Ping és Pong

Al Bundy, a konzum társadalom filozófusa, ki volt oktatva a lánya által. Az oktatás pedig így hangzik: „a japán ping és pong filozófia az az, amikor te szarban vagy, és más örvend neki. Érted apa? Ping és Pong?”
Giccses műszerkezetek. Kár a fáért...
Én, meg itt a lúzerek apostola, éppen a napokban verítékeztem az dologban, hogy miként tudnám életfilozófiámat egy mondatban megfogalmazni? Mert hiába ír az ember kétezer oldalt, a végén még mindig kimarad valami. És ezen gondolkodtam, hogy pont a lényeg marad ki mindig. A lényeg, mely Al Bundy lánya szerint: Ping és Pong.
Mert ugye, sok kérdés felmerül a munkámban például. Hogy miért nem árasztom el a netet az andorrai házépítéssel, például? Hogy munkáimról nem teszek fel képeket. Hogy nem dicsekszem agyon a munkáimat, hogy meg sem próbálom legalább leírni a munkámat?
Ezt a kérdést magamnak is feltettem.
Beszéltük itt ezzel a román asztalossal, hogy bezzeg a mai emberek nem szeretik a munkájukat. Nincsenek megelégedve a munkájukkal, munkahelyükkel. Bezzeg.
De bezzeg, mondom ennek a román asztalosnak, kire sűrű empátiát, türelmet és szeretetet invesztálok, mert nagyon ráfér, szóval mondom neki, hogy sajnos én sem szeretem a munkámat. És bennem is hiba van, mondom.
Most ennek a ping és pong fényében, hogy az én verítékemen más boldogul, kezd nekem kiszüremleni, hogy mitől is ez a munkaundor.
Mert az ember ha ad egy jobbot, kell nekik az egész. Az ember ha lehajol valamiért, felmosatják vele az udvart is. Magyarán, ha jó vagy, leszarnak. Ez a ping és pong. Érted?
Mert nem tudom honnan veszik az emberek, hogy én például padlásajtót is készítek? De ha felhív a nemtomki, hogy igazán s így meg úgy nincs kit hívjon, az lúzerek apostolaként elmegyek, felmászok egy létrán a padlásajtóig (de nem értem miért?), lemérem, s mondom csókolom ennyi. Erre a segítségre szoruló padlástulajdonos hirtelen tőzsde arcot vesz fel, és rákérdez, hogy műanyagból olcsóbb, mi a különbség?
És sorolhatnám. De nem sorolom, mert megint felkapja valaki a vizet s vérig sértődik. A vérig sértődések azok mindig pongosoké, ha történetesen én vagyok a ping. Nekem nem szabad vérig sértődni, nekem a kutya kötelességem olcsón, gyorsan mindent elvállalni. Egyszerű, mert a pong nem az, aki olcsón adja magát. A ping a balfasz, a pong az életrevaló.
Ilyen s ezekhez hasonló filozófiák, mint a balansz majd reglálja ezeket a ping és pong súrlódásokat, ezek mind mondvacsinált és hamis filozófiák. Tévhitek, melyeket a balfaszoknak találtak ki, ha sokat kérdezősködnek. Nincs balansz. Nem is lesz sosem.

Az embernek ritkán van olyan lehetősége, hogy olyan szemszöget találjon, ahonnan rá tud látni az élet egészére. Nekem megadatott ez a szemszög, és jól beégettem a retinámba. Ott voltam az Alpokkal szemben, egyik hegy közepéről ráláttam a majdnem három ezer méteres csúcsokra. Alant a lábam alatt pici foltonként a városkák, fent pedig a hóval borított csúcsok fénylettek.
S akkor mint Pilátus, felkiáltottam: „Íme az Élet! Látod Hunor? Ennyi az élet! Ott azok a pici foltok, ott lent. Annyi.”
A többi az mind kietlen pusztaság: vagy forró, hogy elégünk, vagy hideg, hogy lefagyunk. S abba a kicsi foltba tömörülünk mi, s lészen nevünk balfasz, vagy életrevaló. Ennyi. Semmi több.
A többi az mind vágy, hogy majd a hóborította csúcsokon is élni fogunk valamikor. Vers, regény a többi.
Mert nem érzem jól magam a munkámban. Szóval nem a szakmával van a baj, hanem azzal amit csinálok. Egy padlásajtó ennek, egy antikbútor csiszolás annak, egy faház Miguelnek, ésígytovább...de nem engem képviselnek. Munkáim nem képviselnek engem. Ezért nem fotózom, nem terjesztem és így tovább. Mert semmi közük hozzám. Nekem sem hozzájuk.
Kialudt egy tűz bennem. A konzum társadalom félreértett (mint meg nem értett művészt), hagytam, hogy félreértsenek, mert felhatalmasodott bennem ez a szociómarhaság, hogy mint a lúzerek koronázatlan apostola a szegényeknek legyen szép és jó ajtajuk. A szegények erényességüktől kicsordulva isznak, rendelni a gazdagok jöttek, mondván, hogy ők ama szegények kikért én élek és halok. Ja de nem a fizetős gazdag jött hozzám, hanem a fösvényjét neki gazdag. De ha ennek is puccos dolog kellett, elment a márkáshoz, mert jó, hogy ügyes vagyok és olcsó, de nem vagyok márka.
Na most van megint feladatom, hogy ezt a ping és pong dolgot magamban elrendezzem, addig befejezem a padlásajtókat és társait.
De most már nap mint nap közelebb vagyok a nagy változáshoz.

