A közvetítő

Életem folyamán sokszor rám aggatták, hogy rendszer kritikus vagyok. Hogy ez a Muzsi, mindegy milyen rendszert, de minden rendszert csak kritizál.

Talán, ha jól meggondolom, és ha emlékezetem nem csal, a tolvajokat, gengsztereket, gyilkosokat, kiknek ez megélhetési szakma, nem kritizáltam. Nem egyszer megloptak, átvertek, rosszul esett, de tovább léptem, mert tudván tudtam, hogy tolvajokkal van dolgom, nem voltam elég óvatos, elővigyázatos.

Más az, amikor emberek, csoportok úgy lopnak, hogy általános emberi értékekre hivatkozva teszik azt, mint nemzet, béke, szabadság, demokrácia. Más az, amikor egyetemes értékekre hivatkozva manipulálnak tömegeket, mint Isten, Jézus, hit.

Ilyenkor az embernek kötelező a rendszer kritika. Egy dolog tévedni valamiben, és más dolog valamit szánt szándékkal kihasználni.

Az, aki általános és egyetemes értékekre hivatkozva kisajátítja a közöst, tulajdonképpen ezen hatalmak árnyékában tolvaj, hazug és csaló. Ezek nem alkalmi persely megfosztók, nem alkalmi opportunisták, hanem ezek cinikus sorozatgyilkosok.

Én ilyen formán voltam rendszer kritikus. Nem azért kritizáltam rendszereket, mert nekem a rendszer kritizálása volt a specialitásom.

Az esetek többségében teljes jóindulattal közelítettem minden rendszerhez. Soha nem én szúrtam ki magamnak a rendszert kihasználókat, hanem ők szúrtak ki engem, megbélyegezvén azzal, hogy rothadt alma vagyok a gyümölcsös tálban. Pedig nem tettem mást, mint hogy azt csináltam, amire parancsoltak: “olvasd a Bibliát!”

Olvasván a Bibliát, rájöttem, hogy a papok lenyűgöző zöme hazudik és szándékosan félre vezet. A nyáj szellemet felhasználja arra, hogy élete kényelmes legyen, esetleg vagyont, a perverzebbje szentséget harácsoljon össze.

Az a pap, vagy politikus aki eszmékre építi a gyarapodását, annak számolnia kell, hogy lesznek akik tükröt tartanak feléjük.

Én néha előjöttem ezzel a tükörrel, hogy szembesítsem egyiket másikat azzal, hogy vizet prédikálnak és bort isznak, és mindig az lett a vége, hogy semmiféle intézmény nem fogadott magába.

Általában egy intézményben nem egy emberen múlik a döntés, egész testületek alakulnak ki, olyan emberekből, akik a fő górénak a pozícióját védik, természetesen ugyanazért a haszonért, ugyanazzal az eszközzel és motivációval. Általában nem életszerű, hogy rendszer kritikusok csoportja alakuljon ki, a fekete bárány is csak magányosan szokott jelen lenni egy adott időben. Ezzel a fekete báránnyal a tucatnyi komaságban élő farkas csorda könnyen elbánik. A nyáj, mindent látva, tovább béget és legel, nem törődve semmivel. Sőt, megjegyzi csendben: lám így jár aki pattog.

De hát ezt mi mindnyájan tudjuk, hogy a rendszerek így működnek. És ha egy rendszer kritikust kinyírnak valahol szó szerint, mindnyájan megállapítjuk, hogy az is minek ártotta magát bele olyan dolgokba, ami nem az övé volt?

Teljesen jogos, hogy vannak a rendszerekből kiábrándultak, akik aztán úgy vonulnak el, hogy csalódnak nemcsak az emberekben, hanem az általános és egyetemes értékekben is, melyek ilyen mód csupán mint mese, legenda, naiv álomként könyvelnek el. Ezek már nem hisznek semmiben és keserűségbe fojtott önkéntes magányba zárkóznak, mint jómagam.

Én nem tudok két tolvaj közül egyikre sem szavazni, ezért nem élek szavazati jogommal. Én egyik vallás istenét sem tudom elfogadni, mert azok istenei hamisak és bálványok.

Megjegyzem, ahogy öregszem, eluntam a sok rendszer kritikusságot. Nem láttam be, hogy nincs igazam, azt sem láttam be, hogy esetleg mégis van valami igazság az intézmények képviselőiben, nem ilyet nem tettem, csupán belefáradtam.

Sokkalta több embernek valamiért tetszik félrevezetve élni, azért annyi ezer légy csak nem tévedhet, ha mind a szarra esküsznek.

Ha valami az én hibám volt, az az volt, hogy sosem bíztam magamban annyira, hogy saját intézményt építsek. Nem építettem saját intézményt, mert hiába szerettem volna a Forrásból merítve igazul élni, a jövendő tanítványoknak már más igényeik lettek volna.

Egyetlen intézményemben, az asztalos műhelyemben is csődöt mondtam, egy adott pillanatban ráébredtem, hogy minden azért működik, hogy a szivarozó, alkoholista, pókerező munkatársaimnak legyen elég pénzük a szivarra, alkoholra és pokerre. Nem tudtam egy általános és egyetemes értékekre hivatkozó opportunista lenni, aki kihasználja a munkások szenvedélyeit és zsarolva harácsoljon. Lehurboltak az általános és egyetemes értékek.

