Van aki

Van

aki ma családjával töltené az estét.
aki adna, de nincs kinek.
aki fogadna, de nincs kit.
aki gyógyulna, de nincs esélye.
akiben annyi a harag, hogy öl érte.
akiben annyi a gyűlölet, hogy kerget érte.
aki kér és nem adatik.
aki adna ezeknek reményt.
aki adna ezeknek reményt?

Ami tőlem telik

Jó lenne persze valami karácsonyos felemelőt írni, amitől mint valami kézrátételes módszerrel meggyógyulna a Világ embere. De nem tudok ilyet írni.
Lassan semmifélét nem tudok írni. Mintha kimerültem volna írásilag.
Pedig nem valami korral járó unós fáradság gyötör, hanem inkább az lehet, hogy túl sok mindent akarok csinálni és kevés mindenre az idő.
Meg kéne húzni egy egyenleg vonalat is, de mit tudok felmutatni? Mint egy műhelyben, minden csak készül, semmi sincs készen. Ha valami el is készül, nem is gyönyörködhetek benne, mert elviszik, vagy hajt az örökös elégedetlenség, az alaptalan tökéletességre törekedés, hogy majd a következő jobb lesz. És sosem lesz jobb akárhány következő lesz.
De mégis, ha kegyes nagyvonalúságom révén, nagy vonalakban akarom látni az év asztalra tett törekvéseimet, akkor talán az újrahasznosítást nevezhetem a fő vezérelvnek.
De ebben is többet látok előre, mint meg tudok csinálni. Annyira elenyésző a gondolat és cselekedet közti összhang, hogy talán nincs is értelme számolni azt. De azon a címen, hogy holnaptól jobb leszek (esetleg, netán, ha minden jól megy, remélem), mondhatom, hogy az újra hasznosítás gondolata egyre inkább foglalkoztat.
Mióta istentelenné váltam, Földhöz ragadtabb lettem. Egyre inkább foglalkoztat a Természet gyilkolásának a vissza szorítása. Kezdjünk el jobbak lenni. Egy picit, minden nap. Mindenki a maga módján tegye meg azt ami tőle telik.
Tőlem az telik minden nap egy picit, hogy amint lehet újra hasznosítok. Régi, kidobott bútorok újra gyalulható részeit, újra csiszolható felületeit felhasználva igyekszem beépíteni az új bútorokba. Tudom, nem sok, kicsit súrolja a képmutatóság határát is, de ha éves viszonylatban mérem, megmentettem néhány faévet a Természet javára. Ha csak tíz gyümölcsfára vetítem ki, melyek legalább húsz évesek, adtam a természetnek 200 évet.
Persze, közben a szomszédom, újdonsült senki földje tulajdonosa azzal kezdte, hogy kivágott minden valamire való fát. És biza voltak olyan fák, amik a 80-as évek szatelit felvételein is már nagyok voltak. Tudom, a jövő érdekében tette, hogy diófákat ültessen helyébük. De a diófákat nem a jövő érdekében ültette közvetlen szomszédságomba, hanem az én földem kiszárítása érdekében. De hát én szeretem a dió fákat is...erre valószínű nem gondolt.
Szerettem volna lemondani az idei karácsony fát. Nem sikerült. Egy dizájnos deszka fát akartam barkácsolni, amit minden évben használhatnék, anélkül, hogy erre a célra nekem élő fát vágjanak ki. Nem is volt időm, de a párom sem támogatta lelkesen a dolgot. Soha nem éreztem magam ilyen szarul, amikor megvettem a fát. De utoljára volt, az biztos. Akinek fa kell ezentúl, menjen s vegyen magának.
Keresztény köntösbe bújtatott barbár pogány szokás. Mindig éreztem, hogy nem valami kóser ez a dolog, de a hagyománynak brutális ereje van. Ezekkel a hagyományokkal is kezdek farkas szemet nézni, mint sok más idióta hagyománnyal, melyek csak a külsőségeket hivatottak nagyon hentes módra védeni.
Minket senki nem nevelt környezet védelemre, de fiam már találkozott ezzel a gondolat világgal és sokkal fogékonyabb ez irányban. Neki simán bejött a dizájnos fa ácsolás gondolata. Ezért van nekem minden reményem a fiatalságban, hogy nem lesznek olyan korruptak mint mi.
Mondhatnám azt is erről az évről, hogy a cukor éve volt. Kiderült, minden bajom eredete a cukor. A túlzott elkövéredés, a fáradság, a mindenféle fájdalom, depresszió és ki tudja még mi. Kivontam a cukrot az életemből. Nagy arányban a lisztes dolgokat is kerülöm, megalkottam a saját rozsos kenyeremet, amit a házi sütőgépben sütök. Ami az üzletben volt, egyik sem ízlett. Az enyémet szeretem és tudom miből készül. A fiam is nagy mértékben átvette étkezési diétámat, meg is látszik rajta, ő is fogyott. Már engem is mér a mérleg, eddig nem mért. 120 kiló alá mentem. Hihetetlen megkönnyebbültem. Ezt tovább akarom csinálni. Több időt akarok az étkezésre szánni, többet tervezni, jobban oda figyelni.
Csoda folytán, meg munkám révén a cukor nem tette tönkre szívemet, a szív orvos analíziseimet nézegetve, megállapította, hogy egyetlen bajom a túlsúly, le kell fogyni.

Legszívesebben ma nem csinálnék semmit, csak lazulnék, dumálnék, de a családi hagyomány főzésre, takarításra buzdít, hisz karácsony van.
Nem hiába szeretem én a karácsony közti hétköznapokat.

Na de boldog karácsonyt neked, olvasómnak...:-)