Na
most én is úgy jártam, mint John Lennon a Let it Be számában,
hogy: „When I find myself...”. Csak nem jött hozzám semmiféle
mother Mary.
A
dolgok értelméről.
Mire
feleszméltem, már több órája görnyedek az elektro irodám
asztala fölött és éppen a kibelezett 5.1es video lejátszó
elektronikáját pásztázom az olvasó szemüvegemen át nagyítóval,
keresem a hangszóró csatlakozásait. Nem tudom, mikor kerültem
ebbe a transzos állapotba, mondom, csak feleszméltem benne, mint
John Lennon a Let it be-ben. És kicsit csodálkoztam is magamon,
hisz a dolgok értelméről már többszörösen is átrágtam magam,
és mindahányszor rágtam magam, sosem jutottam eredményre.
Amint
eszmélek és keresem a pontokat, ahova forraszthatom a hangszóró
szálait, agyam elkalandozik valamerre, közben, hogy ne nyomasszon
annyira az egyedüllét, az az egyedüllét, amikor mindenki elvan
magával, csak én nem vagyok el magammal, mert a világot amit
teremtettem abban a reményben teremtettem, hogy együtt vagyunk
egymagunkban, nem külön-külön mindegyik egymagában, szóval
ennek a szitunak a hátterében, az akadozó kis Acer laptopomról
Puzsért hallgatom, amint elemzi az Amerikai helyzetet. Nem annyira
az amerikánusok helyzete érdekel, hanem inkább szeretem, ahogy
Puzsér annyira beleéli magát, kellemes a hangja, az az érzésem,
hogy van még valaki mellettem. Ugyanúgy szeretem hallgatni
Krisztinát, a szexuál pszichológust, kellemes a hangja, és
imádom, ahogy a szexuális dolgokat milyen szépen fogalmazza meg.
Érződik benne a politikai korrektség, de van a megfogalmazásában
és hang hordozásában valami huncutság, amitől a kiművelt,
kulturált beszéd modora nem zavaró.
A
„find myself” folyamatban odáig emlékszem, hogy eszembe jutott,
van nekem régről két video lejátszóm is, amit áldás gyűjtő
szenvedélyemnek, szépen fóliába csomagoltan elraktároztam, tehát
megfeledkeztem róluk. Most, hogy valamilyen kvázi értelem címen
az analóg keverőmet monitorozásra is szeretném használni, kéne
nekem legalább négy fülhallgató meghajtó, melyeknek le tudom
választani a bemenetelét is, nemcsak a kimenetelét. Miért fontos
ez a részletkérdés ebben a csuda nagy értelmetlenség tengerében?
Azért, mert nem minden hangszeresnek kell ugyanaz a hangerő
mindenben. Olyan ez, hogy a tál salátát mindenki másképp
szereti. Van aki fűszeresebben, van aki az olíva olajat ki nem
állhatja, van aki citromosan szereti. Például a dobosnak inkább
kell a basszus és a vokál, semmint a gitárok. A vokál saját
magát szeretné másképp hallani. A bőgős többnyire a dobra
koncentrálna. Egy felvétel sikere sokat múlik azon, hogy mennyire
hallja magát a zenész és a társai játékát. Amikor az ember
fejére teszi a fülest, az egy zárt világot képez, és ebben a
zárt világban csak az van, ami megszólal.
A
kis analóg keverőmnek szerencsémre négy külön álló kimenetele
is van, amit monitorozásra tudok felhasználni: van két „sub”
hangerőm, és két „fx” kimenetem minden sávon, külön
állítható potencióméterrel, ami nekem a „main” keverésen
kívül négy féle hangképet tudok létrehozni, négy zenésznek.
Ezen kívül van még két fő füles kimenet, ami a „main”
részét adja vissza. Tehát hatan tudnánk fülesen keresztül
interaktiválni. Csakhogy a keverő kimenetel jelei „line”, azaz
vonal kimenetelek, azokhoz kellenek még a fülhallgatókat meghajtó
erősítő fokozatok.
