Én vagyok a Pöcegödör

Hadd írjak egy picit a stúdióról.
A mintiai parasztjelölt asztalosforma öregség elé néző krízis cselekvései.
Tehát a tisztánlátás és tisztázás végett, tudom, hogy gyermeteg dolgom ez a stúdió, és ha csak egy akármilyen szar gitáros a környéken (csak lagzis ne, de ha jól csinálja jöhet a „Sej haj Rozi is”) jönne, hogy élő zenében foglalatoskodjunk, én állok elébe és lelkesedni fogok. És ha évente három szvinget ácsolunk össze, azt se bánom, de azt rendszeresen, kitartóan, becsülettel és lelkesedéssel tegyük. Mert már harmadik éve múlt, benne a negyedikben, hogy elkezdtem a dobolást (ok, rapszodikusan, mert semmi se motivált, aztán cukor, depi és társai), azóta lehetne egy albumunk akár SejhajRozi irányában. De lófaszRózi van, az van.
Kuncognak a hátam megett: „Nézd meg az öreget” (Deak Bill Gyula idézet)... dohobohohohohhoool.
Volt egy magamfajta, valamikor fújt valami fúvóson, ő mondta, hogy kéne csinálni valamit, csak el kell határozza magát, nosza azóta annyit határozza, hogy mixeimet se hallgatta meg. Vagy hallgatta és kuksol. Sosem tudom meg. De ha azóta nem határozta el magát, szerintem olyan ez mint Charles Bronson fegyverarzenálja az ágya alatt, béke időben nem nyúl hozzájuk.
Persze, lúzer vagyok, ez még nekem se titok már rég, de ezt a lúzerséget, minden álszerénységemet félretéve, kibaszottul művészi szinten űzöm.
Viszont egyet mondhatok, lehet, hogy röhej tárgya vagyok, de ha valami kiszed engem abból a depresszióból, ami a halálba akart kergetni, akkor ez a stúdióm az, a zenei tévelygésem az. Úgyhogy eldöntöttem: elvetem a hátam megetti kuncogásokat, és igenis, a tőlem telhető legkomolyabb szintre akarom emelni a stúdiós terveimet.
Terv? Nincs semmi terv. Hagyom, hogy jöjjön aminek jönni kell.
Addig is, amíg megértő lelkek fognak engem körülvenni, addig is, igenis kísérletezek ezzel-azzal.
Tanulni szeretnék. Megérteni szeretnék egyet s mást.
Ezelőtt két évvel a kolozsvári napokon kerestem az alkalmat a régi gárdával találkozni, főleg Gulával szerettem volna beszélni, kiváló, elkötelezett stúdiós ember, ezelőtt 15 évvel még beszélgettünk, egy stúdióban dolgozott, olyan volt mint egy szerzetes a barlangjában, irigyeltem. Ő panaszkodott, hogy nincs fix jövedelme. Sokat agyaltam, hogyan lehetne segíteni rajta. Jó, ezt nem mondtam neki, de magamban gondolkodtam.
Ezelőtt két évvel egy sétatéri koncerten láttam, vártam, hogy magára maradjon, mert feszt mentek hozzá, egyszer egyedül maradt, szembe kerültem vele és nem ismert meg. Vagy megismert és tette, hogy nem ismert meg. Eltelt 15 év, de annyit változtam?
Nagyon szánalmasnak éreztem volna magam, hogy elkezdjek neki magyarázkodni, hogy ez és ez vagyok bazmeg, taníts stúdiózni bazmeg, hajlandó vagyok fizetni. Bazmeg.
Az üres, semmitmondó szemkontaktus letaglózott. Nem, én szentül meg vagyok győződve, hogy nem ismert meg, nem tette az eszét. Gula nem az a rafinált embertípus.
Aztán beszéltem magyar nevű dobossal Piskiről, akiről kiderült, hogy Attila néven nem tud magyarul. De ez nem volt nekem probléma, van ilyen a környéken. De angolosan leléptetett, hogy ott a jutub, igen, azt tudom, de az emberi kapcsolat fontosabb. És azt reméltem, hogy közelebb kerülök a zenész világhoz. Mert persze, hogy nem a tripletteket kell nekem valaki megtanítsa, az tényleg ott van a jutubon a világ legjobb dobosaitól, de az emberi kapcsolatokat nem lehet jutubról leszedni. Fizetni akartam a tanításért. Egy tapasztalt csak látja milyen irányt kéne felvegyek, meg aztán ott van a számonkérés, beindul egy motivációs, ingergazdag cselekvészet.
(bejátszás: bárki asztalosságot akar tanulni -korhatár nincs- ingyé vállalom)
Beszéltem egy másik stúdióssal Kolozsvárról, hogy amikor esetleg felvételezik, kever, elmennék, meg se szólalnék, fizetnék, csak tanulhassak. Hogy nem.
Amikor a Stonecrops felvételeit (tök ingyen csináltam... nem felhányásképp, csak hogy bemutassam, igenis lehet..) átadtam egy Vásárhelyi stúdiós gyereknek csupán egy dolgok kérdeztem, hogyan keveri a dobokat? Azt mondta, idézem szó szerint: „Ott a jutub, onnan megtanulhatod.”
Szóval mit szerettem volna? Elmenni egy stúdióba, amikor éppen dobot vételeznek, aztán kevernek, maszterolnak. Egy kibaszott számot! Adtam volna akár ezer lejt is egy ilyen folyamatra. Nem, nem és nem.
Mondtam Emilnek, hogy mi ez a faszság? Mit szarnak úgy be ezek?
Emil azt mondta, hogy féltik a szakmájukat. Hogy mit féltenek?
Ó, haggyámá békimbe. Ez csurdárság. (csordapásztorság... a csorda pásztorokról az a nézet járja, mint durva, pokróc emberek, noha láttam egyet kettőt életembe és azok nem voltak ilyen csurdárok, mint ezek a fennhéjázó hangmájsztrók). (És zenészek).