Azt mondta valaki: megint alakítasz. Igen, mondom, alakítom a fűtést megint, mert ha tévedek belátom. És ha tévedek, azt előbb utóbb kijavítom. A fűtéssel is tévedtem, hogy legyen mindenhol és mindenkinek egy pici meleg. Nem, tévedtem. Legyen kevesebb helyen, de jó meleg.
S akkor flex, cső, s dumnyézó.
Na így a pingről s pongról.

Bűnös miccs

Andorra ház 2014
Mondom ennek a csempés Giginek, hogy menjünk az andorrai dologra együnk egy jó bűnös miccset a piacon. Ott abban a zajban, füstben, jövés menésben. Ez a csempés Gigi segített nekem, és ő rakta a csempéket a házba. Mert megígértettem magammal, hogy ha hazamegyek Andorrából, elmegyek a piacra és eszek egy igazi hús ételt, egy bűnösen zsíros, egészségtelen miccset. Úgy, ahogy nem szeretem: sok szóda bikarbonáttal benne. Mert az a nyugati lájtos kaja engem depresszióba kergetett ott Andorrában.
Elhagyott házak Francia országban
Mondtam is ennek a Giginek, amíg ettük a három miccset fejenként, hogy ha ezt meg kellene egyék az andorraiak, felfordulnak tőle. Májuk nem bírná ezt az ételt. Túl masszív nekik.
Ez amit elmondtam neki.
Amit nem mondtam el, az nem ez.
Rájöttem, az ember manapság hiába mond el dolgokat, az emberek egyszerűen nem tudják a figyelmüket tárgetolni. Azért, mert a teljes lényük be van tárgetolva arra, amit a gazdasági atyaúristen diktál nekik: a reklámvilág. Vagyis a reklámvilágon keresztül a talpraesett marketingesek. Azon tudományág doktorai, akik nem gyógyítják az emberi lelket, hanem mindent a latba véve, hatalmas költségvetésekkel betegítik, butítják az emberi lelket.
Én még találkoztam életemben olyan emberrel, akinek volt lelki tartása. Kevés olyan emberrel találkoztam, egyik kezem ujjaival kiszámolom őket, ma már belátom, nincsenek ilyen emberek.
Köztünk levő különbség: 3.000.000 euró
Rólam sem mondhatom, hogy lenne valamilyen igyekezet bennem ilyen irányban. Nincs. Már attól is megundorodtam, hogy ez irányban gondolkodjak.
Ott ettük a miccset a piacon, a füstben, zajban, forgatagban. Valamiért jól esett ott lenni. Még egy kicsit érezni a balkáni ízt, amíg fel nem számolódik a steril nyugat hipós vizében.
Elcsámcsogtam ezt a miccset azon pueril megrendelőim emlékére, akik azt hitték, hogy bejönnek a műhelyembe és ők mondják meg mi mennyi.
Nem. Majd mondják mi mennyi a multinak. Mert lassan lehúzom a rolókat. Mert jobb azelőtt lehúzni a rolókat, mielőtt az utolsó büszkeség szuszomat is kilehelem magamból...vagy kiverik belőlem...

