említ arról, hogy vállalkozó lennék. Hogy befektetőt keresek. Niggernek állít be, mintha az ő niggere lennék.
De nem is bántam. Mert nem szeretnék néha itt vacsorázni és reszkető térdekkel beszámolni arról, hogy miért nem jött össze a megfelelő profit.
Megcsodáltam aztán a hallban a régi motorbicikli gyűjteményét ennek az embernek, megállapítottam, hogy két olyan motornyi az én gondom s terhem e világon. De nem mint gazdagság csodáltam e kétkerekű csodákat, hanem a kimunkálás végett. Régen milyen masszívan dolgoztak, azok a gyönyörű vázak, kötések, mintha egy örökkévalóságnak csinálták volna.
Csak azt nem értettem, hogy passzol az egész dizájn a mű virágokkal? De talán csak nekem tűnt fel. Mindenki másnak a helyén voltak a dolgok. A szolgák is, a motorok is, meg a mű virágok.
Impozáns. Khé bellé. S holnaptól irány a tonkonzerv.
S Kambodzsán marad minden úgy, ahogy hagytuk...

Lovat a patkóhoz

Az üzleti terv az mindig felülről számol. Hogy tegyük fel van százezer euró tőkénk. Ezek az igazi úgymond vállalkozók. Mert számolnak.
A kényszervállalkozó, akiről még ez a Moise Guran (menő gazdasági kommentátor) is leplezetlen undorral beszél, az aki nem számol, hanem nekifog.
Ha valaki engem kérdezne, hogy valójában kit neveznék én vállalkozónak, egyértelműen azt válaszolnám, hogy a kényszervállalkozó az igazi vállalkozó. Mert a tőkés vállalkozó mikor üzleti tervet készít sok okos ember beavatásával, ott gyakorlatilag nullázza a rizikót. Nem akar veszíteni, csak nyerni, ezért bebiztosítja magát, hogy rizikómentes amibe mászik. Amíg az aki kényszerből bevállal valamit, mindent feltesz egy lapra. Például amikor felhagy egy szar de biztos állással és reszkető térdekkel elkezd olyat csinálni, amiben nem is jártas, fogalma sincs, hogy fog elsülni, de egy fia vasa sincs még legalább buszpénzre sem. (Milyen életszerűen vágom, ugye?)
De ez olyan terep, ahol sokáig vitatkozni lehetne.
Kliens szemszöge
Például egy akármilyen fürdő ajtócskán is vitatkozni lehetne, egyféleképpen látja a megrendelő amit szeretne, és másféleképpen látja az asztalos, mikor elkészíti azt. Szemszög és meglátás kérdése. Attól még mindig egy banális fürdő ajtó, csak éppen háromszor annyiba kerül, mint amire hivatkozik az ártatlan, mit sem sejtő kedves megrendelő, ki úgy néz mint a megilletődött Banderas alakította csizmás kandúr a Shrekből, mikor leadja a rendelést és a Dedemanban látott faajtó árára hivatkozik.
Jó, bevallom idővel én is elkezdtem számolni, főleg a veszteségeket s kamatokat, de senki se gondolja, hogy az valamiféle megvetendő tudomány, lám a hagyma is kihajt a rothadásból. 
Elkezdtem papíron számolni ezt azt, hogy ugyan mitől ment fel úgy a száraz deszka ára? Fenyőnél duplája, a tölgynél akár háromszorosa a vizes állapotához képest. Úgy néz ki, hogy az asztalosságban az idő nagyon pénz. És itt is az nyer, aki semmit se csinál. Kiteszi a deszkát az udvarra, amíg bemegy és alszik, a szellő pénzzé szárítja a vizes fát. Persze, mondja az ilyen, de előbb üzleti tervet készítettem, majd a tőkét bevállaltam, vizes fát vettem.
Na most már az asztalosságban előre nincs hova mennem, az árakat nem tudom emelni, olyan érzékeny lelke van a piacnak, hogy rögtön felszisszen, ha egy kicsit is kistrófolok az árán, így csak visszafelé mehetek, a gyökerek felé. Szó szerint.
asztalos szemszöge
Mondom ennek a román asztalosnak, hogy te, itt van ebben a csarnokban mondjuk százezer euró. Mi az még ötezer? Nem mindegy, hogy az ember százezerrel ugrik vagy százöttel? Mindegy. De ha mondjuk benyúlok ezzel az öttel a gyökerekbe, azaz veszek egy rönkvágó szalagfűrészt, veszek három kamion fát, azt szépen itt mi ketten felvágjuk, kitesszük száradni, közben megcsináljuk a szárítót, s van mihez nyúljunk, ha dolgozni kell, talán értelmet kap a többi száz is? Azt mondta, hogy van benne valami.
Persze, hogy van benne valami, hisz akinek gyümölcs kell az egyszer fát ültet. De ha nincs se facsemetéje, se telke ahova ültethetné, de még ásója sincs, sőt még tudása se hozzá? Csak a vágya, hogy gyümölcsöt enne? Az ilyen haljon meg? Ne haljon meg az ilyen, ha valaki engem kérdez, de mondjuk elmehet egy könyvesboltba és ingyen olvassa ki a faültetés hogyanját, tegyen úgy, mintha vizsgálódna a könyvek közt.
Ezt tettem én is örök életemben. Addig addig rágtam a falat, mint az egér, amely előbb utóbb kilyukadt. Az más, hogy mindig vastag falakhoz volt szerencsém.
Most is elmentem a Dedemanba, hogy ha találok egy ilyen nedvességmérő kütyüt olcsón, isten uccse bevágok a rönkös, szárítás bizniszbe. Láss csudát, tíz eurós nagyságban megvettem egy nedvességmérő kütyüt. Beszúrod a fába azt a két kiálló pucát és kimutatja, hogy a fa mennyire száraz.
Mint asztalos nagyot nőttem a szememben, hisz nedvességmérőm is van. Most már ezzel jelzi az ember, hogy komolyak a szándékai.
Megvan a patkó a lóhoz. Már csak a ló kell.
De hát nem vitatkoztunk mi nagyobb dolgokon sem.
Egy lovon sem akadunk fenn.