S akkor jött ugye ez a Hangmester képző akármi Kolozsváron. Nem tudom konkrétan mi van a háta megett, mennyire komoly, mennyire érdemes lejárni, de egyelőre nincs semmi más konkrét javaslat, ami egy kicsit rendezettebben, átfogóbban ígérjen.
Az empirikus próbálkozások sem rosszak, de ez olyan, mint zenélni próbálni skálázás nélkül.
Például nem szeretnék megvenni egy 1500 eurós térmikrofont, hogy kipróbáljam azt. Ez az iskola állítólag ezt meg tudja mutatni. Nem szeretnék 2000 eurót beverni egy stúdió monitorpárba, hogy kipróbáljam azt. Nem szeretnék egyéb ezreket beleverni az ismeretlenbe. Ezer euró megér, már csak akkor is, ha mindaz amire kíváncsi vagyok, az lehet tíz-húsz órában meg lehetne nekem mutatni. Ha bónuszba kapom az elméleti részt is, az már maga a csúcs.
Ezért szeretném elvégezni ezt a kurzust. Nem azért mert meghibbantam.
Koromban az emberek feleséget, autót szoktak cserélni, én stúdiózni akarok.
És fogok, amíg tőlem és egészségemtől telik.

Tehát. Végül elkészültek a hangfalak, valamennyire helyre kerültek és végre letesztelhettem az úgynevezett 3D surround hatást.
összeraktam a most felállított hangszóró arzenált
a felső sor a felső kvadro,
az alsó sor az alsó kvadro,
illetve a két alsó közép a sztereó pár.
Két rendbéli kvadro rendszert állítottam be, azaz nyolc hangszórót.
Most még korai erről bármit részletezni. Ugyanazt a hibát elkövettem, amint az „Auro3D” kidolgozója követett el fejlesztése idején, hogy a felső rend kvadrót a sarkokba helyezte el. Pedig elmondta, hogy miért nem jó, de ezzel is úgy voltam, hogy nekem kell ezt megtapasztalni. Ahogy fogalmam sem volt akár egy kvadró rendszerről se (nem ugyanaz mint a filmes 5.1 mert annak teljesen más a célja és koncepciója, noha közel áll a dolog lényege), úgy erről a 3d-ről sem volt fogalmam. Kíváncsi voltam, milyen?
Az első benyomás nagyon zavaros. Első körben minden hangszóróba más időben megszólaló különböző dob hangokat szólaltattam meg. Meg is szólaltak mindegyik abban a hangszóróban, ahova tettem (hála a több kimeneteles Motu hangkártyámnak és a Cubase virtuális keverőpultnak), csupán az érzékelés nem úgy történt, ahogy vártam.
A fülem nem úgy érzékelte, hogy fentről jön a hang. És ezt mondta is az Auro3D-s pacák. Mert a fül nem úgy érzékel térben, mint ahogy a hangok a térben szólalnak meg.
Na ebben van mit kísérletezni. És fogok is. Csupán hagyom pár napot a témát az agyamban pihenni. Hadd dolgozzon. Addig is mixelek valamit. Meg dobolok.
Egy szvinges vicces dalon dolgozom. Majd ha kész publikálom.

A War of World fő tematikájú majdnem szimfonikus darabon is dolgozom még.
Alább meghallgathatók a műnek a részletei, hang mintái. Érdekességképpen hoztam létre ebben a formában, hogy bele lehessen látni az alkotás elgondolásaiba. Így már olyan, mint amikor az egyébként kisminkelt fehérnép megjelenik az utcán tréningben és olcsó baszkett cipőben, azaz lehullik a lepel, kiderül, hogy ő is csak egy ember. Ezek is rém egyszerű hangok, szólamok, futamok, de egyben egy zseniális mű. A tökéletes közösség.
A végzés nem tetszik, túl nehéz a léleknek főleg. Enyhébb csillapítást akarok a végére.
És száműzöm a kompresszorozást. Még a limitert is kivágtam legújabban. Inkább kipötyögtetem a hangerőkből a túlvezérlést. Irtó keveset kellene a limiternek nyomni, de fix a lelkét nyomja el.
Na most, a végfelhasználó, aki nem hallja, hogy szól a stúdióban, annak a sűrített mp3-as hang is jónak tűnik. De én majdnem sírva fakadok és a legmélyebb depresszió kering, amikor hallom hogy szól mp3ban. Amióta rájöttem mennyire undok a kompresszor, minden zenét csak úgy hallok, mintha pumpálva lenne. Hallom amint fuldokolnak a hangszerek, vágódnak a csúcsok, a hangszereknek, tónusoknak teljesen irreális hangjuk van, hogy lehet így hangmesterelni? Ez se más akkor, mint egy hatalmas képmutatás.
A műveket ráhúzni egy mesterségesen kiképzett hallgató közönségre? A hallgató nép mint egy kódként megtanult egy fajta hangképletet élvezni. Amiben van elég ütés, dübörgés, visítás, zúgás, és mindez a dinamika jegyében. Lüktet. És valóban az első impresszum az, hogy dögösen szól. De mi a franc szól dögösen? Na ez a kérdés.
Anti sznobdinamika elgondolásból is vettem ki a dobokat a War of World mixemből, hogy érvényesüljön a dallam lelke, és csupán a koncert nagy dobokkal pontoztam meg a szerintem hangsúlyos részeket. És száműztem a „Stars on 45” jellegű dobgép hangzást.
Ez a mű szerintem illik az örökzöld klasszikusok közé.

