Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Az örökös dilemma

Mikor keverek a kis stúdiómban, virtuális keverőpultomon, ott van egy ilyen érzésem, hogy a dolgokat úgy csinálom, ahogy szeretem, nekem is tetszik. Kezdőként meglévőket trancsírozok, kivágok hangszereket, újakat használok, ha kedvem tartja hangsúlyokat átteszek, ritmust, tempót váltok, addig alakítom amíg nekem is tetszik.
Az asztalosságban régi dilemmám, hogy miért kell kiszenvednem minden munkámat? Mivel kiszenvedem, és személyhez kötődik, kicsikart határidőhöz, könnyen átvált érzelembe, és mivel erőm fogytán (via cukorbetegség, amit szégyenbetegségként kezelek), határát súrolja az idegességnek, mely könnyen átvált ember gyűlöletbe, mely a műhelyemben sűrű és cifra káromkodások közepette csapódik le. Ez az energia pazarlás pedig újabb energiákat szív el.
Elgondoltam már többször az elmúlt huszonévben, hogy milyen lenne, ha csak dolgozhatnék, kedvem szerint és mikor mi jut eszembe? Például ha megtetszene egy bútor ötlet és azt addig mixelném, amíg nekem kedvem van hozzá? És egy pár ilyen projekt után, próbálnám eladni azt amit csinálok?
Valószínű éhen halnék, egy új piaci területre lépnék, amit még nem ismerek. Mert most a klienseim folynak, csak hívnak, én meg nem tudom hova tenni őket, igaz, hogy az utolsó órában jönnek hozzám, kimerítve a piac minden ajánlatát, de mégsem szeretnék senkit azzal kiábrándítani, hogy nem veszem számba. De van bennem egy ilyen, hogy vajon milyen lenne ha nem kéne határidőre dolgozni, és azt ami éppen eszembe jut? Mert rengeteg tervem van, elképzelésem, de kérdés, hogy megéri e? Na ez ama régi és örökösen előjövő dilemmám.
S akkor állnak ott és gyönyörködnek egy egy munkámban, hogy ugye szép? És én nem tudok benne gyönyörködni, mert csak összecsavart fákat látok és hibákat, meg kevés profitot.
Ez nem negatív hozzáállás, hanem vágy egy más fajta asztalosságra.

Általában kiszámolom, ennyi az anyag, annyi a többi. A kliens az üzleti árakhoz képest valamiféle kalkulációt végez a fejében, mely startból nem releváns, mert teljesen más a szolgáltatás minősége. De mikor a pénzről van szó, a megrendelő nem látja előre mit rendel meg. Nem tudhatom ki az, aki hajlandó megfizetni és ki az aki nem. Azért egy egységes számolást dolgoztam ki, soványnak, kövérnek. Viszont messze nem jelenik meg a munkámban a hazaszállítás, a felcipelés a negyedikre, a falra szerelés, néha a régi bútorok elmozdítása, átköltöztetése, a lelkizéssel eltöltött félórák, sokszor a plusz munka. Nemrég egy ajtós megrendelésnél azt kérdezte a kliens, hogy mitől 1000 lej nálam egy ajtó és nem 600 mint a lerakatnál? Erre azt tudtam válaszolni, hogy nem vállalom az ajtókat. Nem kell nekem magyarázkodni, hogy mitől. Ha nem tudja, semmi értelme. És igen, személyes sértésnek vettem. Ennyire nem érteni mivel foglalkozom.
Nem értik az emberek, mert nincs meg a vizuális találkozása azzal amit kapni fog. Mikor be van szerelve az akármi, akkor csodálkozik és ámul-bámul, és az addig dolgokat fel nem fogó kliens, hirtelen megvilágosodik, hogy micsa értéket kapott semmi pénzért. Érdekes módon, a végterméket hajszál pontosan fel tudja becsülni, hogy egyébként ez mennyit ér így készen.
Igen, mert létrejött a vizuális érték, amit a megrendeléskor az ember nem tud elképzelni.
S akkor úgy néz ki, hogy felaprózom az életet, az előre kifizetett fantáziatlanságért.
Röhögtem Csabival, amikor tele autóval meg a tetején kikötött bődületes nagy szekrénnyel furikáztam a városon keresztül, hogy ilyet már csak az uttolsó gecik csinálnak, mert épeszű vállalkozók nem. Így pedig én vagyok az uttolsó geci. Volt már utolsó mohikán, szamaritánus, most már geciben is van utolsó. Je suis.
Bennem él egy ilyen elképzelés, miszerint ha elkészítem a megálmodott bútort, az vizuálisan olyan lesz, ami nemigen van a piacon. Ha beszélek róla, az emberek fejében hirtelen átpörög egy csomó bútor, mintha katalógust lapozna és azt hiszi érti. De nem érti. Arról amiről én beszélek nem érti. Mikor látják, akkor talán. A szatmári bútor volt olyan, hogy mivel rám bízták a vitrineket, beindult bennem ez az alkotói láz. És biza tetszett mindenkinek. Stílusban milyenek? Asztalos. Ennyi. Csupán a funkcióra törekedtem és hogy éppen ne legyen kocka doboz. Nem kimondottan vagyok a letisztult világkép híve, ahol minden egyenesség és arányosság filozófiába van öntve.
Álmodozok egy olyan állapotról, amikor a műhely napjaim egybe folynak, benne élek az asztalosságban, semmiféle határidőnek, elvárásnak kitéve, csak az alkotásnak áldozva.
Végül is én nem olyan bútorokban gondolkodok, amire nincs szüksége az emberiségnek. Híve vagyok annak, hogy mindennek funkciója legyen. Sőt, hétköznapi tárgyakat szeretnék fabrikálni, nem oroszlánlábas foteleket. A lényeg, hogy ne más mondja meg nekem, hogy szerdára felül három fiók, lenn két ajtó, legkésőbb délig felhordva a nyolcadikra és ha már megyek, vigyem a betonfúrót, mert lenne vagy két kép a falra akasztani. Ezt úgy, paradiddle gyakorlás helyett.
Nem. Ebből már kiöregedtem. Csinálom, mert nincs mit csináljak. Ez a nincs mit csináljak kifejezés ez inkább olyan, hogy nincs más választásom. Ildikó szerint nem vagyok elég tökös a változtatáshoz. Az is igaz, mert sosem mertem úgy vállalkozni, hogy családomat a bizonytalanságnak tegyem ki, noha az egész életem egy bizonytalanság volt, de mégis volt egy vezérfonal, amit ha követtem, nem sodortam élet halál veszélybe senkit.
Lehet, hogy tudtomon kívül, szűk látókörűségem ellenére, elégedetlenségem ellenére mégis szerencsés vagyok és rajtam múlik, hogy felviszem e szerdára a negyedikre a nyolcajtóst, és megvan az a lehetőségem, hogy felvihetem ha akarom és ezáltal működik minden. Mert ez a vállalás. Ezt állítólag jól csinálom, sűrűn dicsérnek, ha pekuniailag nem is juttatják kifejezésre, de meglehet minden másban nem lennék ilyen népszerű. Mert hiába fogok szép dolgokat alkotni, ha azokkal nem aktuális és személyhez kötött igényeket elégítek ki.

Így marad az örökös dilemma.