Andorra utáni blue

Leülepedtek bennem az andorrai dolgok, azt a fáradtságot átvette már egy más fáradtság. Olyan ez mint a műhelyi és a kerti fáradság. Más mindegyik. Kipótolja egyik a másikat. Ha itt ez nem fáj, amott biztos fájni fog.
Testileg érdekes dolgot éltem meg, mert amíg fent voltunk a sziklás helyeken, nem fájt a lábam. Szokatlanul sokat tudtam dolgozni, három hét alatt jókorát fogytam, és minden stressz ellenére jól éreztem magam. Ezt ott úgy magyaráztam magamnak, hogy persze rá vagyok állva, mert sietünk. Igazából akkor jöttem rá, hogy milyen hatással van rám a magaslati levegő, amikor hirtelen lejöttünk a tengerszintre. Térdem elkezdett sajogni, sarkom úgy fájni, hogy alig tudtam rálépni, szívem aggasztóan szorítani. Rosszul voltam egész nap. Mondtam, ez a kimerülés.
Viszont másnap átkeltünk az Alpokon, még magasabban jártunk, mint Andorrában. Mint egy memória kártyát mikor kiveszel egy gépből, úgy szűnt meg minden fájdalmam. Úgy éreztem, megint jól vagyok. Mondtam is a többieknek, na itt ezen a kopár helyen el tudom képzelni a hátralevő életemet. Ahogy leereszkedtünk megint Olasz ország felé, megint rámborult minden bajom. Estére Velencében már félhulla voltam megint.
Egész életemben vágytam a hegyekbe, de nem lehetett, és nagyon hiszem, hogy ezentúl sem lesz alkalmam ott élni. Már késő ezen gondolkodni.
Ami a munkánkat illeti, borzasztóan összecsaptunk mindent. Nem vagyok hibás. Nem én vállaltam a házat. Volt egy pár megjegyzésem a fővállalkozó felé. Hogy azt azért mégsem kéne. Ellenkezett velem, láttam, hogy hülyének néz engem is, mint a megrendelőt. Aztán abbahagytam az okoskodást. Mindig kérdeztem, tehát én is tettem a hülyét, hogy akkor ott mi legyen.
Nosztalgiáztam a fiúknak, hogy hely azok a szép idők, amikor a szegő léceket is lecsiszoltuk, nem mint ma, hogy a vágások helyén a szálkák mint a sündisznóból úgy állnak ki. A felmosóval mikor rámennek, beakad, elszakad. És nem csak ez a legnagyobb baj. Borzasztó szerkezeti hibák, megannyi pancser megoldás, csakhogy gyorsan - gyorsan menjen minden. Mondtam is, úgy fog besüvíteni a hegyi vihar, hogy még trillázni fog szépen, mint a tavaszi madárdal.
De hát nem szép dolog a saját munkánkat kritizálni. Én megtettem mindent, ami tőlem telhető volt. Hogy Cz. Gábort idézzem. Néha rám is szólt ez a fővállalkozó, ha mindennel így elbabrálok, nem fejezzük be sosem. Gondolkodtam mit tudok áthidalni, hol tudok időt spórolni, de az lett a vége, hogy többet, gyorsabban dolgoztam. Mert nem tudtam semmit sem kihagyni.
A ház szerkezetileg nem volt az én feladatom, az én dolgom volt az ajtó ablakok beszerelése, a lépcső, a villanyszerelés, a vízszerelés, persze minden kapcsolóval, dugasszal, lámpával, vizes dolgokkal beszerelve, a konyhabútor beszerelése és a tanácsadás a többieknek, ha rá szorulnak. Az lett, hogy az első hetem ráment a szerkezetre, mert senki nem tudott semmit. Szerveztem a szerelést, csináltam a bonyolultabb részeket, ahol vinklibe, netán szögbe kellett vágni, illeszteni. Minden munkafázisban voltak eltérések, hibák, azokat rendezni kellett. Olcsó, balfasz embereket hozott ez a fővállalkozó, még szerencse, hogy a csempézőt én ajánlottam és vittem, mert ő volt egy értelmesebb segítőm, de fel is hányta nekem a séf, hogy sokat ígértem neki.
Láttam, hogy a fösvény megrendelő egyet vitatkozik ezzel a séfünkkel, de ez kitartóan ellenkezett vele. Megértettem, hogy sokban egyeztek és sok nem úgy lett, ahogy egyeztek. De találkozott a fösvény a zsugorival, így megértették egymást a végén.
Próbáltam figyelni az embereket, éreztem Miguelben, hogy közeledni akar, mondana valamit, de nem mondott mégse semmit. Mert jövőre is terjeszkedni akar, időben több faházat akar építeni. De rájöttem, hogy ezeknek a kapcsolataik évszázadosak és a hierarchiából nem engednek. Amilyen vitézek, olyan félősek.  Pedig szeretne Romániába fektetni pénzt.
Amivel magamban feldühített ez a román séf, hogy előszedte a magyar kérdést, hogy miféle dolog, hogy mi romániában élünk és tiltakozunk a román nyelv ellen. Magyaráztam neki, hogy genetikánkban magyarság van, normális, hogy a román nekünk nem anyanyelvünk és nehéz nekünk adaptálódni. Nem tetszett neki, nekem sem a téma, nem vitatkoztunk erről. De elmondta, hogy a székelyek fix mint a katalánok hülyék, hogy autonómiát akarnak. Hogy a kárukra van. Mondtam, ha ezért aggódik, hogy a kárukra van, hagyja őket legyenek autonómok, hadd menjenek tönkre.
Nem lesz itt béke sosem, szomorúan látom, hogy a lelkek háborognak és előbb utóbb elszakad a cérna. Sok vér fog ömleni és hiába.
Az utolsó háborús írásomtól a helyzetek csak rosszabbodtak.
Konkrétan három havi munkadíjam egy része ráment az egyik hitelezőm éves kamatjára, a megmaradt pedig pár óra alatt elment ilyen olyan számlák egy részére. De ne hazudjak, vettem Hunornak valami trikót, tréning nadrágot, egy dzsekit, magamnak két nagy tréning nadrágot ilyen leárazott ruhásban az osztrákoknál, és vettem egy pár virághagymát, amilyen nekem még nincs. Gyűjtöm a virághagymát, mint egykor a bélyeget.
Eldöntöttem, többet nem megyek külföldre. Zsüliennel pláne nem. Pedig le se poroltam az andorrai port rólam, hívtak Svájcba dolgozni rendszeresen. 
Nem tudom hagyni a családomat. Így is megviselte a fiamat az egy hónap kimaradás az iskolából, az otthontól. De lekövetkeztette a pozitív részeket: a mi otthonunk szebb és jobb mint bármilyen külföldi ház, lakás, város.
Ha ebben gondolkodok, nyereségre állunk. 