tök jó lett a kidobott szék
Hoztak valami rossz bútorokat, mert manapság már nem lehet csak úgy kitenni az utcára, a kutyának se kellenek a régi nagymama bútorok, s akkor legalább nálam megszabadulnak tőle. Volt köztük egy irodaszék is, cafatokban lógott róla a szivacs, tényleg undorító volt. Szétszedtem, újra kárpitoztam és betettem a stúdióba. Az ülőkére az volt rápecsételve, hogy 1987 és valami német szó, ami arra utalt, hogy régi, német cucc. Van két ilyen levegős liftje, az amelyik előre hátra dönti a széket lassan, az kimerült, de a magasság beállító tökéletesen működik. Nekem tökéletesen megfelel. Nagyon kényelmes benne ülni, pihentető a hátnak, több óra után sem fárad el a derekam. Hálás vagyok érte, hogy kidobták.

Én vagyok a Pöcegödör. Mert Világosság van már más személyében...
lábat cseréltem a moketta miatt, a görgők
szétvágták volna, és nem is kell nekem gurigázni.

még jó, hogy nem dobtam el ezeket a nemtomhonnan
maradt lábakat, nem hittem volna, hogy valamikor felhasználom.
Csak a lyukat kellett megnagyobbítsam picit.


Oskolába menni nem fáj semmi


Na tessék. Utáltam még éjfél előtt meglátogatni a kazánt a műhelyben, erre fél háromkor megébrrredtem, hogy hűvös van. Nem volt mit tennem, lementem befűteni.
Persze, hogy kiszökött az álom a szememből. Egy darabig még számoltam a bárányokat, a sötétben a plafont nézvén, viaskodván gondolataimmal, aztán inkább megittam egy kakaót, hogy helyet adjak majd később egy kávénak, Mozártot hallgatva nekifogok írni. Mi a francot csináljak mást?
Forraszthatnék a stúdióban, de az fárasztóbb, és mikor dolgoznom kell majd, összeesek.
Írok, hogy helyet adjak majd a munkának.
Most a helyhagyás a fixem. Élni hagyni. Ez is eszembe jutott. Helyet hagyni a hangszereknek egy mixben. Ahogy hallgatom Mozart zenéjét, figyelem, hogy mindennek hely van hagyva. Nem is olyan komplikált a klasszikus zene, csak úgy tűnik. Per pillanat egy egy hangszeres általában csak egy hangot szólaltat meg. És nem valami túl bonyolult futamokat játszanak. Az összhang teszi az erőt és hozza a mágiát.
Elővettem egy régebbi próbálkozásomat. A War of Worlds albumból a The Eve of the war részt, ettől a Jeff Waynetől.



