A ceruza tartó

Minden asztalos rémálma, ha kicsi szarságokkal keresik meg. Valamikor fene irtóztam ezektől a munkáktól. Nem kimondottan magamért, hanem a segédjeim miatt. Nekik csak olyan munkát szerezhettem, ami nagy, ami sok, ami nem bonyolult. És legtöbbször szarságokkal kerestek. S akkor jött a kapkodás. Az összecsapás. Ahogy egy barátom mondta, ha látszani fog rajta, hogy kinyögött, akkor inkább mondjam meg őszintén, hogy nem vállalom. Aztán szembe kellett nézzek a valósággal. Nem tudom tovább vinni a fiúkat. Nincs mennyiségi, igénytelen munka sok pénzért. Ők meg nem úgy tervezték a jövőjüket, hogy majd csendben szépen kitanulunk minden fogást és szépen fűrészelgetve megöregszünk itt együtt a műhelybe. Egy túrót.
Megkeresett egy régi kliensem és vigyorgott a bajsza alatt. Hallottam megint dolgozol. Igaz, hogy csak egyedül dolgozol? Igaz. Hogy akkor megmutatna egy ceruzatartó tervet. És mutatta a ceruza tartó tervét. És arra gondoltam, hogy baszki, most aztán jönni fog itt nekem minden banya minden szarsággal, hogy a jó muzsibácsi milyen ügyesen ki fogja pickálgatni a mindenkori asztalos rémálmokat fából. Néztem a ceruza tartó tervet és minden részem ellenkezett. De a pasi csak vigyorgott. Jó, jó, mondtam neki, aztán reméltem, hogy megunja, meg elfelejti, meg abbahagyja. Frászt. Egyet hívott. Hogy na alakul? Persze, mint a púpos gyerek, gondoltam magamban. Na de előbb utóbb a lelkiismeret megszólalt és a tudatalattiba beoltotta azt a ceruza tartót. És leesett a tantusz, hogy akkor milyen anyagból is lenne az jó. Vannak nekem ilyen szirszarságokból összeragasztott lapocskák. Vegyes anyagokból. Van benne elkezdve kőrisfától, tölgyig, cseresznyéig, minden. Néha elkap engem az ilyesmi, látok a földön egy pár hulladékot, mindjárt megszáll az ihlet, hogy összeragasszam őket. Két év alatt összegyűlt egy pár ilyen ragasztott lapocska. Na de senki ne gondoljon most itt valami kitudja milyen kőolaj utáni időszakra figyelésre, egyszerűen annyi az egész, hogy az ember mikor sokat dolgozik egy helyen, meglát semmi dolgokban is valamit. Azt már tudom, hogy ha nem akkor ragasztom össze rögtön, holnap ugyanaz a fa a fürdő vizünket melegíti égés által.
Eszembe jutottak ezek a fa lapocskák.
A ceruza tartó tervrajza nem volt nagyon tiszta, nem tervező rajzolta, az anyag vastagságot nem számolta rá a megrendelő. Egy kicsit másképpen alakult, a mérete és a formája, mint a rajzon szerepelt. Tulajdonképpen a fában nem lehet éppen minden őrültséget megalkotni. Láttam én elég sok fantázia megoldást fában, de azokhoz mindig szükséges volt előzetesben elfogadni valamilyen filozófiát. Ami csak arra a darabra volt érvényes. Volt néha, hogy belementem ilyen őrültségekbe, noha sok ellentmondás volt bennük szerkezetileg és miért ne, dizájnilag is. Aki nem gondolkodik fában, annak minden olyan egyszerűnek tűnik. A ceruza kibír mindent, aztán az asztalos vakarja a fejét. Ha nem tudja megcsinálni, azt mondják rá, hogy tökéletlen, ha meg megcsinálja és utólag kiderül, hogy nem jó a terv, csak az asztalos a hibás, mert ha tudta, miért nem szólt? Csak amikor az asztalos próbálta magyarázni, akkor azzal érveltek, hogy ez nem egy ok arra, hogy nem lehet elkészíteni. Hát éppen el lehet készíteni, de használhatatlan lesz. És mit ad Isten, az ilyen projekteket mindig ilyen nemes, drága fákból kell elkészíteni.
Ilyen megfontolásból alakítottam a ceruza tartót úgy, ahogy jónak láttam. Végül aztán tetszett az embernek, kérdezte mennyi, legyintettem, semmi, gondolván úgyis elég sok munkát adott. De nem, adott egy százast. Nem mondtam nemet. Jól jött a lóvé. Szóval nálam mindig jól jön bármennyi lóvé. Mint abban a cigány nótában: „rakjál bugját, ezresekkel az alját és százasokkal a tetejét....”. Valahogy így.
Hát elgondoltam magamban, hogy biza nem is rossz ötlet, ráállni ilyen szarságokra. De azt is tudom, hogy nem mindenki rohanna le egy egy százassal minden ilyen fabatka őrültségért.

"Valaki mindig átver valakit"

Az ember vigyora a képére ragad miközben Nyárádi Károly „Valaki mindig átver valakit” című regényét olvassa. Aztán az ember elkezd gondolkodni a regény elképzelt vagy nem elképzelt összeesküvésein, és a képén a vigyor egy kínos grimasszá fagy.
Gondolom megírom ezt, mielőtt a regény végére jutok, félek a végén ellágyulok, aztán elveszti aktualitását a mostani érzésem.
Elgondolkodtam a mindennapjaim történésein és nyugodtan elmondhatom a helyzetemről, hogy beillek simán abba a konspirációs szerkezetbe, amire Károly olyan szépen rávilágít. Mert lenne miről beszéljek, mégsem teszem, mert benne vagyok én is abban a forgatagban, ahol valaki mindig átver valakit.