Első
körben összeszedtem mindenféle kis megmaradt kütyü erősítő
részeit, hogy azokból eszkabálok valamit. De volt egy
megvilágosodásom, hogy vannak nekem ezek a video lejátszóim, amik
jók, csak a távirányítók tönkre mentek, egy időben vettem
hozzá másakat, de aztán nem lehetett újakat kapni, mert mint
mondták, ezek régiek, nem kapni hozzájuk. És egy menűs Dvd
filmet anélkül nem tudsz elindítani, a cuccokon levő gombok nem
adnak erre lehetőséget. Az egyiknek van hat hangszóró kimenetele,
gondoltam talán felhasználhatom füles végfokoknak.
Na
így fájndingoltam magamself az akció közepében, és felettébb
csodálkoztam magamon, mert az utóbbi időben semminek nem találom
az értelmét. És ha semminek nincs értelme, akkor minek bütykölöm
ezt? Talán mert nincs értelme?
Hogy
értelmetlen az időtöltésem akkor jöttem rá, amikor már második
este is görnyedek a kibelezett cucc fölött és immáron a netről
leszedett végfok Icék rajzait böngészve próbálom a
bemeneteleket elkapni, de annyira picik a forrasztott pontok, hogy
nem látom esélyét annak, hogy rá tudjak amatőr szinten
csatlakozni. Csupa ilyen processzoros százlábúak vannak a
nyomtatott áramkörön, nem lehet fizikálisan rácsatlakozni.
Rájöttem, nem tudom céljaimnak felhasználni. De azt mondtam,
alszom rá egyet.
Ami
jó az egészből mégis az, hogy szétszedve a video lejátszókat,
felfedeztem az egyikben egy elveszettnek hitt kedvenc zongorás
hanglemezt. Ez öröm volt számomra, mert azt hittem valaki ellopta.
Ezek szerint a világ mégis egy szép hely, nem lopnak csak úgy el
egy kedvenc zongorás cédét. Ez is úgy megnyugtatott, hogy minden
a helyén van, csak lehet épp én nem találom őket.
Isti
végül nálam kötött ki. Azt mondta, szeptemberben lesz 18, akkor
ahogy megkapja a papírjait, hogy nagykorú, elhúz Németbe. Hogy
addig ha adnék neki munkát. Persze. Kicsit nehéz lesz fizetni, de
akkor elvégeztetem vele az erőmunkákat. Minden régi ablakot,
bútort, kacatot lehordatok vele az emeletről, szétszedetem vele,
segíteni fog festésben, csiszolásban. Szeptemberig elleszünk.
Telefonjáról
idegen és román rappot hallgat, nem szereti a zenei ízlésemet,
neki a rock, a blues nem jelent semmit, ha lehet a csarnok másik
végében dolgozik egymagában. Ott cigizhet egyfolytában. Elnézem
ezt a gyereket. Mit gondolhat magában? Konkrét bejövetel kell,
hogy megalapozza életét. Aztán a pénzzel majd eldönti, hol vesz
magának házat. És ha meglesz a házad, valahol itt, mert máshol
kizárt, hogy házat vegyél, kérdeztem tőle egyszer, mihez kezdesz
akkor? Ugyanaz a bullsitt lesz akkor is, ami neked most itt bullsitt.
Elnézem
a tehenészt, ahogy elvan itt egyszerűségében, mondhatni
bunkóságában, mert élete -nem is tudja felfogni- boldog lehetne.
Itt van a családja, egymás nyakán csüngenek, életformájuk a
munka köré tartja őket egyben, igaz egész nap veszekednek,
isznak, káromkodnak (mondjuk ezt én is), mert nem tudják értékelni
az együttlétet.
Mondjuk
megértem Istit, hogy ha lenne is egy kedvese, az Istiért lenne a
kedves, vagy azért, mert a közös háztartásban többre mennének
együtt? Mert az az érzésem, hogy manapság a házasságnak nincs
nagyobb eszmei értéke, mint a közös megegyezésen alapuló
háztartás. Miért van az, hogy a felek elvárják egymástól
ugyanazt a hozzáállást az anyagiak révén? Én hoztam ennyit, te
mit hozol? A családi élet boldogsága azon múlik, hogy mennyire
egyformán állnak hozzá a felek az élet körülmények
megteremtésében, akár úgy is, hogy egész nap nincsenek együtt,
világképük sem ugyanaz már rég, mint húsz évesen volt, a
gondolatokra sem kíváncsiak, mert minek az, mit segít az a
háztartásban?