A múlt évben belecsíptem a füleimet, eltettem a projektet, nem is hittem, hogy valaha előszedem még. Akkor megijedtem a rengeteg sávtól és bonyolultnak tűnő szerkezettől. Most sem volt másképp, de nagyon fúrta az oldalamat.
Szétszedtem elemeire, levázoltam az ütemeket, elemeztem a részeket, csoportosítottam a fejezeteket hangzásaikkal együtt.
Ilyenkor, ha nem értek valamit, túl bonyolultnak érzem, azzal kezdem, hogy elkezdem keresni a fő témát és azt megérteni. Ilyenkor simán elnémítom a legtöbb sávot és elkezdem „olvasni” a mű teremtő gondolatát. És ugyanakkor várom a saját hangomat. Ha beugrik nekem is a „Hang”, elkezdek dolgozni vele.
Az első megvilágosodásom ezzel a művel az volt, hogy teljesen el kell hagyjam a dobokat. Szeretem a dobokat, de van amikor a dob nem hagy helyet a műnek. Aztán visszajönnek a dobok, a szimfonikus hangzásból, csupán pontozás végett.
Miután lerajzoltam a darabot, kiszámoltam ütemeit, már sokkal világosabbá vált a lényeg. És ezt a lényeget átfogalmaztam az én „hallásomra”. Ez lett az eredménye. És részemről ez a mű most tökéletes. Nem nagyképűúségből mondom ezt, hanem rájöttem, hogy el kell fogadnom magamtól, hogy ez vagyok én, ennyi telik tőlem és elégedjek meg vele. Mert ha én nem elégszem meg vele, helyettem senki nem teszi. És ha megelégszem vele, akkor tovább tudok lépni.
Ha semmit nem tennék oda, semmit nem vennék el, minden hangerő a helyén van, akkor olyan amilyen, de számomra a mű befejezett. Ezt meg kell még tanulnom, hogy vannak tökéletlen dolgok, amik részemről véglegesek és el kell fogadnom.
Lehet, hogy keresek valamit ezekkel a mixekkel. Lehet, hogy valami kikívánkozik belőlem és annak a hatására keresem azt a valamit. Hogy általa hátha megértem, kifejezem mit is akarok. Jó lenne megtudni mit akarok.
Miután már negyedszerre jött elém ez a kolozsvári Hangmaster képzés a Sapientia keretén belül, viccből megjegyeztem az asszonynak, hogy mi volna, ha vén fejjel elmennék erre a képzésre? Megnézett az elején, nem mondott semmit. Valószínű azt gondolta, elment az eszem öregségre. Huszonévesek mellé mejen egy 53 éves vén faszi potenciométereket csavarni tanulni.
Aztán a viccből elgondolás elkezdett dolgozni a fejemben. Nem idegen számomra, hogy a humort komolyra szoktam venni, ahogy a komoly dolgokat is el humorizálom.
Írtam ezeknek egy üzenetet, hogy van e korhatár s ilyenek. Kellemes hangvételű válasz jött, hogy nincs felső korhatár, szívesen várnak.
Igaz, hogy fizetős és nem olcsó, habár nem olcsó, de mihez mérve? Ha eddig a stúdiómban van mondjuk ötezer euró, a tudás nem ér meg két ezer eurót? Ezt két év alatt kell leperkázni.
Szóval én a banán agyammal mindjárt azt gondoltam ki, hogy megéri ha csupán belelát az ember a hangtechnikusi világba, cuccok, munka folyamatok, koncepciók, koncert hangosítás, ilyenek. Az sem elhanyagolható, hogy gyakorlatilag belelátok a hangmesterség emberi anyagába is, netán olyan embereket ismerek meg a kurzus folyamán, akik inspirálnak, akiktől mást is eltanulhatok, mint a mikrofonok pozíciója vagy a kick hangszínezése. Sosem tudom meg mit vesztek, ha nem megyek el.
Úgyhogy igent mondtam. Látván az asszony, hogy bár nehezen, de elszántam magam, azt mondta menjek el.
Ez persze azt jelenti, hogy kéthetente Kolozsvárra kell menjek. Szóval csináltam magamnak fejfájást.
Éppen ezeken agyaltam a plafont nézve a sötétben, bárányokat számolván, hogy tényleg hiányzik ez az életemből? De ha őszintén el akarok számolni magammal, igen ez hiányzik az életemből. Valamikor ezt akartam, de derékba tört akkor ez a vágyam.
Nem hiszem, hogy át tudok váltani erre megélhetésileg, nem biztos, hogy akarok rendelésre mixelni, de valami fúrja az oldalam. És egyre kevesebbet tudok dolgozni a műhelyben.
Azt nem is mondtam, hogy észrevettem, a csiszolásból eredő port már nem szenvedem. Nem szeretem, főleg mikor több órán át kell csiszoljak, fújok és köpködöm. És mi jöhet még?
Persze mindeközben eldőlhetek és meghalhatok. Hányan megtették ezt már nálam okosabbak, erősebbek.
Mégis, arra gondolok, hogy addig is hátha egy mix még belefér.
Úgyhogy ha minden igaz, elmegyek oskolába. De most már önként.