Na így az andorrai tapasztalásról.

Whisper in the desert

Ez az emberi lelkecske olyan érzékeny szegény, hogy ha valami negatív, azt mégis szeretné pozitívan megélni.
Mert én itt napok óta kerülöm a témát, hogy a kedves lelkes olvasóimnak hogyan mondjam el a világcsődöt, hogy az mégse világcsődnek hassék.
Vannak perspektíváink, hogyne lennének perspektíváink. Ezt a káros táplálkozási rendszert fel tudnánk váltani egy egészséges táplálkozási rendszerrel. És hálistennek sok példa van már rá, hogy az ember a saját kertjében miket termeszthetne, saját farmján miket tenyészthetne. És mindezt olyan harmóniában, hogy mindenféle karmának meg tudna felelni.
Olyan ez a perspektíva, mint amikor egy tönkrement cég érdekében jön a nyakkendős marketinges és fél órán át árasztja a perspektívák bőségét, hogy mennyi minden lehetőség van felfejleszteni egy céget, ha az ember hozzáállása megváltozik. És az ember nem is mondhatja, hogy nincs úgy. Minden a hozzáállás kérdése.
Ha az ember olyan ellenérvekkel jön, miszerint a cég legnagyobb baja, hogy nem tud a termeléshez elég bevételt megteremteni, mert a piac nem fizet többet, és az agyonrágott spórlás, személyzet csere sem segít, a marketinges szempontjából hiányzik a pozitív szemlélet és hozzáállás.
Persze, mert ő is ebből nyeri a nyakkendőre valót, hogy meggyőzi az embert a pozitív hozzáállás hiányáról. Mert más érveket, megoldásokat ő sem tud felmutatni, minthogy a fogpaszta reklámos csak ismétli a végtelenségig az egészséges fog perspektíváját. És lám véresre frekálja az ember a száját, mégis jár fogorvoshoz.
A világ csődben van, mert nem tudja kifizetni az egészséges élethez szükséges élelmet. És szerény véleményem e téren, hogy ez már nem szemlélet és hozzáállás kérdése, hanem egy hatalmas csődben vagyunk. Nem fogalmaztuk meg a csődöt, nem indítottunk el csődeljárást, mert a nyakkendős embereknek a helyzet kényelmetlen. Nekik a perspektívákról kéne beszélni, de ha nincs a csőd megfogalmazva, nincs csődeljárás, azaz everything is fine, nincs gond semmiben, a perspektívákról sem igen kell beszélni. És ez a lényeg.
A nép persze bemegy a dugig tömött vásárlóba, nincs mit felhányjon a nyakkendősök szemére, hisz a bevásárló központ dugig tele élelemmel.
És ez a megtévesztés.
Gyakorlatilag ma az ember nem tudja kifizetni az egészséges, normál élethez szükséges élelmet. Kénytelen belemenni a piac orientált árképződés játékába: megveszi a legolcsóbb szart a polcról. Folyamatosan művelve ezt a gyakorlatot, veszti erejét, hízik, lebetegszik, életkora lényegesen csökken.
A bőség látszatára mégis romlik az élet minősége.

Mihez lehetne kezdeni, hogy élet minőségünk megjavuljon?
Én a magam részéről megtettem amit tehettem: highlander korlejáratú adóssággal megvettem egy köpés kertet, lerobbant csarnokkal. És elkezdtem egy másfajta kertészettel, állattartással kísérletezni, mint az ipari, gondolván, hogy valamennyire próbáljak változtatni ezen a mű életen. Mert úgy okoskodék, hogy ha mást nem tehetek, de legalább szerezzek tudást, tapasztalatot, hogy a tojás nem bokorban nő és a paszuly nem fán.
Tehát a normális élet utáni vágyakozás, konkrét cselekedet, nagyjából megfeneklik az én szintemen, illetve a magamfajta emberek szintjén, akiknek valahogy az életben az a szerencse adódott, hogy szert tudtak tenni egy köpés kertre s ezekhez hasonlókra.
Társadalmi szinten a normális élethez való visszatérés teljességgel lehetetlen. Még utópia szinten sem. Nem kimondottan azért, mert legtöbb ember nem rendelkezik egy köpésnyi kerttel, hanem olyan ez mint a szivar, az alkohol, drog: tudjuk, hogy rossz, mégis óriási pénzeket költünk rá. Tudjuk, hogy nem egészséges a jelen táplálkozás, a civilizálódás folyamatát nem szakítjuk meg emiatt. Kellenek a technikai hiábavalóságok, bódulunk a kereskedelem ringispiljén, színes lámpa villogásaitól káprázik a szemünk.