Ha tetszik, ma magánzárkaként használom a műhelyemet, ahol az általános és egyetemes értékek jegyében kritizálom önmagamat. Itt a kör bezárul. Nem kell híveknek tetszem, nem kell tanítványoknak megfelelnem. Nem kell senki ereit felvágja amiatt, hogy igazság látásom túl magas neki, vagy nem olyan amiben nyugodtan vétkezhet. Nekem sem kell megfelelnem más hatalmasságnak, csupán annak az Istennek, akit én a Bibliát olvasva megismertem. Ő nagyon jól ismeri gyengeségeimet, elesettségemet, szánalmas gondolataimat és cselekedeteimet.

Az eszmékből fakadó és kiépült intézményeknek egyetlen erényük, hogy egy eszmére építettek, amit aztán nem követtek. Az eszme mindig csak egy ürügy. Az építkezés folyamán változnak a célok és szándékok. Az eszme csupán hivatkozás, de sosem igazság. A rendszerek kiszolgálnak. Nem az igazság jegyében az általános és egyetemes emberi értékeket gyarapítja. Emberi számú köröket szolgálnak ki az intézmények.

A fő tévedésem az volt ebben a viszonyulásban, hogy hittem az általános és egyetemes értékekben. Azt hittem, hogy úgy érdemes élni: igazságban, becsületben. De ez nem életszerű. Az intézmény rendszerek ennek ellenkezőjére tanít. Sőt! Rávilágít arra, hogy csakis így lehet nyugodtan élni, hogy fátylazzuk az igazságot. A történelem arra tanít, hogy ezek képviselői viszik tovább az igazságot, mindig csak a vezetőkről említ a történelem, az igaz, életét ontó katonákról a legjobb esetben csak számok emlékeznek meg. Elesett derék tízezer katona.

Valahogy ez az arány.

Ezért untam meg a rendszer kritikát. Mert nem visz sehova. Ha meg is nyernék valamilyen pert bármely rendszer ellen, nem nyernék semmit, se én se az egyetemes és általános érték.

Elérkeztünk abba a korba, amikor mindenkinek lehet egy magán Jézusa. Elvégre Jézus ezt nekünk facilitálta. Ő mondta, hogy ezentúl mehetünk direkt Ő általa, nincs szükségünk közvetítőre.

És ha Ő mondta, ígérte, nekünk miért nehéz ezt elfogadni?

Ezt a kérdést is főleg magamnak tettem fel.

Lelkes dzsingelbellz

Próbálom művelni magam, ha már megvan rá ez a lehetőség. Legutóbb Jézus létezéséről egy vitát hallgattam meg, két rengeteg egyetemet végzett csávó érvelt pro és kontra, hogy valóban létezett e Jézus, vagy se? Jók ezek a pro és kontra érveléses viták, mert az ember el tudja magában rendezni, hogy hitvilága mennyire valós alapokon fekszik.

Számomra a jelenség annál furcsább, mert engem sokszor jelentéktelen dolgok ragadnak meg, melyek aztán sokáig magukkal ragadnak el, sokáig ízlelgetem és elmémben forgatom, mígnem beleőrlődik a lelki világomba. Annál is furcsább, hogy minél inkább megvilágosodom, minél tisztább, hogy az ember egy öngerjedő, misztikumra éhes lény, melynek valós tartalma az Univerzumban nemigen bizonyítható, bennem egyre erősödik a hit, hogy a lélek az nem csak egy kitaláció, nem csak valami vágyaknak a kivetítése, hanem egy bennünk elnyomott Valaki, aki nemcsak egy “erő” valahonnan, hisz enélkül gyakorlatilag húsgombócok lennénk.

A kontra Jézusos elméletek legalább annyira vékony szálon lógnak, mint az elfogult teológusok spekulációi. Viszont ebben a vitában elhangzott egy kérdés, mely számomra az egész disszertációnak a kulcs kérdése, hogy mi érdekük volt az akkori tanítványoknak kitalálni egy olyan Jézust, aki nem fogja átvenni a hatalmat, nem nyírja ki a rómaiakat?

Erre biztos van megint pro és kontra magyarázat, hogy egyszerűen abból a vágyból, miszerint az ember költői alkat, és ha nincs is az Életben, de megteremtené a szépet, a jót, a tökéleteset. És ha nem más, Jézusban az emberiség megteremtette a prototípust.

Ez utóbbi kontra már az én vacsora jellegű gondolat ízlelgetésem, mely valószínű megint megfekszi gyomromat, mint késői bűnözést. Na jó reggelt hapsikám, felébredtél? Mondaná a cinikus bennem.

Ez a gondolat kérdés, ez most olyan bennem, mint a bűnös disznófősajt, melyet nem lett volna szabad megennem, legalábbis nekem már állítólag nem szabadna, de annyira finom volt, hogy elfogyta után még napokig érzem az ízének felharmonikusait, és ennek a traumának a hatása alatt jobb kedvvel eszem a lájtosabb, egészségesebb leveseket, míg aztán feloszlik a disznófősajt emléke is véremből. Így a gondolatokat is, napokig ízlelgetem, fogyasztom, mígnem megértem, vagy egyszerűen elévül, elfogy, elkopik.