A forrasztás


Hogy, hogy nem, ennek a Muskóczinak mindig alkotó kedve volt. A technika nagyon lenyűgözte, mihelyt a keze ügyébe került.
Egyszer, amint járt kelt a városban, volt a Március hat utcában egy játékbolt, és addig addig jött ment, amíg hogy, hogy nem, de oda is betévedt. Nem volt Muskóczinak pénze, nem is volt szándékában semmit sem vásárolni, de gondolta, ha éppen ráér, miért ne legeltetné legalább a szemeit? Ki tudja milyen újdonságok jelentek meg a játékbolt polcain, vitrinjein? Kár volna lemaradni valami újdonságról.
Aprólékosan megnézett mindent, ismerte már minden zegzugát a játékboltnak, pontosan úgy nézte a kirakatokat, mintha számügyre venné a változtatásokat, illetve, hogy minden a helyén lenne e? Mert szó köztünk maradhat, de elég sok játék megtetszett ennek a Muskóczinak, és ha valaki azt mondta volna neki, hogy megkaphat a sok közül egy játékot, hát biza bajba került volna, mert azt sem tudta volna melyiket válassza inkább és melyikről mondana le. De mivel senki nem állt elő ilyen ötlettel Muskóczinak, maradt a nézelődéssel.
Sokszor mikor betévedt Muskóczi a Március hat utcai játékboltba és sokáig nézelődött, az elárusító néni türelmetlenné vált és kérdezte, hogy akar vásárolni valamit vagy se? Pedig Muskóczi meg sem szólalt, csak nézte a polcokat és vitrineket.
Most is, ahogy szemeit legeltette a polcokon, mit vesz észre? Egy összeszerelhető zsebrádiót!
Nahát inkább ne látta volna meg Muskóczi azt az összeszerelhető zsebrádiót. Mert most már nemcsak az ő baja gyűlt meg, hanem az apukájának is, hisz egész áldott napokat csak arról az összeszerelhető zsebrádióról ábrándozott.
Mondta neki apukája, hogy: „Muskóczi fiam, csillagom, szeretném neked megvenni azt az összeszerelhető zsebrádiót, de sajnos nincs hozzá pénzünk”.
Muskóczi is mondta: „Tudom, hogy nincs pénzünk, de azért beszélhetek róla, nem?”
S akkor mondta apukája: „Igen, beszélhetünk róla.”
És beszélgettek a zsebrádióról.
Egyszer, nemhogy megvegyék, hanem csak azért kérlelte Muskóczi apukáját, csak annyira nézzenek be a Március hat utcai játékboltba, hogy kérdezze meg a pultos nénit, ha az az összeszerelhető rádió csak játék, vagy igazi rádió? Szólni is fog? Rendesen, mint egy igazi zsebrádió?
Na jó, mondta Muskóczi apukája, csak azért nézünk be, hogy megnézzük.
Be is mentek a játékboltba, és Muskóczi apukája lekérte a polcról az összeszerelhető zsebrádiót, hogy közelebbről megtekintse. Váltott pár szót a pultos nénivel és mindketten sűrűn bólogattak, hogy bizony az a zsebrádió, ha rendesen összeszerelik, igazi, azaz szólni is fog. Igaz, hogy csak középhullámon fogja a jeleket, valószínű bejön rajta a két rádió adó.
Nahát, Muskóczi egyből büszke lett, hogy ugyebár, milyen éles szemei vannak, hogy rögtön kiszúrta a jó dolgot, és valamiért sejtette, hogy az egy igazi rádió, nemcsak játék, hisz az ára is egyértelműen arra utal, hogy ez már nem csak egy szimpla játék.
Sokáig nem beszéltek aztán a rádióról, most már mindenki előtt tiszta volt, hogy kell az a rádió, csak ki kell várni az idejét.
Várt is Muskóczi türelemmel. Egy zokszó nem sok, de annyi sem jött ki száján, csak néha elment a játékboltba, hogy szemügyre vegye, ha még megvan az a zsebrádió, nehogy elfogyjon.
Egyszer aztán látja Muskóczi, hogy apukája hozott egy transzformátort.
Kérdezte, az minek kell? Hát arra kell, mondta Muskóczi apukája, hogy forrasztó pisztolyt csináljunk, mert enélkül hiába veszik majd meg a zsebrádiót, nem tudjuk összeforrasztani az alkatrészeket.
Bizony értékes hetek múltak el a forrasztó pisztoly elkészültéig, Muskóczi minden lépését figyelemmel kísérte, hogy mit csinál az apukája.
Először szétszedte a transzformátort, majd letekert róla egy csomó drótot, amire azt mondta, hogy az a szekunder tekercs. Hogy a primer tekercs megmarad rajta, de a szekundert lecserélik. A vékony és sok tekercses szekunder helyébe irtó vastag drótot tekert és csak pár menetet. Hogy nem a Voltok számítanak, hanem az Amperek. Nagy Amper kell ahhoz, hogy majd egy vékonyabb rézdrótot annyira felmelegítsen, hogy majd a forrasztó cin megolvadjon. Enélkül a forrasztó pisztoly nélkül lehetetlen az elektronikus alkatrészeket ráforrasztani a nyomtatott áramkörre.
Muskóczi először az életben érezte úgy, hogy valami nagyon fontos dolognak a közepére csöppent és hogy ezt nem lehet csak úgy elsietni. Figyelmesen és türelmesen várta ki az idejét.
Összeállt a transzformátor egy nap, nagyon szép fa nyelet is készített neki Muskóczi apukája és ki is próbálták. Nagy örömükre működött a forrasztó pisztoly.
Aztán azzal az ötlettel állt elő Muskóczi apukája, hozott valakitől egy rossz rádió panelt, hogy addig is, amíg lesz pénz megvenni az összeszerelhető zsebrádiót, azon gyakorolhatja a forrasztást. Szépen leforrasztja az alkatrészeket és gyufás skatulyákba szortírozza őket. És mire meglesz a zsebrádió, már forrasztani is fog tudni.
Úgy is lett. Lelkesen forrasztott Muskóczi egészen késő estig, mihelyt hazajött az iskolából, néha még enni sem ért rá, rögtön nekiállt forrasztani.
Szerette az olvasztott gyanta szagát, és szorgosan gyűjtötte gyufás skatulyákba az alkatrészeket és álmodozott, hogy milyen lesz majd a saját zsebrádióját megépíteni.