Szeretném azt mondani, hogy persze, ez a lajik, a józsik nemtörődömsége, nem gondolkodása miatt van. De sajnos ők csak kolaterális áldozatok a dologban. A fő kolomposok a dologban, az igazság eltussolásáért, a helyzet elhallgattatásáért, pontosan az elit réteg, az értelmiségi réteg, kik örök félrebeszélésükkel fenntartanak egy bűnös rendszert.
Ezek az elit csoportosulások alakítják a politikát, a nemzetgazdaságot, ezek írják az iskolai tananyagot, és ezeknek a szolgálói gyötrik a gyerekeket, hogy ők se értsenek semmit ebből az életből, hanem csak vásároljanak, vásároljanak, és hajtsanak ehhez a vásárláshoz pontokat gyűjteni, hogy még többet tudjanak vásárolni.
Magyarán ma elültetni egy növényt, emberiség elleni cselekedet.
És ha meg is születik az emberben a kisördögi gondolat, hogy saját ágyáson termesszen némi paradicsomot, rájön, hogy lehetetlen, nem életszerű, nagyon költséges, úri allűrbe kergeti magát.

Ha pozitív meglátásos reményeim beválnak, lesz még az ember ébredésben és egy új világról álmodik majd, meg fogja érteni miről beszélek itt. Mert nem azon kevesek sorsa érdekel, akik valamilyen csoda, örökség révén lehetősége van valamennyire táplálékilag a normalitásba lépni, hanem azoknak a sorsa érdekel, akiknek soha semmilyen esélyük nem lesz erre.

Tehát a perspektívákról beszélni akkor lehet, ha elindítjuk a csődeljárást.
Addig az egész csak egy pusztában elsuttogott zsolozsma. És az az érzésem ez a zsolozsmázás sokáig fog még zümmögni...már a puszták is el fognak fogyni, de a zsolozsma nem.

Házi bölcsködés

Látván a hegyként tornyosuló deszkaszél hulladékot, kissé elgyengültem, hogy ugyan, mikor fogom én ezt felaprítani? Mint ahogy ilyen alja és megalázó munkára inast ma nem találni, úgy néztem a hegy szélezésből leesett hulladékra, hogy beleremegett a térdem és ezekhez hasonló alkatrészeim, melyek már nem olyanok, mint valamikor. Mert tény, hogy nekem kell szembe néznem azzal a hegy fa hulladékkal.
Az ember azt hinné, hogy a munka az munka, és azt becsületesen el kell végezni, mese nincs. Valamikor lehet így volt. Ma már mindenben filozófia van. Majdnem költészetet is írtam, de költészet ma nincs a munkában, hisz a munka ma nem öröm, hanem kín, azaz filozófia. Például fahulladékot felaprítani megalázó munka. Talán Péter bácsi, a régi generációs munkás nagyon szívesen elbabrálna a hulladék aprítással, szépen el is rakná azt, türelemmel és maggyőződéssel, hogy méltó munkát végez. Mert Péter bácsiban még költészet is volt a munka iránt. Munka filozófiája is olyan volt, hogy inkább költészet volt.
Na de itt állok a hegy aljában és azon filóztam, ha odaállnék a dalai Láma elé és sírva eléterjeszteném, hogy lám ehhez a hegyhez honnét szerezzek pozitív energiát, mit mondana? Igaz, nem krumpliról és nem dióról kérdezném, arra biztos lenne bejáratott bölcsesség mondása, de mit tudna mondani a szélezésből származó hulladékra egy bölcsességet?
És akkor így gondolkozván, hogy alig vártam hazaérni Andorrából, végre igazi bodza szörpöt inni, jó házi kajákat enni, hogy vajon mi lenne, ha ehhez a hegy hulladékhoz is kapnék egy házi bölcsességet, mely a költészettel teli filozófiát cselekvéssé alakítaná?
És akkor így fogalmazék: „nosza te Muzsi, vedd az első kezed ügyébe álló szélhulladékot, és kezd el felaprítani.” És így cselekedék, és láss csudát, filozófus, költő, bölcs halt meg bennem, mert a hulladék igaz lassan, de fogyni kezde vala.
Ez egy ilyen pozitiváld magad bölcsesség -féle.

