Legyél szuperhős!


Csodálattal veszem észre, (zsebemben enyhe bicskanyílással) amint lelki, szellemi és testi vezetőink, egyik napról a másikra elkezdtek egy olyan világról prófétálni, ahol a hatalmak újra elvehetik mindenünket, hogy tessék csak belátni, hogy a nagy fejlődésnek vége és tessék csak szépen a sötétben tapogatózni, faekével dolgozni, beállni szolgának, mert istentuggya milyen szar idők jönnek.
Teszik ezt miután a vak is látja, hogy leáldozott az Európai Uniónak, csődöt mondott az univerzalizmus, elvesztette értékét minden mi érték volt, és itt nem a vas, és pengő ércekről beszélek, hanem az emberi lelki és szellemi értékekről. Miután a hülye is megértette, hogy mint a feszt lefolyó patak, úgy hazudtak pislogás nélkül vezetőink: politikusok, papok, s mindenki akinek döntő ereje volt bármiben (jó, tegyük fel néhányan csak bután blöfföltek). Teszik ezt, miután megszámlálhatatlan tudós, gondolkodó ember már belefáradt az „alaptalan, eltúlzott rémhírek” híresztelésében.
Csodálattal és tátott szájjal nézem az ilyen pálfordulásokat. Ugyanazok az emberek, akik kigúnyoltak minden apró kezdeményezést, néha gátoltak, ma vissza vinnének a kőkorszakba. És az még nagyobb csodálattal tölt el, hogy a tömeg nagy része, aki eddig az Uniós betegségekre bólogattak, most egyből vizet fakasztanának onnan is, ahol nincs.
Jön tehát az új hullám: légy szolga, túrj földet.

Három éjszakát töltöttem a dévai cserkészek táborában, olyan volt mint egy álom. Egy álom, amiből az ember nem szeret felébredni. Éppen azért csipkedtem magam, hogy ne túl sokat álmodozzak. Nézegettem éjszaka a tejút rendszert és meg kellett állapítsam, hogy romlik a látásom. Meresztem a szemeimet, alig látok már térben. Valamikor éreztem a világűr mélységét. Lassan olyanná válik számomra az égbolt, mint egy tapéta. Csak nézni fogom, mint hülye a falat. Valamikor azt éreztem, hogy részese vagyok az életnek, a történésnek és én is tehetek valamit a nagy életért. Mára már azon filózok, hogy nem e kéne hagyni mindent a maga organikus helyén? Aminek élnie kell, éljen, aminek nem, haljon ki? Ezt kérdeztem cserkész barátomtól, aki közel húsz éve fáradhatatlanul a cserkészet oldalán, a maga módján harcol a megmaradásért. Elnéztem az öreg cserkészek mindenre odafigyelésüket, ahogyan türelemmel és kitartással, nem rejtett humorral terelgetik azt a kis fiatal nyájat. És elnéztem a fiatalok viselkedését, ahogyan tisztelettel és ugyanazzal a humorral válaszoltak. Talán ez a válasza a cserkész barátomnak sok feltett kérdésemre.
Sokan családosok aggódnak gyermekeikért. Mi lesz gyermekeikkel ebben a zűrzavaros világban? Mindenhonnan csupa rossz hírek özönlenek: bűnöző kiskorúak, drogos fiatalok, céltalan, munkakerülő generáció. Szakemberek böngészik a statisztikákat, a tudományokat, hogy miképpen lehetne a mai fiatalokat lekötni? Nemrég egy pap azt mondta a házasulandó párnak, hogy statisztikailag harminc százalék esélyük van arra, hogy életük végéig együtt maradjanak. Ebbe belegondolni is rossz, nemhogy átélni is. Hogy így indulunk útnak, hogy valamihez csak halvány esélyünk van. Elképzelem, ahogy a mai fiatal, az élet egyik csendes percében elgondolkodik rajta, mint én akkor a templom csendjében, hogy valamihez, ami nagyon fontos dolog az életében, alig van esélye. Mert a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a mai emberben nincs kitartás.
Én is, mint hétéves fiúcska apukája, legfőbb gondom a fiam jövője. Rájöttem, hogy egyetlen hasznos örökség amit adhatok neki, nem ez a behemót csarnok, hanem az, hogy sose higgyen a statisztikáknak. Nem egy jól vasalt pince lesz majd az ő menedéke, hanem az, ha el tud készíteni valamit. Mert az a valami az ellenségnek is kell. A pincéjét rablók feltörhetik, ha semmije sincs, de ért valamihez, már ezért is éltetik az ellenségei.
A mai szülők talán el sem tudják képzelni, hogy a megoldás a gyermekeik jövőjével kapcsolatban már létezik. Már ki van próbálva. Már működik. A cserkészet a fiatalok jövője. Orvosság az elmagányosodás ellen, út a jövőbe.
Hogy jön majd egy diktátor, aki erőszakkal elvesz mindent, a népet kikényszeríti kapálni, ha van értelme, ha nincs, párhuzamosan erőltetni olyan világnézetekre, amikhez semmiféle kedve nincs, nem a megoldás. Viszont közös egyetértésben és megegyezésben, szeretetben, bölcsen és tudatosan építeni valamit, annak értelme van.
Ezekben a zűrzavaros időkben, talán jó lenne odafigyelni azokra az emberekre, akik valamit konkrétan csinálnak ebben az életben. Nemcsak európályázatokat írnak és európénzekkel pattognak a kétkezi munkás orra előtt, hanem űzve állami szervek, egyházak által pofátlanul élni merészelnek, hinni és remélni akarnak, hogy eljön még az a idő, amikor a kétkezi munka által lesz újra élet.
Én örömmel nyugtáztam a napot, hogy a kisfiam nagyon el van szánva a cserkészetre és tudom, mert ismerem őt, hogy amit a fejébe vesz, azt meg is csinálja. Örvendek, hogy a fiam igent mondott az életre, egy döntés, amit ő maga hozott, nem én kényszerítettem rá vagy én beszéltem rá.
Hogy hogyan tovább? Nem tudom. Talán viccesen én is énekelhetem a cserkészekkel, hogy „legyél szuperhős, mentsd meg a világot és ne kérj érte pénzt”!