A Zöld terem










Végül mégis meglettek a képek.
Asztalosilag nem egy nagy alkotás, noha volt vele munka. Főleg a dizájn miatt tettem közzé.
A hangulat és berendezés tervezése Ildikó műve. A lámpákat is ő csinálta. Nagyon hangulatos.
A fali mintázás is az ő műve. A minta sablonokat is ő készítette.
Érdekes az ablak fölötti csőtakaró deszka (ezt én csináltam), merész gondolat volt felszámolni a környékünkön elhagyhatatlan függöny gondolatát. Elvégre egy nyitott hely ez, nincs szükség intimitásra.
A falon a poszterféléket is én szereltem fel, az ajtót is megjavítottam, meg voltak ereszkedve sarkaiból, a padlóba már centis vájatot reszelt, ahogy súrolták az évek alatt.
Nem tudom hogyan sikerült, ilyen is ritkán történik velem, hogy noha többször kiszámoltam, de ez alkalommal kétszer annyi lábat vágtam ki mint kellett volna. Kissé gyanús volt nekem, hogy annyi lábat kellett vágjak, tehát a tudat alatt jelzett valami, hogy nincs rendben a Világ dolga, de elkönyveltem, hogy nehéz az élet az erdő mellett lakni. Aztán csak nem akartam hinni, hogy megmaradt annyi láb. Elkezdtem aggódni, hogy esetleg nem vágtam elég polcot?
Na jó kis móka volt.
Egyértelmű: öregszem...
Csak legközelebb egy faház helyett ne kettőt csináljak... muhahahaaaa.

Eszembe jutott, hogy szüleim nyomorúságukban szokták mondani egy egy ismerősünknek, ha bejelentették, hogy átjönnek egy kávéra, hogy tiszteletükre megnyitják a zöld szobát, mert a pirosban a görl sajnos nem takarított még az éjszakai buli után. Nem baj, szóltak vissza telefonon, csak lehessen helikopterrel leszállni mellette, a többi részletkérdés, ezegyszer eltekintenek felette. Valahogy így mulattak akkoriban szüleim.
Mit mondjak? Én is megnyitnám néha a zöld szobát ha lenne ki helikopterrel ide leszállna. Mert az se lenne nagy gond. De ma az emberek már nem értik se a viccet, sem a barátkozást. Sajna....

A kertészkedés


A kertészkedés


Mit gondolt, mit nem, Muskóczi eldöntötte, hogy epret ültet. Nagyon megkívánta az epret, és úgy elgondolta magában, hogy ha lesz saját eprese, mikor megkívánja, csak besétál a kertjébe és a legpirosabb eprekből addig fog majszolni, amíg megfájdul a keze.
A kerti munkákhoz való tapasztalat hiánya nem volt ok Muskóczinak a restségre.
Ki is tervezte azt nagy gondosan, hogy nem ugrik bele csak úgy hűbelebalázsosan a dologba, hanem óvatosan, az első évben csak pár hajtással kezdi, aztán ha beválik, akkor a következő évben fejleszteni fogja.
Így hallotta mindenkitől, hogy egy vállalkozást gondosan elő kell készíteni és okosan ki kell gondolni.
Talált is az udvaron egy kis napsütötte földterületet, szorgalmasan felásta, kigereblyézte a nagyobb kavicsokat, szépen egyenesre hozta, és elültetett húsz eper hajtást, amit a piacon vásárolt, nagyon olcsón egy embertől, aki a hajtások mellé még ültetési és nevelési tanácsokat is adott Muskóczinak.
Meg is öntözte az elültetett eper palántákat és minden nap meglátogatta, hogy hallám megfogantak e, illetve ha igen, fejlődnek e rendesen?
Pár nap után Muskóczi izgalomba jött, mert észrevette, hogy az eper palánták új leveleket hajtanak. Nagyon örvendett, hogy fáradságos munkájának kezd meglátszani az eredménye. Az eper palánták napról napra terebélyesedtek, Muskóczi pedig rendszeresen öntözte és gyomlálta, hogy a gyomok ne szaporodjanak el az epresében.
Közben, felbuzdulva a kertészet adta örömtől, az epresét szépen bekerítette ilyen hulladék lécekkel, hogy az arra bóklászó kutyák ne tapossák szét a törékeny, gyöngéd eper palántáit.
Nemsokára beköszöntött a nyár is, az eprek szépen kilevelesedtek és egy reggel nagy örömmel vette észre Muskóczi, hogy megjelentek az első kis zöld eprecskék.
Izgalommal leste nap mint nap, amint gömbölyödnek, kövérednek a zöld eprek, és alig bírta kivárni az első pirosra ért szemet. Már meg is találta a legnagyobb eperszemet, amely minden bizonnyal a leghamarabb fog beérni, és az lesz az első, amit megkóstol.
Mint minden vállalkozásban, a kezdőknek az első szerencse dukál mindenképp.
Az egyik reggel Muskóczi leszedte az első beért eperszemet és jóízűen elfogyasztotta. Szorgalmas munkájának a gyümölcsét élvezte. Alig várta, hogy a következő, már rózsaszínbe burkolózott eperszem is beérjen. Már látta lelki szemei előtt, hogy milyen jókat fog belőlük zabálni.
Egyik reggel, vizsgálódás végett az epresébe ment Muskóczi, és döbbenetes szomorúsággal állapította meg, hogy az epreinek a beérésére nemcsak ő pályázik, hanem a csigák is. Hiába kereste a csigákat, sehol nem találta őket, viszont az összes beért eper pirosabb részeit szépen kivájták a csigák az éjszaka leple alatt.
Ahogy egy eper kezdett pirosodni, ékszaka a csigák megették azt.
Hej de elszomorodott Muskóczi, hogy ő erre nem gondolt, hogy a csigák ilyen gonoszak. Egy szemet se hagynak neki sosem. Csak beleharapnak az érő eperbe, aztán már be sem tud érni a többi része, mert elromlik.
Törte a fejét rendesen Muskóczi, hogy miként cselekedjen, mit találjon ki, hogy a csigákat rávegye, ne csúfolkodjanak az ő epreivel?
Hiába szedte össze a csigákat és elengedte őket messze a kertjétől, reggelre új csigák lettek és újból megdézsmálták epresét. Hiába öntözte csalánlével az epreit, attól a csigák még kövérebbek lettek. Hamut is szórt a palántái közé, de attól sem rettentek meg a csigák. Úgy látszott, nem tud megszabadulni a csigáktól, és már már lemondott a kertjéről Muskóczi.
Egész nyáron, egy falat eper nem sok, de annyit sem evett meg Muskóczi az első eperszem óta. Eljött az ősz, aztán a tél, Muskóczinak elment a kedve a kertészkedéstől.
Egész télen csak töprengett és gondolkodott, hogy mitévő legyen.
Ahogy aztán megjelent az első reménykeltő napsütés, a madarak csiviteltek a fákon, a zöldek is elkezdtek hajtani, Muskóczinak is új korszakalkotó terve kerekedett.
Az eper palántái közé saláta magot hintett, és mire beért volna az eper, már hatalmas saláták terebélyesedtek mindenfelé, amiket a csigák nagy előszeretettel zabáltak. Annyit ettek a salátákból, hogy csak úgy feldagadtak és már nem volt kedvük az eperhez. A saláta ízletesebb volt számukra és volt is elég belőle, csak úgy, egyfolytában rághatták és sosem volt vége a saláta levélnek.
Nosza megörvendett ennek Muskóczi, és nagyon büszke volt magára, hogy ezt kitalálta és hogy ez a módszer működik.
Mert ugyan azért bele bele csippentettek a csigák az eperbe is, de miután rájöttek, hogy könnyebb a salátán csak úgy elterpeszkedni és lustán csak zabálni, inkább azt választották. Így Muskóczinak lényegesen több eper jutott.
És így, évről évre Muskóczi egyre tapasztaltabb kertész lett és egyre több mindent ültetett és egyre több mindennek örvendett.