Azt vettem észre, hogy azok a népek élik túl ezt a nagy világcsődöt, amelyek ki tudják aknázni azt amijük van. Nem tudom ki mit tud kiaknázni, de például az andorrai ember helikopterrel szállítja a fát a sziklacsúcsról, lelóg egy kötelen és kézi pikámerrel váj magának házhelyet, utat. A francia boros a körforgalom zöld részén is szőlőt termeszt. Sok főúton levő elhagyatott házat láttam, semmiért eladó ingatlanokat, viszont az Alpok legmagasabb élhető szakaszában kis családi vendéglőbe botlottunk, ahol befűtött kandallóban várták türelmesen a napi öt vendéget, egy évben legtöbb nyolc hónapjában.
Megerősödött bennem régi hitem, hogy az ember szentesíti a helyet, nem a lehetőség, az alkalom. Mert például én mind nézegettem itt a sok bodzát, a sok fosos szilvafát, a sok gazzal benőtt kihasználatlan földrészt, hogy itt kezdeni kéne valamit. Alkalmak és lehetőségek ezek. Van akinek lúzerség, de van akinek aranybánya.
A nagy multimilliómos andorrai szállódás, mikor megkóstolta Dorunak a szilva pálinkáját, azt mondta rá, hogy ez minden márkanevet lepisál. Hogy ilyen igazi pálinkát sehol a világon nem főznek. A híres whisky elbújhat a román szilvapálinka mellett. Hogy miért nem főz itt mindenki szilvapálinkát? Nem tudom, de szerintem ezen el kellene gondolkodni. És ha törvény tiltja, vagy hátráltatja, egyszerűen be kell törni a politikus pofáját.
Mit akarok én ma itt elmondani?
Azt, hogy esik ránk a gazdagság, tele vagyunk lehetőséggel, de buddhákra, lámákra, jézusokra várunk, hogy hátha majd ők helyettünk imával, bölcsességgel, kézrátétellel, isteni hatalommal mindent jóra varázsolnak nekünk. Holott egyre nyilvánvalóbb, hogy ezen cselekvésre ösztönző erők csakis bennünk rejlenek. Néha az az érzésem, hogy a szentek csak arra vannak, hogy elgyengítsék bennünk az erőt, az elszánást, a cselekvés iránti ösztönt.
És még egy: ne várjuk a befektetőket! Mert a befektetők a millióikat nem azért hozzák, hogy nekünk jól menjen, hanem azért, hogy helyettünk lekaszálják a hasznot és miután kipusztították mindenünket, papíron meghúzzák a vonalat, ők viszik a hasznot, mi meg a vonalat.

Tékozló road

Nem foglalkozik senki a tékozló fiú lelkével. Hogy tékozlóságát miként élte meg? Hogyan is kapta a tékozló fiú nevet? Igazságosan kapta e a tékozló fiú nevet? Senkit nem érdekel. Van ilyen, hogy tékozló fiú. Ha nem lenne ilyen, hogy tékozló fiú, az emberiség nem tékozlósága nem lenne mihez mérhető.
Miért érdekel engem a tékozló fiú kérdése? Azért, mert magamra vettem, ha rám mutattak: te vagy ama tékozló fiú, aki elment a vagyonrésszel és akit visszavárnak. Mondták néhányan és annyira komolyan vettem, hogy mára már identitásomat látom a tékozló fiúban, sőt néha szimpatizálok is a tékozló fiú helyzetével. Mert kezdtem megérteni az ő szempontját is. És minél jobban kezdem megérteni a tékozló fiú helyzetét, annál inkább elmegy a kedvem az otthon ülő, a jó fiútól, attól a fiútól, aki kapván a tálentumot, elkezde kereskedni vele, kamatra kölcsön adni, mondván gyarapítsa az úr adta tőkét, hogy visszajövén az úr, legyen mit az asztalra tegyen elébe. Mert az úr is azt szereti, aki ha elvesz egy deszkát, kettőt tegyen helyébe vissza. A világ rendje ez, és nem pedig holmi sértődések és lelki vívódások.
Ha valaki vívódik a tékozló fiú példázatban, az a tékozló fiú. A másik vívódása a végén jelenik meg, amikor ökröt kellene levágni, a tékozló hazatérésére. Hogy kár azért az ökörért egy tékozlóért.
Hiába akarjuk megérteni az Úr gondolatát a néhány ezer évvel ezelőtti emberek agyával, amikor ezt a történetet kitalálták, mely történet viszont egyértelműen megosztja az emberiséget, sőt erre hivatott ez a történet, hogy az emberiséget „legálisan” meg lehessen osztani. A történet ura, az egy uzsorás gazdag mindenható. Téten van, hogy melyik fia méltó a vagyon örökségére. Melyik lesz az, amelyik a vagyont tovább fogja gyarapítani és nem holmi lelki dolgokra fogja elpazarolni?
A részletekben spekulálni lehet, de aki bekerül egy ilyen szituba az életben, hogy lelkisége, illetve háborgó lelkisége miatt könnyen és rögtön tékozlóvá titulálják, tehát hiába hajt az ember, dolgozik verejtékezve, mert ha lelkiségében van egy árnyéka is annak, hogy nem hiszi és vallja azt az uzsorás menetet, rögtön kivetendőnek találtatnak.
A jó gazda fiú, valószínű mindenben egyet értett az úrral, és érezvén az atya, hogy noha álszent és képmutató az engedelmes fia, de tovább fogja építeni az álszentségre, képmutatásra épített birodalmat.
És ez minden. Minden a tőkéről szól, annak megőrzéséről és gyarapításáról szól az életben. Mindent félre teszel és ebben hiszel, eszerint cselekszel, megvan a jobb helyed az úr mellett. A biztonság, hogy mindig melegben vagy, a bőség pártján. Ha kekeckedsz, másképpen látod, ellenkezel, könnyen kiutálnak, és mi sem kézen fekvőbb, mint a tékozlósággal meggyanúsítani. És ki tud egy gyanút ma magáról lemosni, ha netán egy egy forrófejű pillanatban valóban bevállal egy egy tékozló mozzanatot az életében?
Nem könnyű a meg nem alkuvónak ebben a világban élni, mert néha meg kell alkudjon mégis. És borzalmasak a megalkuvásai. Azok sem sikerülnek, mert érződik a fogcsikorgatás (akinek van) a megalkuvásban és az azért nem jó. Még több eleven parazsat szór a fejére szánalmas megalkuvás próbálkozásával. Mint elefánt a porcelán boltban, a legjobb szándékkal is csak tör-zúz maga mellett mindent. Mert a világ egy törékeny valami, érzékeny minden lélek rezdülésre, noha teljesen hideg marad minden lélek rezdülésre. De rémesen sértődik a világ, ha valakinek lelki rezdülései vannak. Ne legyenek. Legyen tékozló az ilyen.
Akinek rezdül a lelke, „háborog” a mai világnézetben, azaz nem szenvedi csendben az igazságtalanságot, azt könnyen lehet ütni, sérteni, kivetni. Mert látszanak azok az oldalak, ahol sérülékeny.