Ez a kérdéskör éppen ilyenkor, Karácsonykor a legjobbkor jön. Mert ilyenkor van az, hogy a jóemberek megcsömörlenek a sok álszent dzsingezbelltől. Én erről még írtam volt, hogy ez a sok álszent dzsingezbelg tulajdonképpen az egyébként hitetlen ember vágya arra, hogy hinne a dzsingezbellben, de nem hisz, de legalább karácsonykor legyen ilyen dzsingez fíling. Mert ugye, az ünnepek után, minden kezdődik elölről: elmúlnak a karácsonyi hangulatok, a finom falatok, az emberekből a szeretet és a jó szándék, a gazdaság továbbra is pörög, sőt számonkéri azt a pár szabad napot is, melyben az ember dzsingelbergezni kezdett.

Tehát az a sok lelki vonatkozás, szellemi magasugrás, az ünnepek alatt lecsillapodnak. És legyünk őszinték, ha nem lenne ez a gazdaságilag felcicomázott ünnepi hangulat, az emberiség még ennyire sem foglalkozna a lelki dolgaival.

Ahogy a fizikus mondta: választhattunk volna egy lelki életformát, de nem, a technikai életformát választottuk. Azért élünk ma technikai életet és nem lelkit.

Tehát a napokban ezt a két kérdést ízlelgettem magamban, miszerint miért találta ki az ember Jézust, és miért nem választott lelki életformát? Ha már kitalálta Jézust, aki a Lélekért jött, miért nem a Lélek szerint él az ember? Miért akarja az ember Jézust technikailag megvalósítani, ha a Lélekből fakadóan álmodta meg?

Az emberiség szempontjából nem tudom a választ, én csak arról beszélhetek, ami bennem van. Tény, hogy bennem erősebb a lélek hangja, mint bármilyen érv, ami felsorakozik az ellen, hogy a lélek egy általunk még meg nem érintett, önálló létforma. Valószínű az ember ösztönből is cselekszik, de szerintem a lélek jelenléte bennünk nem magyarázható egy agyi tevékenységgel, illetve a művészi hajlamunk nem egy evolúciós folyamat eredménye, hanem a lélek hangja.

Azt sem tudhatom, hogy a régi ember, a régi társadalmak milyen lelki életet éltek, szerintem sok a nosztalgikus legenda is ebben a témában, de én azt úton útfélen tetten érem, hogy bármennyire technicizálódik az élet, a lélek megtalálja módját a kinyilatkoztatásra.

Csupán az a baj, hogy a technikai világban élő ember úgy érzi kevés az ideje, lemarad dolgokról, emiatt nincs türelme a Lélek hangjához.

Nekem sincs türelmem a Lélek hangjához, és én is úgy érzem, hogy nincs elég időm, és hogy lemaradok dolgokról. Holott semmiről nem maradok le, csupán arról, hogy a bennem élő lélek kinyilatkozzon. Az arány nagyon egyszerű: minél többet kacsintgatok kifele, annál inkább elfojtódnak bennem a lelki dolgok. A megoldás is egyszerű lenne: minél kevesebbet kacsintgassak kifele, és többet figyeljek a bennem élő lélekre.

Isten mint kulturális szoftver

Az igazság az, legalábbis részemről, hogy nekem mindig konkrétumok kellettek. Hogy itt a blogomon mindenféléről agyalok, az azért van, mert keresem a szoftot, programot, vagy ha úgy érthetőbb, a lelki muníciót a mindennapi konkrétumokhoz.

Nekem sosem voltak elegek azok a magyarázatok, hogy Isten benne van mindenben, energia és szeretet formájában. Bassza meg! Vagy van Isten konkrétan, vagy nincs! (?).

Ezek a neospirituális infantilis ezomagyarázatok, miszerint az ember boldogsága semmiképp sem kereshető egy másik ember boldogságában... ezek szerintem akkora baromságok, mint a hétszentség. Itt a nagyságára értem, nem a lényegére.

Hogy a francba ne keressük mi a másikban a boldogságot? Mi a francba keressük? Én valamikor teljesen meg voltam győződve arról (manapság kezdek meggyőződéseimben kételkedni), hogy két ember egymásra talál és így történik meg az isteni találkozás. Mert ahol ketten az én nevemben... én ezt halál komolyra vettem, hogy nemcsak az imaóra ideje alatt értendő, hanem az élet minden percében.

A mindennapok konkrét cselekvéseihez nekem igenis konkrét lelki vonalak kellenek, nem filozófikus kivetítések az általános emberi erkölcsi normákról, melyeket kvázi Jézusnak kereszteltünk, egy kreált szellemiségpakk az evolúció folyamán. Bónuszba a pikkely levedlése után rögtön.

Én még életben találkoztam olyan épelméjű, egyenes karakterű emberekkel, aki hittek egy fizikális Istenben, vallták, hogy voltak lelki megvilágosodásaik, hitték Jézus krisztus konkrét létezését és feltámadását. Ma, teljes megrémültömben, mint aki valamikor kómába estem és újra felébredtem egy olyan világba, ahol ezek az emberek már nem léteznek, sőt nem is léteztek. Ma már a vallás is játszi könnyedséggel jelenti ki, hogy ugyanmár, aztata Jézust nem úgy kell értelmezni. A Hit az egy lelki vágynak a projekciója, a Biblia semmiképp nem érthető szóról szóra, Isten nem létezik egy szakállas öreg bácsi formájában, Jézus sem az, mint aminek hisszük, hanem egy egyetemes emberi konszenzus, erkölcsi norma alapú megállapodás, a túlélés érdekében.

