Ha zászló volnék

 Nézem itt a vigyorgó arcok mögött a komor, hallgatag, semmit se mondó lelkeket, olvasom a híroldalakon a bloggereket, mert azt mondják ma nincs irodalmár, ma nincs kortárs irodalom, csak ilyen-olyan mindenféle bloggerek vannak, kik össze-vissza írnak, és az az érzésem van, hogy egy vén, öreg, belefásult generáció vagyunk. Nincs bennünk se harc, se dac, semmi se fűti lelkünket, és minden megírt szavunkkal, elhallgatott bölcs gondolkodásunkkal, mintha ezt szeretnénk pontosan alátámasztani, hogy igenis, mi vén, öreg, belefásult generáció vagyunk.
Nézem az írók, költők régen kiadott könyveiken, van róluk egy egy igen szomorú, gondokba eső képük, legtöbben a fejüket kezükkel támasztják, amék olyan fontosabbnak tartotta magát mindnél, szivar vagy éppen pipa lóg a szájából. Mintha azt mondanák ezzel is, az Élet egy tragikus hely, és ti olvasók ugyebár erről mit sem tudtok, mert ugye boldogok a lelki szegények.
Írhattak akkoriban 1980-at, mikor Szatyával (nem a Szatyával) elmentünk az iskola mellé a Republica moziba, mert mondta Szatya, hogy adnak egy magyar filmet, menjünk be. Hirtelen azt hittük tévedés van a dologban, mert mikor bementünk a moziba, hárman voltunk összesen. De mégis leforgatták nekünk a filmet. Életemben akkor láttam, hallottam először Szörényiekről, Koncz Zsuzsáról. Nem is film volt az, hanem egy koncert. A koncert. A zászló aztán betette nekünk az ajtót. Ha én zászló lennék, nem lobognék csak úgy senkinek. Felfőtt aggyal, lüktető szívvel jöttünk onnan ki, és aztán jöttek snúrban a Szabadnak születtem, Álmodtam egy világot, s mint egy rakéta kilőtt minket egy hosszú pályára, lebegtünk ebben az erőben sebesen, tele reménnyel, hittel s szeretettel, hisz tudtuk: a világ meg fog változni.
Aztán kezdtek lepotyogni a csillagok, a kezdeti sebesség gyorsulása leállt, húzott vissza a gravitáció, ma már 35 év után Szatya sem akar visszaemlékezni rám. Talán kényelmetlen neki is belátnia, mint a mai koravén generációnak, hogy ama lelkesedés lecsapódott mint a reggeli köd, mindenféle forradalmat levert a piacgazdaság.
És tetszik, nem tetszik, hogy a Dedemanban s Praktikerben árulják a bóvli, papír ajtókat, az mindannyiunk a koravén, kudarcba fulladt forradalmunk miatt van, szétszéledtünk a barikádok mellöl, s utcasarkok mögül kiáltozgatunk értelmetlen statisztikákat, komplikált politikai kapcsolatokat.
Most már nemcsak műhelyeinket adtuk oda harc nélkül, hanem álmainkról is lemondtunk.
És most itt állunk, két szörnyeteg elnökjelölttel, mindegyik mögött komoly ilyen bérgyilkos osztagok, ilyen népirtók állnak, s mi azon vitatkozunk, hogy melyik kevésbé rossz. De úgy vitatkozunk ezen, hogy közben nincsenek se álmaink, se lelkesedésünk, mint koravének, mint a szekuritátétól megfenyegetett halálra rémültek, hogy jaj, vajon melyik út visz Keletre s melyik Nyugatra? Sőt, táborokra oszlottunk, és mindkét tábor árulónak s nemzetgyilkosnak címkézi a másikat, de valójában úgy érzem, ez a látszat harc arra hivatott, hogy fedje gyenge lelkületünk rút, ráncos meztelenségét.
Nem tudjuk felvenni a harcot a gonosz ellen, mert nincs bennünk jó indulat. Nincs bennünk a szeretet, amikor azt mondjuk egymásnak: nem tőled veszem a kenyeret, hanem onnan ahonnan olcsóbb, akár az ellenségtől is, ha olcsóbb. Ilyenkor az autonómia kérdések csak látszat kérdések, kibúvó, hogy miért nem tudok én jó lenni. Miért nem tudunk mi összetartani. Mert mások nem hagynak.
Van benne némi igazság azért. Testvér a testvért nem hagy élni.
Nosztalgiázom itt, s vigyorgó arcomból komoran, hallgatagon s semmit se mondó lelkülettel nézek rátok, s várok, vajon lesz e még tavaszi lelkesedés, lelkünkben forradalmi tűz, vagy kinyuvadunk itt lassan koravénen s isten álgya az egészet?

2 megjegyzés:

  1. Amikor itt a módszerváltás volt, akkor azon járt az agyam, hogy ugyanazok az emberek fognak most mást csinálni? Attól lesz nekünk jobb?
    Aztán leültem a vécére, és rajöttem, hogy nekem attól jobb, amit magamnak csinálok. Vagy annak, aki nekem fontos.
    Tulajdonképpen itt megragadtam.
    A jót nem mástól várom.

    VálaszTörlés