Nekem ezek a gondolatok jártak a fejemben, mikor nem félholtan ájultam a kocsi hátsó ülésén és noha remegett és futott a kép mikor vezettem az úton hazafelé, héthatáron keresztül, az andorrai élményeket emésztettem magamban.
Elgondoltam, hogy mekkora empátia, szeretet és megértés kell itt élni a balkán mentalitásban. De elgondoltam azt is, hogy a nyugati társadalomban nincs szükség empátiára, szeretetre, megértésre. Ott kizárólag a pénz beszél. Nem forgópénz az empátia, szeretet, megértés. Egyszerűen nem élnek vele. Nem kell. Irtóznak tőle.
Sehol és senki nem beszél másról, mint a centekről. A leárazásról. A felvásárlásról. Mintha az úr zálogházában lennénk nyugaton: mindenki ad vesz, spekulál, ilyen, hogy lélek, nincs. Mert nincs rá szükség. Pénzre van szükség.
Egy hónapot sem ültem idegenben és már vágytam egy kis balkáni szeretetre, megértésre, empátiára. Adni vágytam erre, mert ott nincs kinek adni. Itthon bőven van kinek adni. Van kire pazarolni a türelmet, szeretetet megértést. Van kire tékozolni a lelki értékeket. Itthon elfogadják ezek a balfasz balkánok. Ott kint semmi értéke nincs.
Itthon van miért és van ki megbocsásson. Ott nincs amiért és nincs ki megbocsásson. Zsírozva megy minden odakinn, nem kell más csak a pénz. És a pénz is könnyen jön, azért egyszerű és kényelmes a nyugaton élni.
És lám ebben sem tudok megnyugodni. Ebben is háborgok, lázadok.
Ilyen a tékozlóság.

Ké mányifikk!

