A vacsora

Még nem tudtam rájönni, hogy mire fel volt az a vacsora, amit ez a zsülien hozott össze nekünk a multimilliomos szállodájában? Tudom, az embernek örvendeni kéne, hogy alkalma volt egy este úrnak lenni és szolgák forogtak körülötte. És egy asztalnál vacsorázik egy multimilliomossal.
De az én piszkos fantáziámat pont ez mozgatja, hogy nem voltunk odavalók, mégis mit kerestünk mi ott?
Mert hogy gesztus? A gazdag megvendégeli a csórót? Na ezt nem értem, mert ott semmi és senki nem utalt arra, hogy vannak világtájak, ahol az emberek éheznek. Ahol nincsenek síparadicsomba burkolt fiskális paradicsomok. Minden tiszta, mű, előkelő volt a hatalmas szálloda vendéglőjében, egy bácsi mellharmonikán fürelízezett, néhány nyanya tapsoló ritmusára.
A kambodzsai és egyéb éhezőkre gondolva szégyentelenül bezabáltam és csak az bosszantott, hogy nem fér több belém. Hiába unszoltak a süteményekre, nem volt hova belém tuszkoljam. De nem mertem megkérdezni, hogy szalvétába csomagolva elvihetem e? Úgy vagyok, semmint a visszautasítás miatt égjen az arcom, inkább nem kérdek semmit.
Rejtély marad nekem a vendégelés, no nem mintha ezen egy rejtély miatt nem tudnék én aludni, de attól még elgondolkoztam ezen a körülöttünk zajló sürgés forgás dolgon, hogy a szolga, feszt nézte a tányéromat, ahogy elkezdett ürülni, fogta s vitte. Rémesen bosszantott ez az úri pikantéria, mert a mártásokat ki szoktam kenyérrel nyalni. És hogy mind a hátam mögött volt a szolga, borzasztóan elment az étvágyam. Meg attól is, hogy a sovány, gebe multimilliomos öregnek a fiatal feleségének bezzeg adtak papír szalvétát, nekünk meg nem. Hanem ott volt két lebernyeg lepedő -féle a poharunkba téve, amit nem mertem mártással bepiszkolni. Kénytelen voltam kézzel szájat törölni.
Nom du nom, ilyen tálcás, önkiszolgálós dolog volt ez a vendéglő, ilyen templomi áhítattal itatva a hangulat, a szolgák is mintha ilyen mini felhőkön úszkáltak volna, teljesen fa pofával, rezzenéstelen vonásokkal, mert egyébként megesküdtem volna, hogy a román tengerparti ilyen csőcselék tálca tologatós ebédlőben jobbnak nézett ki a kaja.
De persze mit értek én a rafinériához? Mert már arra is felkapom a fejem, ha valaki flancot akar egy budiajtóra is. Mert mire jó a flancolás? Hacsak nem arra, hogy elhitessék veled, hogy most egy vacsora erejéig úr vagy és szaladnak körülötted a szolgák.
Nem szalad senki körülötted, egy drágán megfizetett illúzió az ilyesmi. De lám vannak akik vevők erre az illúzióra. Mert ha nekem fürelíz kell, fix, hogy nem mellharmonikás variánsban fogom meghallgatni, hanem zongorásban és a megfelelő hallban: a műhelyben.
Volt egy része a felhozatalnak, amikor sorra kerültünk, mint vásáron a birkák, ez a zsülien franciául beszámolt rólunk rendesen a szállódásnak, noha nem értek franciául, az este megnyilatkoztak a füleim és nyelveken értettem és minden szót megértettem.
Hozzám érve hallom, hogy egy szót sem említ arról, hogy vállalkozó lennék. Hogy befektetőt keresek. Niggernek állít be, mintha az ő niggere lennék.
De nem is bántam. Mert nem szeretnék néha itt vacsorázni és reszkető térdekkel beszámolni arról, hogy miért nem jött össze a megfelelő profit.
Megcsodáltam aztán a hallban a régi motorbicikli gyűjteményét ennek az embernek, megállapítottam, hogy két olyan motornyi az én gondom s terhem e világon. De nem mint gazdagság csodáltam e kétkerekű csodákat, hanem a kimunkálás végett. Régen milyen masszívan dolgoztak, azok a gyönyörű vázak, kötések, mintha egy örökkévalóságnak csinálták volna.
Csak azt nem értettem, hogy passzol az egész dizájn a mű virágokkal? De talán csak nekem tűnt fel. Mindenki másnak a helyén voltak a dolgok. A szolgák is, a motorok is, meg a mű virágok.
Impozáns. Khé bellé. S holnaptól irány a tonkonzerv.
S Kambodzsán marad minden úgy, ahogy hagytuk...

1 megjegyzés: