Mikor
keverek a kis stúdiómban, virtuális keverőpultomon, ott van egy
ilyen érzésem, hogy a dolgokat úgy csinálom, ahogy szeretem,
nekem is tetszik. Kezdőként meglévőket trancsírozok, kivágok
hangszereket, újakat használok, ha kedvem tartja hangsúlyokat
átteszek, ritmust, tempót váltok, addig alakítom amíg nekem is
tetszik.
Az
asztalosságban régi dilemmám, hogy miért kell kiszenvednem minden
munkámat? Mivel kiszenvedem, és személyhez kötődik, kicsikart
határidőhöz, könnyen átvált érzelembe, és mivel erőm fogytán
(via cukorbetegség, amit szégyenbetegségként kezelek), határát
súrolja az idegességnek, mely könnyen átvált ember gyűlöletbe,
mely a műhelyemben sűrű és cifra káromkodások közepette
csapódik le. Ez az energia pazarlás pedig újabb energiákat szív
el.
Elgondoltam
már többször az elmúlt huszonévben, hogy milyen lenne, ha csak
dolgozhatnék, kedvem szerint és mikor mi jut eszembe? Például ha
megtetszene egy bútor ötlet és azt addig mixelném, amíg nekem
kedvem van hozzá? És egy pár ilyen projekt után, próbálnám
eladni azt amit csinálok?
Valószínű
éhen halnék, egy új piaci területre lépnék, amit még nem
ismerek. Mert most a klienseim folynak, csak hívnak, én meg nem
tudom hova tenni őket, igaz, hogy az utolsó órában jönnek
hozzám, kimerítve a piac minden ajánlatát, de mégsem szeretnék
senkit azzal kiábrándítani, hogy nem veszem számba. De van bennem
egy ilyen, hogy vajon milyen lenne ha nem kéne határidőre
dolgozni, és azt ami éppen eszembe jut? Mert rengeteg tervem van,
elképzelésem, de kérdés, hogy megéri e? Na ez ama régi és
örökösen előjövő dilemmám.
S
akkor állnak ott és gyönyörködnek egy egy munkámban, hogy ugye
szép? És én nem tudok benne gyönyörködni, mert csak
összecsavart fákat látok és hibákat, meg kevés profitot.
Ez
nem negatív hozzáállás, hanem vágy egy más fajta asztalosságra.
Általában
kiszámolom, ennyi az anyag, annyi a többi. A kliens az üzleti
árakhoz képest valamiféle kalkulációt végez a fejében, mely
startból nem releváns, mert teljesen más a szolgáltatás
minősége. De mikor a pénzről van szó, a megrendelő nem látja
előre mit rendel meg. Nem tudhatom ki az, aki hajlandó megfizetni
és ki az aki nem. Azért egy egységes számolást dolgoztam ki,
soványnak, kövérnek. Viszont messze nem jelenik meg a munkámban a
hazaszállítás, a felcipelés a negyedikre, a falra szerelés, néha
a régi bútorok elmozdítása, átköltöztetése, a lelkizéssel
eltöltött félórák, sokszor a plusz munka. Nemrég egy ajtós
megrendelésnél azt kérdezte a kliens, hogy mitől 1000 lej nálam
egy ajtó és nem 600 mint a lerakatnál? Erre azt tudtam válaszolni,
hogy nem vállalom az ajtókat. Nem kell nekem magyarázkodni, hogy
mitől. Ha nem tudja, semmi értelme. És igen, személyes sértésnek
vettem. Ennyire nem érteni mivel foglalkozom.
Nem
értik az emberek, mert nincs meg a vizuális találkozása azzal
amit kapni fog. Mikor be van szerelve az akármi, akkor csodálkozik
és ámul-bámul, és az addig dolgokat fel nem fogó kliens,
hirtelen megvilágosodik, hogy micsa értéket kapott semmi pénzért.
Érdekes módon, a végterméket hajszál pontosan fel tudja
becsülni, hogy egyébként ez mennyit ér így készen.
Igen,
mert létrejött a vizuális érték, amit a megrendeléskor az ember
nem tud elképzelni.
S
akkor úgy néz ki, hogy felaprózom az életet, az előre kifizetett
fantáziatlanságért.
Röhögtem
Csabival, amikor tele autóval meg a tetején kikötött bődületes
nagy szekrénnyel furikáztam a városon keresztül, hogy ilyet már
csak az uttolsó gecik csinálnak, mert épeszű vállalkozók nem.
Így pedig én vagyok az uttolsó geci. Volt már utolsó mohikán,
szamaritánus, most már geciben is van utolsó. Je suis.
Bennem
él egy ilyen elképzelés, miszerint ha elkészítem a megálmodott
bútort, az vizuálisan olyan lesz, ami nemigen van a piacon. Ha
beszélek róla, az emberek fejében hirtelen átpörög egy csomó
bútor, mintha katalógust lapozna és azt hiszi érti. De nem érti.
Arról amiről én beszélek nem érti. Mikor látják, akkor talán.
A szatmári bútor volt olyan, hogy mivel rám bízták a vitrineket,
beindult bennem ez az alkotói láz. És biza tetszett mindenkinek.
Stílusban milyenek? Asztalos. Ennyi. Csupán a funkcióra törekedtem
és hogy éppen ne legyen kocka doboz. Nem kimondottan vagyok a
letisztult világkép híve, ahol minden egyenesség és arányosság
filozófiába van öntve.
Álmodozok
egy olyan állapotról, amikor a műhely napjaim egybe folynak, benne
élek az asztalosságban, semmiféle határidőnek, elvárásnak
kitéve, csak az alkotásnak áldozva.
Végül
is én nem olyan bútorokban gondolkodok, amire nincs szüksége az
emberiségnek. Híve vagyok annak, hogy mindennek funkciója legyen.
Sőt, hétköznapi tárgyakat szeretnék fabrikálni, nem
oroszlánlábas foteleket. A lényeg, hogy ne más mondja meg nekem,
hogy szerdára felül három fiók, lenn két ajtó, legkésőbb
délig felhordva a nyolcadikra és ha már megyek, vigyem a
betonfúrót, mert lenne vagy két kép a falra akasztani. Ezt úgy,
paradiddle gyakorlás helyett.
Nem.
Ebből már kiöregedtem. Csinálom, mert nincs mit csináljak. Ez a
nincs mit csináljak kifejezés ez inkább olyan, hogy nincs más
választásom. Ildikó szerint nem vagyok elég tökös a
változtatáshoz. Az is igaz, mert sosem mertem úgy vállalkozni,
hogy családomat a bizonytalanságnak tegyem ki, noha az egész
életem egy bizonytalanság volt, de mégis volt egy vezérfonal,
amit ha követtem, nem sodortam élet halál veszélybe senkit.
Lehet,
hogy tudtomon kívül, szűk látókörűségem ellenére,
elégedetlenségem ellenére mégis szerencsés vagyok és rajtam
múlik, hogy felviszem e szerdára a negyedikre a nyolcajtóst, és
megvan az a lehetőségem, hogy felvihetem ha akarom és ezáltal
működik minden. Mert ez a vállalás. Ezt állítólag jól
csinálom, sűrűn dicsérnek, ha pekuniailag nem is juttatják
kifejezésre, de meglehet minden másban nem lennék ilyen népszerű.
Mert hiába fogok szép dolgokat alkotni, ha azokkal nem aktuális és
személyhez kötött igényeket elégítek ki.
Így
marad az örökös dilemma.