És fura mód, valahogy ez a keresd magadban a boldogságot filozófia kéz a kézben jár az Isten tagadásával. Noha pacifista arca van ennek az eszmedivatnak, úgy látszik, hogy a magány úgy jó és elfogadható, ha az teljes. Ez az ember aki ezt vallja, általában (elfogult megfigyelésem szerint) az, aki kényelmi okokból nem akar olyan társat, akiért mondjuk ki: élni érdemes. Ez azt mondja, hogy önmagadért érdemes élni. Naná, hogy ebbe a képbe Jézus sehogy sem fér, mert Ő pont az ellenkezőjét mondja: Másért érdemes élni. Mint Ő teszi.

Magamért nem értem, mi értelme élni? Magamat kiszolgálni, magamat szeretni, ez lenne az emberi boldogság?

Szóval, én kezdem elveszteni ezt a kollektív lelkiséget. Nem érzem az élet vibrálását. Hangyák jönnek mennek, hoznak visznek, valami Anyatermészet törvénye szerint és kurvára boldogok önmagukban. Boldogok, amikor megvehetnek egy új kütyüt, egy új ruhát, egy hetes döglést valami mesés tájon. Boldogok, hogy nem kell gondját viseljék senkinek, magukon kívül. Élettársat szereznek maguknak, a maguk örömére, nem a másik örömére. Úgy néznek egymásra a felek, hogy na te mit tudsz nekem adni? Fel sem merül a kérdés, hogy én mivel tehetlek téged boldoggá?

Az egésznek van egy ilyen álboldogság aurája és úgy hazudik mindenki, hogy ez a hazugság igazsággá konvertálódik. Mint mikor bemeszesedik a korom a kályha levegő réseibe, és nem tud emiatt levegőhöz jutnia a lángnak... csak a nagy füst, semmi láng.

Azért fejtegetem ezt, mert nekem nem elég, hogy Isten itt is ott is egy piczit, egy kulturális ideaként van jelen. Döntsük el. Van Isten vagy nincs Isten? Van Jézus vagy nincs Jézus? Ne mind álszenteljük itt ezeket a globális erkölcsösségeket.

Kíváncsi lennék, Dumas hogy fejezte volna be a Monte Cristo grófja regényét, ha nem találja meg a csávó a mesés kincset, és úgy szakadtan állt volna a csudaszép Mercedes elé? És ez állítólag még az az idő volt, amikor még hittek az egymásbani boldogságban... De lehet ez is csak egy legenda. Egy nosztalgikus visszagondolás egy sosem létezett világról, egy sosem létezett Isten világában.

És ha az emberiség életében Isten csupán egy fajfenntartó kulturális termék, az első és utolsó olyan lény, melynek hazugság a lételeme. És egyben a legszánalmasabb.

És ha én ezt komolyan veszem, akkor a szánalmasságnak a legalja vagyok...

A szubjektivitásomról

Azzal már sokszor kifizettek, hogy elfogultan, szubjektíven fogom fel a dolgokat. Hogy nem vagyok elég objektív. Ezen elgondolkodtam. No nem azért, hogy miféle praktikákkal lehetnék objektívebb, hanem azért, hogy vajon túl nagy baj e ez? Hogy szubjektív vagyok?

Az értelmező szótár azt mondja, hogy a szubjektív “az egyén érzésvilágából kiinduló, elfogult”, illetve “A személyestől függő (dolog), amely nem a tárgyi körülményekben rejlik, hanem rajtunk állónak tekintjük, tőlünk függő körülményekből ered. “

Amíg az objektív “Személyestől független (hatás, jelenség, környezet), amely a tárgyi körülményekben rejlik, és a személy hatókörén kívül állónak tekintett körülményektől függ. “

Magamnak már csak annyit kellett letisztázzak, hogy bennem a szubjektivitás rossz dolog e, bűn e? A dolog nagyon egyszerű: az ember természetéből adódóan személyestől függő, vagy személyestől független lát hozzá az élethez.

Egy zseniális gondolat fogott meg Orosz László fizikus egyik érvelésében, miszerint az ember a technikai életmódot választotta, noha választhatott volna a többféle más életmódból is, például egy lelki életmódot, de nem, az ember a technikai életmódot választotta és azért él ma technikai életet.

Így érthető, hogy miért zavaró az én személyes felfogásom, miért nem fogadható el a lelkiségem a technikai világban, ahol a tárgyiasság a kiindulópont, nem a lelkiség.

Ha nagyon őszinte akar lenni magával bárki, beláthatja, hogy az emberi lét eleme szubjektív. Minden ember a saját személyéből indulva értelmezi a világot. Szerintem pontosan ez a szép és érdemes az emberben. A művész nem objektíven adja elő a zeneművet, hanem úgy, ahogy ő értelmezi, hallja. Mert ugye, hol az objektivitás kiindulópontja? Hol a referencia? És akkor meg minek itt erősködni és az objektív műkedvelőt játszani, holott önmagában értelmetlen?

