Az elmaradt vacsora

És látomást láték vala.
Az óvilág romjain botladozik két alak: egy női és egy férfiúi alak.
Hidegtől, éhségtől megtépázva, látván az óvilág romjait, sírva fakadának.
Eszükben pedig eszükbe juta, hogy férfivá és nővé teremté őket az Úr.”
(Attila intelmei)

Összeráncolja a nő a homlokát, ökölbe szorítja markát, de én látom, hogy a homloka csak selymes marad, ökle csak puha, mindkettő csókolni való, de nem hagyja csókolni azokat.
Kikéri tékozló jussát a nő, a vadbarom férfia pedig kiadja ráeső részét.
Cseng az acél, csörögnek a láncok, elszállnak a dalos pacsirták, s a finom vacsorák.
Szabadságát élvezi a nő, dolgozhat reggeltől estig, járhatja az utakat, mindig van kifogás, elvégezetlen munka, hogy csak késő este érjen haza.
Elég volt az elnyomásból, a férfiúi uralomból, saját út, saját karrier, saját jövedelem kell, hogy független legyen a férfiak felsőbbrendűségétől.
Rájátszik erre a társadalmi csőd, a közösségi képmutatás, az emberi balfaszság. A hagyományok, a vallás mint ököl a szájban, megmutatja ki az erős. Nem lehet a férfiember gyengéd, szerető, puhánynak nézik, gyávának, ebből kell a nőnek is, hogy erősnek látsszék, hogy könnyet már semmiért sem ejt, emberének hátát nem dögönyözi semmiért, nem köteles rá.
Mindenki vessen magára. A nő útja elválik a családból, külön utat jár mindenki, akkor lesz ez tökéletes, ha már a gyereket lombikban tenyésztik és haza akkor jön, ha be tud szállni a közös kasszába.
Az értelmet, az érzelmet, a gondoskodást felváltja a jog, a törvény: egyiknek se jusson több.
Hiába jött Jézus Jeruzsálem lányának felszabadítására, egyet értett belőle a főpap és mást a lány. Láncra gondolt mindkettő, a főpap a nő szájára, akaratára, a lány pedig testébe vágott láncra, vaskarikára borzalmas tetoválása köré.
Hiába mindenféle izmus, kifolyt a lényeg kezeinkből mint a folyékony iszap. Hiába merjük szakadatlan, minden csupa sár és bűz.

Meddig fog ez fejlődni? Meddig lesz az ember egyedül? Miért is nem teremtett minket az Úr nemtelennek? Hogy csak úgy legyünk, még úgy se mint a növények? Azok is örvendenek a tavasznak, melegnek s az elmúlástól sem félnek úgy mint mi.
Hogy miért nem tudjuk mi ezt a kis jót beosztani erre a pár évre?
Hogy az Úr férfivá és nővé teremtette az embert, az már csak emlék. Titkos vágy, melyet már nem firtatunk, szégyen róla beszélni.
Hogy a férfi gondoskodik a családjáról, a nő pedig bearanyozza az életet, ez egy kitalált állapot. Ilyen nincs. Nem lehet. Mert akkor nincs marketing terv.
Nyugdíjalap van gondoskodás helyett. Üzletház kert és konyha helyett. Adórendszer és független jövedelem a jussunk. Egyaránt: nőnek és férfinak.
Kértük ezt vagy ránk szabták? Minden esetre, elfogadtuk.
Intézmény lett a család. Korlátolt felelősségű társulás. Ki mennyit hoz, annyi a része. Kiébb a gyerek? Ki fektetett többet bele?
Nem, az teljesen elképzelhetetlen, hogy a férfi és nő egymásért éljen. Hogy ezért úgy rendezzék az életet, hogy együtt legyenek. Együtt dolgozzanak, együtt csináljanak mindent. Lehetetlen ezt ma megteremteni, fenntartani.
Tudatban eljutunk majd arra a szintre, hogy noha lelkünk bizsereg a koporsó fölött, de az élet valósága olyan mint a felhizlalt és karácsonyra levágott disznó: mennyi a hús és mennyi a zsír?
A zoráni holdringatta üres bölcső most kurvára üres.
De leszünk még együtt mi sokáig. Majd egyszer.
Mikor csórén magunkra maradunk férfi és nő, és sírva borulunk egymás nyakába, lesz újra meleg a házban s este vacsora, és együtt nézzük majd hogyan szuszog álmában a tele bölcső.

Hogy aztán másnap újra kezdjünk mindent...egyik jobbra s a másik balra.