Ha ez a Zsák Kusztó lement a víz alá és felszínre hozott pár érdekes képet az óceán mélységeiről, mindenki láudátem összecsapta kezét: khé mányifikk! Ülj nyugodtan, mert én is e láudátem csoportban leledzem.
Nem azért hozom fel ennek a Zsák Kusztónak az esetét, hogy kikezdjek vele, hanem csak példaként.
Mert ha ezek a mányifikk Zsák Kusztók amire azt mondták: ten tousend year, rá egy évre azt mondják: maybe twenty tousend year, attól még khé mányifikkek maradnak.
Egyes emberek tévedhetnek. Sőt, még jól is áll nekik tévedni. Hisz Zsák Kusztó egy van. Ez az egynek kiváltsága a tévedés. Zsák Kusztó harmincnak is kiváltság tévedni. Művészi vonás eme géniuszok tévedése, sőt alkotás a maga pompájában a tévedés. Tévedés, mely valljuk be, a világot mégis csak előre viszi. Hogy tudományok tévelyegnek száz éveket, kerülnek zsák utcába, hogy hitelvek kerülnek zsákutcába egy egy ilyen mányifikk tévedése miatt, hogy mégiscsak maybe harminc tousend year, se nem tízenhúsz, attól a géniuszokon rajta a mányifikk géniuszok pecsétje.
Ismétlem, nem a Zsák Kusztóval ban nekem bajom, hanem azzal, ahogy mi ezeket a Zsák Kusztókat megmányifikkoljuk.
Mert például, ha egy asztalos téved, az szankcionálható vétek. Ezzel sem akarok semmiféle asztalos tévedéséről erkölcsi prédikációt tartani, hanem ugyancsak az általánosan elfogadott nézetekről elmélkedem, miszerint egy asztalos elméretezése bűnebb mint egy Zsák Kusztó több ezer éves saccolása, luftja. Az asztalos fél centis elméretezése, netán vízmértéktől pár millimétert eltérő állapot, az már világ vége, az már a pancserság netovábbja. Rajta marad a khé pancser, khé komolytalan asztalos bélyege.
Nem, az asztalos egy egzakt dolog, ne már tudománynak nevezzem, mert az asztalos kezemunkája nem tudomány, hanem elsajátítható handkraft, némelyek szerint ha már másra nem jó, menjen asztalosnak -féle szociális kiút, de semmiképp ne nevezzük művészetnek. Az asztalos nem művész, rajz után reprodukál valamit, ami vagy kijön vagy nem, de ne tegyük össze a Zsák Kusztókkal egy napon.
Ha ezek a Zsák Kusztók álmodnak valamit, azt mondjuk rá, hogy legfeljebb egy excentrikus művész.
Ha ezek az asztalosféle egzaktosok álmodnak valamit, azt mondjuk rá, hogy ki tudja miféle sötét gondolatok jönnek felszínre a tudatalattiból?
Fenti gondolatmenetem igazolná mocskos álmomat, mely ki tudja miféle mocskos dolgokat bányász ki a tudatalattiból az egzakt.
Freud is álmodhatott amit akart vígan, neki is kjár az excentrikus művész titulus filozófikus szinten.
Az asztalosnak nem jár egyéb titulus excentrikája miatt, mert egy asztalosnak nem jár semmiféle olyan ami művészettel, filozófiával vagy bármilyen tudománnyal járna.
Magyarán, hogy minél egzaktabb legyek: az asztalos ne álmodjon. Hanem nézze azt a kurva méterest és vízmértéket. És a rajzot. Ha van ilyen. Ha nincs rajz, akkor is szégyellje magát, tudnia kell rajz nélkül is.
Mert minek ez a sok felhajtás?
Telehold andorrai éjszaka álmomban látomást láttam vala. Azt akit múzsának hittem, rám se hederített, fogta magát, elment, ott hagyott a szűk kapu aljában, ahol kóbor kutyákat rugdostam, mikor pedig a szemüvegemet akartam trikómban megtörölni, elkeseredve látom, hogy a bal lencsén több repedés vala pedig. Igen elkeseredék álmomban, és álmomban is úgy tettem vala, mintha a lencse repedésein keseregnék, pedig valójában azon keseregnék el, hogy a múzsa faképnél hagyott. De még az sem igazán keserített el, hogy a múzsa faképnél hagyott, hanem inkább az a szégyenérzet, hogy régóta tudtam, hogy a múzsa rég elhagyott, sőt még ennél is inkább az keserített el álmomban, hogy sosem volt gyakorlatilag múzsám, hanem magamban voltam, ahogy mondta valaki: szerelmes a szerelembe.
Mert az az asztalosi nagy tévedés, hogy munkáját múzsák vezetik, hogy munkájában maga a Szent Lélek lakozik és a Teremtő mint aki jól végezte dolgát a teremtmény felett lebegteti Lelkét.
Nem lebeg semmi sehol, csak a pénzt lebegteti az ember: bármikor lecserélhető vagy. Nincs pótolhatatlan asztalos e világon.
Ez ama kopernikuszi felfedezés, hogy a Föld kerek és tele van pótolható asztalosokkal. Az asztalosok nem jönnek sehonnan, egy szkill, egy handkraft, amit szorgalmasan el lehet sajátítani iskolákban. Az asztalos egy társadalmi alkatrész, mely bármikor pótolható, kicserélhető.
Nincs semmi baj, nem azért excentrálok itt, mert baj lenne.
Csak így élem meg napjaimat itt Andorrában.
Exilálva banális hétköznapjaimtól...

Még Andorra...

Két dolog még Andorráról. Állítólag itt több száz éve nem volt semmiféle harc meg ilyesmi, ami állandóan frászban tartsa a lakosságot, mint például felénk ötven évente vagy háborúk, vagy kommunizmusos elkobzások s ilyenek. Azaz egy bevert cövek meg szeg magától rohad meg rozsdázik, nem mások lopják el. Így más megvilágítást kap a fogpiszkáló rágó Miguel történelmi erejű aggodalma a fa rothadásával szemben. Egyetlen gondja és félelme ez.
Nagyon tanulságos és példaértékű a francia oldali Andorra és a spanyol oldali Andorra nyelvhasználat békés megoldása: hogy békés. Pár kilométer az ország, azaz királyság, a franciák felől inkább a franciát használják, a spanyolok felől inkább a spanyolt használják az üzletekben. A katalánok, Andorra őslakosai pedig katalánul beszélnek. Sokszor látom, hogy egy katalán nem ért spanyolul, sem franciául, nem ideges senki, hanem nagyon megértően kézzel lábbal mutogatva, de megértik egymást.
Csöves üzletben mutatom mi kéne, gagyog spanyolul a muki, nem értek semmit. Legyint, azt mondja kövessem. Bevisz a raktárba, mutat egyet, mutat mást, amíg eltalálja mi kell nekem. Oké, oké, megértettük egymást.
Elgondoltam, milyen jó lenne otthon ezt a román magyar ellentétet így mosolygósan elrendezni és nem örökké farkas szemet nézni. ha valaki magyarul vagy románul szólal meg.
Bónusz track: állítólag a katalánok pont olyan smucigog és fösvények mint a skótok. Állítólag ennek a fogpiszkáló rágónak a bankban levő készpénze felrúg három millára euróban, de éppen néztem a cipőjét, az én munkacipőmmel nincs értelme szégyenkeznem.
Még egy: a tegnap ez a Zsülien meghúzott egy autót, nem tört össze semmi, csak némi horzsolások, de amiért nálunk már rendőrségre mennek, csak legyintett a másik: "bále, bále" azaz jól van, jól van és mindenki ment tovább.