Na kérem szépen, egy fél napot mertem pihenni és már ébredezik bennem a ficcfafilozófus... de ezzel már rég szembe akartam nézni, ezzel a szubjektív kontra objektív bűn, illetve erény lajstrommal.

Nem bűn a szubjektivitás, legfeljebb nem fog más szubjektíveknek tetszeni, mert az én szubjektivitásomhoz képest a más szubjektivitása más.

Például, amikor Mollináry Gizellát felfedeztem, tulajdonképpen egy olyan szubjektív alkatra leltem, aki hozzám hasonlóan érzi az életet. Hogy történelmileg mennyire objektív a látás és érző világa? Kit érdekel? Gizella olyan tónusban ütötte meg a gondolat leírást,- noha saját belátása szerint nincs magyar őse- hogy a magyarban ez a tónus csodálatosan zeng. Annyira személyes és őszinte a többrészes életregénye, hogy szubjektivitásból kurzust lehetne alkotni belőle. A magamfajta szégyenkező szubjektív csak pislog nagyokat a Gizella fennhangon bevállalt szubjektivitásán.

Persze, az objektivitást mímelő, magában a szubjektivitást elfojtó műkedvelőből azt az érzést váltja ki, hogy fene a jódolgát, hogy merészel ennyire nyíltan szubjektív lenni valaki? Mert a fősodrás azt direktiválja, mintegy kőtáblás parancsolatként, hogy a szubjektív bűn, az objektív erény. A személyes az bűn, a tárgyi az erény. De hát ez logikus, mert tárgyias látásmódban erőlködünk élni.

És minél objektívebb akar lenni az emberiség, annál kevesebbet foglalkozik lélekkel, melynek kollaterális vesztesége, hogy kevesebbet dug, mint sokkal erkölcsösebb elődeink.

Ezzel magyarázható, hogy gyakorlatilag nagyon ritkán látok kézenfogva párokat, nem érzem a levegőben a flörtöt, az erotikát. Kibaszott tudatos világot alakítottunk ki magunk körül, melynek legfontosabb eleme a leszállított ár.

És a fő kurzus azt mondja rólam, hogy túl személyes a látásmódom. Nem eléggé tárgyias. És ez való igaz. Olyan hendikeppel élek, ami megöl engem.

Például, szombat este nagyon elkeseredtem. Hogy nem tudom befejezni a vitrines restaurációt. Mert egy olyan kliensnek kell, aki megérdemelte volna, hogy meglegyen neki karácsonyra. Hiába dolgozom már két hónapja délután is, úgy alakult, hogy nem tudom befejezni. Ennek is az oka szubjektív. Mert vissza utasíthattam volna azokat, akik közbe ékelték magukat a rendeléseikkel, de szubjektív okok miatt nem tudtam. Mert mindegyikhez szubjektív szál köt, direkte vagy indirekte. Az egész vállalkozásom szubjektív alapra van építve. A sorrend is a személyesből alakult. Valamiért úgy éreztem, hogy a restaurációt két hét alatt befejezem. De hát a cipő talpát alig érintettem meg a munkának. És akkor szombat este eltörött a hegedű bennem. Megírtam a kliensnek, hogy sajnos ez van, egyelőre feladom és az ünnepek után folytatom. Válaszolt, hogy rendben, pihenjek, aztán meglesz a vitrin is. Ez volt nekem a legszebb karácsonyi ajándékom...

Vasárnap itt kómásan jártam le és fel, még le is mentem a műhelybe két órányit babráltam még a bútoron, de rájöttem, hogy szó szerint hagyjam pár napot pihenni, mert gyűlölöm a bútort. Ma hajnalban, amikor megraktam a kazánt, csak fél szemmel ránéztem a bútorra és éreztem, hogy pár nap múlva nem fogom gyűlölni.

Ez a bajom nekem a munkáimmal, hogy nincs összhangban a szubjektivitásommal. Túlságosan objektív világba húznak a bútorok. Nincs egyensúlyban a lelki életem az anyagi világgal szemben. Túlságosan lehúz az anyag. A lelkemnek nincs ideje kiírni magát, kizenélni magát, kirajzolni, mind csak a megfelelés, a munka és a munka.

Hogy változtassak. Majd fogok. De ez nem megy máról holnapra. Az út egy tízezer eurós hitelt generált, amit kamatostól kell visszaperkálni. Ez aztán kurva objektív becsapódás a csilivili, puhány kis lelki Világomba, ahol csupa rózsaszínű angyalkák repkednek, vérző szívű Ámorokkal.

Na így a szubjektivitásomról.

Vissza a kaptafámhoz

Tegnap Katinak felszereltem a Bátmános logot és az ágyfej féleséget. Nagyon tetszett neki, sűrűn hálálkodott és mikor elváltunk, azt mondta, fogadd el, hogy minden munkáddal örömet szerzel másnak és ne mind edd magad annyit. Jól is esett, persze elengedtem a fülem mellett a nagyját, de azért iciripicirit ledöbbentett, hogy ennyire látszik rajtam az önmarcangolás? Mert ez már nem az első ilyen, hogy rám szólnak.