Muskóczi helyét keresi


Muskóczi helyét keresi a nagyvilágban.

Már gyermekként kikívánkozott belőlem az íráshoz való kényszer.
Nem a tehetségből fakadóan, hanem a történet megírásával járó izgalomból.
Ha elolvastam egy mesét, rögtön folytatni akartam. Sőt, ha nem tetszett egy mese vége, átírtam. Elkallódtak azok az írásaim. Valószínű annyira gyermetegek voltak, hogy apám nem tartotta érdemesnek megtartani őket.
Apám egy művelt és tanult ember volt. Nyomába nem léphettem. De nem is volt célom. Ő egy más világról beszélt, ami a mi világunkban még mesének is hihetetlen volt. Hogy jó volt az iskola, szerettek járni, jók voltak a tanárok, s ilyenek. Az én időmben nem tudom, hogy jók voltak e a tanárok, de nekem nem volt jó az iskola és nem szerettem járni. Valószínű egy barbárabb ősöm genetikai képlete csöppent az enyémbe.
Nagyon szeretett minket, gyermekeit apánk, és e miatti aggodalmában elég sokszor felhozta szégyenszemre gyenge ismeret és tudás vágyunkat.
Sosem felejtem el, egyszer azt mondta, hogy tiszta szégyen, nem tudok még talán kétszáz magyar szót se. Hallgattam nagyokat, mert igaza volt. És talán ma is hallgatnék.
Szóval, nem a tehetség, nem a magyar nyelv és irodalom iránti vonzalom vagy tehetség íratja velem a napi két három oldalamat, hanem valami belső, megmagyarázhatatlan kényszer.
Erre a kényszerre rátesz egy lapáttal az is, hogy nem találok olyan irodalmat, ami lenyűgözne engem. Ja persze, olvashatnám Passuthot. De nem olvasom. Untat. Az nekem már magas, ezt belátom.
Én a minden napos történések megfigyelője vagyok. Szeretem a kézzel fogható, tanulságos történeteket. Akkor is, ha azok a sztereotípia határaiban íródnak.
Emlékszem mekkora csalódás volt nekem a „Réztábla a kapu alatt”. Mert ugye, a kamaszkorból kifele, katonaságon túl, a Jókai, Móricz és Mikszáth iskolán nevelkedve, proletár köreinkben illett az angol besztszellereseket olvasni. Így, hajtva a kor és szűk társadalmi miliőm divatjától, elolvastam pár angol írótól is ezt azt. Hát mit mondjak? Kiábrándító volt. Sosem hittem volna, hogy annyira kicsinyes és fantáziátlan is lehet egy angol író. Gyakorlatilag osztották a semmit. Legalábbis az addig olvasott magyar írókhoz képest, a Thomas Hardy, meg a A.J.Cronin, kismiskák. Mika Waltari, a finn író, na az tetszett. Nagyon szép történeteket tudott írni. A Hemingway az kifejezetten nem tetszett. Aztán mikor nézem ezt a Harry Potteres irodalomfélét és hogy mekkora filmipar lett belőle, nem tudom eldönteni, hogy futurisztikus avagy apokaliptikus jelenség tanúja vagyok?
Tehát, ha Kós Károlyt olvasok, vagy bármi mást, ami lenyűgöz, kell egy pár nap, amíg újra elkezdem leírni gondolataimat. Mélyen meghajolok szégyenemben és kussolok. De aztán ha elém jönnek ezek a gyűrűk uraságok, hirtelen fellángol bennem az írhatnék, hisz ma már senki nem ír valós, kézzel fogható történetet!
Így született meg a karikatúráimon keresztül a Muskóczi történetei elgondolás. Mert egy adott percen azt láttam rajzaimon, hogy beszélni akarnak, elmondani egy egy történetet a naiv, cinikus, esetlen megjelenésük révén.
S akkor miért ne?
Nézegetem a gyermek, illetve ifjúsági kortárs irodalom kiadványait, és valahogy úgy érzem magam, mint az a cipős menedzser, ki elmegy Afrikába és felfedezi, hogy ott mennyi cipőt el lehetne adni, hisz ott mindenki mezítláb jár!
