Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

K.U.2o11.

Üresjárat. Krisztus után 2o11.
Azt hiszem írtam még erről. Hogy nekem a fatalizmussal van egy igen komoly harcom. Az emberi fatalizmussal. Hogy akkor is kipiszkáljuk a kolbászt a gulyásból, ha éppen bőven jutna kolbászra.
Ha mérlegre teszem meglátásaimat, gondolataimat, azt hiszem én egy kommunista vagyok. Apám szokta mondani, nem azért bírálja a kommunistákat, mert kapitalista nézetei vannak, hanem pontosan azért, mert Krisztus által kommunistának érzi magát. Apám hitt a szükség szerinti életformában. A javak elosztásában. Tudta, hogy ezt lehetetlen megvalósítani, de még azt is szokta mondani, hogy a kommunista rendszer olyan amilyen diktatórikus volt, de megszégyenítette a kereszténységet, mert amíg a kereszténység csak imádkozik, addig az Istent tagadó közösség megvalósította a szükség szerinti elosztást. Legalábbis többet megvalósított belőle, mint az úgymond Isten fiai.
Egy olyan ember mondta ezt, akit a kommunista párt vezérei összesen 32 évre ítélték el nézetei miatt, és leült összesen 8 és fél évet.
Ebben a fatalizmus harcomban észrevettem, hogy rengeteg az üresjárat. A haszontalanság. Hatalmas a szervezetlenség. Ez szerintem annak az álmodozásnak az eredménye, hogy mi egyénenként valamiféle szabad emberek volnánk, és nem tartózunk senkinek semmivel. És ebben az álmodozásunkban a központosított gazdasági gittegyletek olyan törvényeket agyalnak ki és léptetnek életbe, amik még jobban elálmosítanak bennünket. Kis szigetekké alakulunk, ahol senkinek semmi köze egymáshoz, mindenki csessze meg azt amiben van, és talán nem is véletlen, hogy az, aki éppen szükséget szenved az nem éppen az ő hibájából szenved e? Megfigyeltem a törvények létrejöttének a sorrendjeit. Mindig egy fajta törvényt hoznak létre és mindig egy kategória emberre szólnak, és amikor ez a törvény életbe lép, úgy van feltüntetve, hogy az rémesen szarul érezze magát, akinek szól. És ez a képlet lassan beválik minden embernél és minden kategóriában.
Ha felveszel a buszmegállóból egy szomszédot, jogosan megállíthatnak, hogy a szállításért hasznot élvezel és nem fizetsz érte adót. Hiába mondanád, hogy semmi hasznot nem élvezel egy szívességért, nem fogadnák el érvelésed, mert az aki számon kér, neki is megvannak a frusztrációi az ő területén.
Ha éppen egy szegény özvegyasszonynak javítanák egy asztalt, és éppen akkor jönne be a fináncos, kérné a szerződést az asztalért, az ő szemében nem egy karitatív cselekedet lenne, hanem lopás az állami kasszából, illetve a néptől. Hogy meredek a példám? Egyáltalán. Megjártam. Egy barátomnak segítettem, nyitott egy pizzázót, teljesen ingyen javítottam egy lépcsőkorlátot. Persze, adott egy pizzát közben. Éppen akkor sétált be a helyiségbe a munkaügyis inspektor egy komiszárral, hogy feketézek. A fenét sem érdekelte, hogy barátja vagyok a tulajnak, a tulajt megbüntették 15oo lejjel. A haver beperelte a munkaügyiseket, behívtak tanúnak, a haver vesztett és megbüntették 3ooo lejjel.
A legújabb napszámos törvény pedig kalap a szaron. Úgy szól, hogy nem mehetsz napszámosnak csak jogi személynek és előre kell kifizetni az adót. A napszámos könyvben benne kell legyen az aznapi bélyeg. Hahó! Figyeltek?
Figyeltétek, hogy elkezdtem írni az üresjáratról és teljesen belegabalyodtam a törvényekbe? Pontosan ez a célja ezeknek a törvényeknek. A személyes megszorítás, a közmunka, a segítség felszámolása, a személyes kapcsolatok degradálása. Minden mozgás adózva, illetve figyelve van. Kinek van kedve még ebben a rengetegben embernek lenni? Végre elérik a keresztény egyházak is a céljaikat, hogy egyetlen tehetségünk az ima marad.
Ez az üresjárat. Hogy nem tudunk semmit sem csinálni jogosan. Már csodálkozni sem tudunk ezen. Sem felháborodni, sem cselekedni nem tudunk már. Amikor látom ezeket a pozitíveskedőket, összekulcsolt kezekkel valamiféle nem létező dimenzióba nézve prédikálván holmi lelki nyugalomról, mindig ez a fatalizmus jut eszembe. A nyomorkultusz. Az átszellemült baromság.
Az is üresjárat, hogy annyi és annyi tehetséges ember kénytelen felhagyni szakmájával, elmenni külföldre szállodát felmosni, ágyneműt rendezni, a legjobb esetben, mert aki családi vagy egyéb kötelékei miatt nem hagyhatják el lakhelyüket csak eszik magukat és elszáradnak élve, búskomorságba esve. Rengeteg az üresjárat, a haszontalanság, a szervezetlenség. Innen ered annak a látszata, hogy ma az emberek ellustultak. Nem. Nem lustultak el. Csak lassan kilopták a lábuk alól a létteret. A jövőt. A bizalmat. Az értelmet. És nem látszik semmiféle forradalom a határon, ami kilendítene ebből a fatalista mélységből.
Pedig jó lenne egy új forradalom. Egy új eszme. Valami, ami ezt a sok üresjáratot betölti haszonnal és értelemmel. Legalább a változás illúziójában még egyet dobbantani, lendíteni egyet ezen a tehetetlenségen.