Ezek a munkák engem technikailag merítenek ki, nem jöt át nekem az az érzelmi része, amit a megrendelőből kivált. Hogy a ledes csíkokat lehetőleg fém lemezre ragasszam, hogy hűlni tudjon. A trafót legalább duplájára méretezzem, mert ha fixre teszem leéghet időnap előtt. Hogy szereljem fel a kompozíciót a falra, ha meszelnek, azt könnyedén le tudják kapni a falról? És lehetőleg ne legyen nehéz, mert gipszkarton falra jön. Hogyan fogjam fel a gipszkarton falra? És ne legyen túl drága. Ilyen a piacon nincs. Nincs mihez viszonyítani. Mert ha lenne, akkor lehetne viszonyítani és akkor talán az önmarcangolás egy része is elpárologna, ha kisülne, talán többet érne és nem kellene fix a tönk szélén evickélni. Viszont ha lenne mihez viszonyítani, hiába nálam lenne 15 egység az ami másnál 30 egység, nem tőlem rendelnék mégsem.

Én az a megoldás vagyok, ami nincs. Amikor pedig nem leszek, akkor nem fog kelleni az ami nincs. Az emberi evolúció csodákra képes.

Mert mondom én, hogy alkotnék. És az lenne az igaz élet ám. De hiába alkotok azt ami én vagyok, arra senki nem kíváncsi. Ha szerzek egy dalt, arra azt mondják: csodálatos! De mikor nézem a lájkok mögötti nézettséget, kiderül, hogy az egyetlen egy ilyen csodálkozó az az automatikus nézettség generáló algoritmus, aki fizetség fejében több ezer nézőt garantál.

A szerelmes versek, a dedikált szerzett dalok ma nem jutnak a címzetthez, ha meg eljutnak nincs hova tegyék. Még az a Jokerek sem vagyunk, aki a fejében eljátszik azzal a gondolattal, hogy a szomszéd nőjével meghitt kapcsolatban van. Nem tudom, hogy mik vagyunk. Kik vagyunk?

Állok az emberiségben elvegyülve, mint egy jegyadó automata: belém dobják a pénzt, kiadom a buszjegyet. A hús-vér jegy eladó már nem létezik, annak nagyobb bódé és fűtés kéne. Meg néha köszönni kéne neki. Emberi számba kéne venni. Egy jó szót hozzászólni, ha túl hideg van, vagy túl meleg. Egy géphez nem kell szólni.

Ott a két, fene tudja milyen ösztöni indíttatású szextől kilihegett ember, még párolog a testük, de már külön nézik a markukban szorított képernyőt és eszeveszetten simogatják.

Minden megszűnik körülöttük. A párolgó, még vonagló testük is.

Azokhoz a cincogó telefonokhoz, minek akár 44,1 kiloherzen, 32 bittes hangmintával zenét szerkeszteni? Nem beszélek a az örült szektásokról, akik 96 kiloherczen 64 bitben gondolkodnak. Ők azt a zenét, soha de soha abban a minőségben sehol máshol nem fogják hallani, mint a saját stúdiójukban?

Nincs már meg a vágy a Hifi minőségre. Nincs már meg a vágy az emberi kapcsolatokra. Cincogó lófaszokon át áramlik a lélek. A cincogó telefon csak ürügy a távollétre. Nem a cincogó generálja az emberben a távolságot, hanem az emberben az űr hozza létre a cincogót.

Még mindig nem értem, hogy Kolozsváron, a főtéren három sávon átáramló rengeteg méregdrága autót milyen pénzből vesznek meg? Honnan a mezei embereknek 30-100 ezer eurós kocsikra? Egyszerűen nem értem? Nekem miért nem sikerült egy kibaszott garzont venni Kolozsváron? Csak ömlik a sok durva pokróc újgazdag a főtéren, tiszta idegen surmók, akiknek semmi közük nincs Kolozsvárhoz.

Egy cövek, nem sok kellett volna ahhoz, hogy ne emigráljak onnan, de az sem adatott meg nekem. Nekem, akinek ősei révén jogom lett volna a városhoz.

De miért is gondolom én, hogy bármihez jogom lenne?

Múlt pénteken Szegeden jártunk, iskola ügyben. Azt hittem, hogy hűvösek lesznek az iskolában, ahova Hunort szeretnénk beíratni jövő iskolai évtől. Hogy most jönnek a geci románok. Ledöbbentem, hogy kezdve a kapus nénitől az igazgatóig mindenki készséges és kedves volt. Keveset beszélgettünk az igazgatóval, de lényegre törően. Biztatott.

Emilben egy kicsit visszafogott volt, váltottunk pár levelet, arra buzdított, hogy menjünk oda személyesen. Mikor kezet ráztunk az igazgatóval, minden simán ment. Valószínű megnyugodott, hogy nem valamiféle rendszerkijátszó fekák vagyunk.

Nekem ez fantasztikus érzés volt. Mikor embernek néznek. Mert nincs mit kerteljek, itthon a félanalfabéta román hivatalnok undorral néz rám és legszívesebben kidobna mint egy rühes macskát, holott a mosdatlanságról talán neki kéne részletes beszámolót tartania. Hogy már gyomorideggel megyek be egy hivatalba, hogy ki tudja milyen megaláztatást kell most megint lenyelnem. És vágjam a jóképet hozzá.