Isti
nagyon szépen kitanulhatná az asztalosságot, eladnék neki egy
részt ahova lakást építsen, egy kedvesfélével beköltözhetne
és élhetne a hobbijainak, a családjának, de Isti tudja, hogy jó
csajhoz jó lakás kell, nem csarnokrész, ide Hamupipőke sem jönne
ki neki, a világ végére, minimum egy garzón a városban,
hogy a városi élet kulturális epicentrumába legyenek. Ha Nike
cuccokban jár Isti és zselézi haját, azt hiszi így kívánatosabb,
értelmibb, jobban oda figyelnek rá. Felfigyelnek értékeire.
Azokra a vélt értékekre, amikből dőzsölésig tele vannak a
hasonszőrű lányok is. Nike gendermentes cipő, bokazokni.
Nem
tudom elítélni Istit. A nála sokkal tanultabb rétegek is ebben a
perspektívában gondolkodnak. Értelmiséginek tünteti magát a
korombeli, villogtatja mű fogsorát, ami bocsánat, de nem protézis!
A csonkokhoz ragasztott mű fogsor mégsem egy szánalmasan klappoló
protézis! Ha szignáturésan lehetne csak felragasztatni, biztos
hogy nem a Hamvas szignáturést tétetnék fel ők sem, hanem a
nájkost.
Legyen
az ember tanulatlan, vagy bunkó, mind birtokolni vágyik, ha éppen
Hamvast olvas, akkor is birtokolni és uralkodni vágyik, nem
odaadni magát valakinek. Dehogy! Nehogy már valaki tulajdona
legyen! De őhozzá bezzeg tulajdonként ragadjanak.
Úgyhogy
hagyom Istit külön dolgozni, idegen és román rappot hallgatni,
cigizni. Zörgetett, azt adjam neki, amiért zörgetett, ne akarjam
megmenteni.
Eszembe
jutott, hogy valamikor fiatalon elkezdtem zongorázni. Az első és
egyben utolsó dal amit megtanultam, az a John Lennon Let it be száma
volt. Megszereztem a kottáját és betanultam a zongorán, amíg már
kivülről tudtam. Azt hiszem, hogy abban a félévben a szomszédaim
teljesen megörültek, ahányszor eljátszódtam. De már elég szépen
elzongoráztam a Let it be-t. Aztán megvilágosodtam, mert ezek a
világosodások már elég fiatalon elkapták a frakkomat, hogy jó,
jó, de mire jó? Mire jó, hogy eljátszom a Let it bít? És akkor
minden áron dobolni akartam, hogy annak valószínű több értelme
van.
Nosztalgiából
letöltöttem az este a Let it be kottáját, de hirtelen megcsapott
a világosodás árnyalata, és de minek is? Elbaszok vele pár
délutánt, és minek?
Így
a dolgok értelméről.
A
nyugati civilizáció példaértékű embere vagyok, aki tele
cuccokkal, de boldogtalan, céltalan. Megtehetném, hogy elmegyek
Indiába, felfedezni az állítólagos spirituális életformát,
melyből csupán egy elem hiányzik, de mindenki titkon rá vágyik:
az értelmetlen, boldogtalan nyugati jólét és civilizáció.
Visszamennék a dolgok gyökeréhez, nem az emberi megoldáshoz.
Az
emberi megoldás az lenne, ha az ember egymásban lelné örömét és
nemcsak önmagában keresné. Az anyagi világ csak alibi, hogy a
kurva anyag miatt nem tudjuk egymást szeretni és egymásért élni.
De valójában nem akarjuk egymást, csak egymás szkilljeinek a
hasznával élni.
Ez
borzalmasabb minden szegénységnél.
Még
egyszer: így a dolgok értelméről.