Hunor barátjával beszélt meg találkozót, mivel időnk bőven volt, gyalog mentünk a városba, szép idő volt. Míg a haverrel elvolt vagy két órát, mi is sétáltunk egy kört a történelemmel átitatott központban. Figyeltem az embereket, az épületeket, kerestem a három sávon legördülő 30-100 ezer eurós autó folyamot, de nagyon gyenge volt a felhozatal. Viszont több régi autót láttam. Nálunk már Lada nincs. Szegeden rengeteg Lada van. Látszik, hogy kultusza van a régi cuccoknak. Szegeden még ott van az a történelem, ami Kolozsváron már rég nincs.

Hallgattam aztán munka közben egy netről letöltött fizikus beszédét, elmondta, hogy milyen gyermekkori ingerek vezették rá előbb az elektronikára, aztán a fizikára. Elgondoltam, hogy én is jártam a pionír házba elektronika körre, természetesen vegyesen voltunk, több volt a román, nagyobbak is voltak, ott is kuss volt a nevem. Aztán a vakációban kirabolták az irodát ezek a suhancok és engem is gyanúsítottak. Kiderült, hogy ott sem voltam akkor. Jövőre újból beiratkoztam, de csak én maradtam a régi gárdából, a tolvajokat nem fogadták be többet, a tanár is új volt, de a többiek persze megint románok voltak. Már az első alkalommal a tanár utolsónak visszatartott és tartott nekem egy leckét a morálról meg a lopásról. Hogy tudja előéletemet és minden.

Vérig sértve éreztem magam, és soha többé semmiféle körbe nem mentem el. Erre azt is megkaptam, hogy léha, lusta vagyok. Nem tartok ki semmiben. Viszont ekkor kezdtem el otthon saját asztalomon magamtól elektronikázni.

Szóval a gyermekkori ingerek. Mert mi lehetett volna, ha nem tolvaj bandába keveredek, ha nem velük azonosítottak volna engemet, és valóban egy szakember kezei alatt fejlődhettem volna, akire ránézhettem volna, mint példakép?

Vagy mi lett volna, ha az asztalosságot nem magamtól, pénzéhes vállalkozók hozzá nem értőségéből inspiráltam volna, hanem igazi, emberséges szakembertől tanultam volna?

Én ezt hiányolom a fiam életéből is, hogy körbe vagyunk véve ezzel a túlélő, csúszómászó létfilozofiától függő társadalomtól, a farok behúzására szetált hozzáállásúaktól, a szektás szervilizmusunkkal feltöltött félelmeinkkel, sehol sem érhető tetten az alkotás, a messzenézés, a fantázia, az empátia. Itt mindenkinek leghatalmasabb és legvégsőbb álma egy kibaszott százezer eurós autó, mert azzal lehet jól virítani egy közösségben. Nem verssel, nem dallal, nem szoborral, nem festménnyel, hanem egy kibaszott autóval. Itt a kultúra, az igazság és az egyetlen kilátás netovábbja a mindenkori Rmdsz és a köré ragadt úgynevezett entellektuál elit. Itt a koabitációnak egy sajátos értelmezése van, ahol a sötét teljesen kompatibilis a világossal és most olvasom ennek a Tihamérnak a cikkét, hogy ilyen jól soha nem élt magyar Romániában.

Átnéztem ennek az innovációs társaságnak a kérdőívét, hogy megtudják, mivel csábíthatnák haza a világba rekedt magyarokat. Hát ez már olyan, hogy nincs mit elemezni. Nincs mit hozzászólni. A Tihamér cikkéhez sem.

Olyan ez, mint az öregotthonba vágott, haldokló öreg biztatása: “everything is fine”. Minden rendben van. Abszolúte minden rendben van.

Azt írta nekem az egyik innovációs TejfelJani, hogy írhatnék a patriótaságomról és ha akarom, töltsem ki a kérdőívet.

Szóval, hogy mondjam? Nem zseniális? Új Sorosok új társadalmi réteget építenek, fizetik ezt a sok infantilis, megkérdőjelezhetetlen pozitívságban élő -kiválasztott- fiatalokat, akikből lesznek aztán a siránkozó Sorosisták. De ez is benne van a pakliban a Sorososoknak, mert miután szétbasztad egy nép agyát harminc éven át az open szoszájetikkel és már kristályosodott a szervezet, a kárinkodás az már csak a bizonyítéka annak, hogy a dolog működött. Jelenleg van egy szervezet, amely aggódik, és nemcsak patriótáskodik mint jómagam, hanem tesz is valamit érte. Tehát, nem kell szervezet, mert van már szervezet! Éljen a király!

Tehát azt tapasztalom úton-útfélen, hogy jobb lenne nekem leválni ebből a probléma körből. Ami beindult, azon változtatni nem lehet, ott a pénz a hatalom, nem az értelem, nem a tudás. Nem az igazságvágy. Arról végleg letehetek, hogy bármit bármilyen üzenettel el lehet indítani.

Őszintén szólva, meguntam. Ezért sincs kedvem írogatni.

Egyre többet jár azon az eszem, hogy vissza a kaptafámhoz. Csináljam az asztalosságot. Maradjak annál, amit tudok csinálni.

Pláne, hogy most már az egereket is kiszorítottam a műhelyemből.

Aztán nemtom

Hihetetlen, hogy bármennyire meg szeretnék szabadulni a széles úton való menéstől, a munkám folyton oda sodor. Mit csinálok, mit nem, gazdagék megint a nyakamon ücsörögnek. És ahelyett, hogy örvendenék, újra és újra elszomorodom, mihelyt érzem a gazdagék nyakamon való ücsörgését.

Már ágazódna megint a hínáros posvány, lóbálják magukat a vastag liánok a nagy fákról és rám csavarodnának, hogy az őserdő rabjává tegyenek, tekergeti undorító lábait a rusnya polip, lerántana a mélybe, lakmározni belőlem. Kirúzsozta száját a vén kurva és keserű szexre hívogat jó drágán.

Ilyen érzésekkel dolgozom mostanában. Egy hónapot csináltam azt a kurva konyhabútort, és végig ezekkel az érzésekkel bennem. Agyon mérgeznek ezek a munkák. Nekem hiába mondják, hogy a megélhetés és ilyenek, szívből utálok gazdagéknak dolgozni.

Mindenki asziszi, hogy az ember ha valamihez ért, akkor abból maximálisan profitot kell termelni. Ugyanakkor mindenki asziszi, hogy ha meg rendes asztalos vagyok, és nem a maximális profit motivál, akkor nagy szeretettel dolgozom a szegényeknek. Hát ki kell ábrándítsam az ilyen aszisziket, mert nem éppen így van. Azért nincs így, mert legtöbbször a szegény és a gazdag kliens közt csak annyi a különbség, hogy kevesebb a pénze. Semmi más. Ugyanaz a hiúság, ugyanaz a fantáziátlanság kíséri életét, mint a gazdagnak. Ha több pénze lenne, többet áldozna ezekre.

És nekem ebből teljesen elegem van.

Nem hagyhatom, hogy leszívja teljes életenergiámat ez az életforma.

Most mélyen átéreztem, hogy miért hagytam ott Kolozsvárt ezelőtt minnyá húsz éve. Mert néha elkapott egy egy ilyen nosztalgiaféle, hogy mégis szülő városom, meg mégis ott több a kultúra, több a lehetőség. De hát eszembe jutott, hogy hamis ez az érzés. Nem volt ott semmi, és most sincs semmi. Egy hatalmas, nyüzsgő város, tele hiúsággal, vagyon hajhászással, ott sem foglalkozik senki Jézus második eljövetelével.

Nem tudom, hogy magyarázzam? Belefáradtam. Megértem, hogy kell a pénz, de semmi örömem nincs a munkámban. Most már annyira kezdek leépülni szellemileg lelkileg, hogy nincs kedvem se írni, se stúdiózni, se semmi.

Nem akarok politikusoknak, orvosoknak, pénzes embereknek dolgozni. Nem akarom se a szegények hiú ábrándjait megbútorosítani.

Szeretnék a bútor oldaláról alkotni, az alkotásért dolgozni, az anyagból kiindulva ötletelni valamit. Nem a piachoz igazítani a bútor felületeket és anyag árakat.

Bármennyire próbáltam életem során pragmatikusan és objektíven ítélni a dolgokat, végül mindig szubjektíven szenvedtem meg. A gazdag világ végül is az alig tetten ért szubjektivitásommal szerette volna bebútorozni házát, hogy tegyem objektívvé. Hogy amit én álmodok, ami én vagyok, alakítsam át nekik bútorba. Hát én nem tudok így meghasonlani. Bármennyire szentelnek csak víz vagyok, és eszem ágában sincs szentelt vizzé válni egy borkánban (befőttes üveg).

Jó lenne egy kis szerzetesi elvonulás. Bütyköljek a műhelyemben ezt-azt, ami eszembe jut, amihez kedvem volna. Hogy többet tudjak saját világomból meríteni. Újra élesszem magamban azokat a lelki mélységeket, amiket ez a felszínes világ elsorvasztott bennem.

Fene tudja... és megint kinéz egy csomó munka. Zsülien három házzal fenyeget Andorrába. Talán azzal kifizetném nagy részét az úthitelnek. Hátha utána felszabadulhatnék egy picit. De hányszor eljátszódtam már ezt a reményes dolgot. És mindig közbejött ez-az. Na ezért kezdem elveszteni a reményt. És ezért nincs kedvem (de időm se) a szellemi dolgokra. Pedig lenne egy-két projektem.

Na de legalább annyi, hogy mióta gyógyszerelem magam a szívvel kapcsolatosan is, kicsit lazultak a szorításaim, egy fokkal jobban érzem magam és ha nem idegesedek fel valamin, a cukrom sem szökik az egekbe.

Aztán nemtom...

A nagy 3D pradzsekt... krikatúren sztájl..

A konyhabútor 100%ban újrahasznosított anyagból készült
leszámítva a munkalapot, ami a kliensé volt.

A vitrin üvegek is régi ajtókból voltak kivágva.
A fa elemek régi bútorokból voltak kivágva,
újra gyalulva, miegymás.

A fogantyúkat kemény fa hulladékból nyisszentettem.
Az ajtó betétek régi "szivarfa" táblásítás eredményei.