Hogy nincs, és kéne. És nekem itt vannak a begyemben, a torkomon, a kezeimben a korszak alkotó történeteim, amikhez képest a Harry Potterek zérók.
A Harry Potterizmus az entertainment legnagyobb kamuja. Igaz, hogy csak a filmeken keresztül ismerem, mert a fiam révén mindegyiket láttam, de nekem az pont elég, hogy tudjam miről szól. Az ember csak tátott szájjal nézi a vizuális effekteket, de még annyi elégtétel sem ingerelődik a nézőben, mint mikor Jason Statham jól el agyabugyál néhány gonoszt.
A harrypotterizmus melegágya a majdani szektásodásnak. Mint a Mikulás. Hadd higgyen a gyermek valami jó és szépben, amíg kicsi, mert aztán ha megnő a realitás úgyis felébreszti. De minek hitegetni a kölyköket? Hogy fejlődjön a fantázia világuk? Miért, ha a fiúk faragnak, a lányok meg hímeznek, attól a fantázia világuk szegény maradna?
A gyermek butítás és a veszedelemtől való mű megóvása tulajdonképpen a modern kor nevelési csődje, rá kell vére mutatnunk a sebre, hogy a szülők annyira el vannak kábítva a színadta világtól, hogy unják a gyerekkel való foglalkozást. Unják, mert nem is tudják hogyan kell. Én sem tudtam. Ez az igazság. És lassan már senki nem tudja, így jelennek meg ezek a „szakmai” berkek. Ahol pszichológiailag felépítik a modern gyermeknevelést. Ennek eredménye a harrypotterista gyűrűkurazása, ami aztán folytatódik a trónok harcában. Egy olyan világképet vetítve ki, mely tele van természetes intrikával, gyűlölettel, mohósággal és ennek megoldása a varázslat, illetve a gyilok. És természetesen sosem derül ki, hogy mégis, ki és miből él? Minden csak úgy van.

Tehát nincs ami alázatra és elcsendesedésre serkentene engem, így kikívánkoznak belőlem a Muskóczi projektek.
Ez már úgy megérett bennem, mint egy munka, egy székjavítás, hogy mindenképpen meg kell csináljam.

Hogyan tovább? A megírása után, kivel, mivel adatom ki? Egyáltalán lesz e kiadó, kit érdekel majd? Ebből a szempontból nagyon szkeptikus vagyok, de valószínű elkezdek majd húzogatni szálakat itt a dévai Corvin kiadónál, ők tudtommal foglalkoznak gyermek irodalom terjesztésével is. Ha nem más, a kiadás költségeit én fogom állni, viszont akkor felmerülnek bennem komoly kételyek. Ezekről majd talán máskor írok bővebben.

A fiamnak tetszik a Muskóczi projekt, nagyon biztat. Elolvasott vagy két történetemet és azt mondta eszméletlen jók. Hogy most csak megveregette ősének a hiú vállát, ki tudja, de akkor nagyon jól csinálta, mert elhittem. Igaz, hogy nagyon akartam is hinni.
Sőt, ötletekkel állt elő a fiam, hogy csináljak kontot a Patreon oldalon, és számomra meglepő részletességgel felvázolta a lehetőségeket, hogy miféle támogatásokat lehet kieszközölni, és hogy ne kéregetés legyen, milyen juttatásokat, milyen elkötelezettségeket bevállalni fejükben, legyen szó egy eurós támogatásról, három, öt, tíz vagy akár ezer is. Hogy ne nézzem a Patreont mint egy kéregetős felület, hanem egy reklám felületként, illetve piac kutatásként kezeljem.
Szóval elgondolkodtam. Létre is hoztam egy fiókot a Patreon oldalon, de még egyelőre morális harc dúl bennem, hisz egész életemben az elvégzett munka béréért dolgoztam, sosem vártam el könyöradományt meg ilyenek, sosem folyamodtam olyan kölcsönért, amit előbb vagy utóbb nem tudtam kamatostól megadni.
Viszont az a gondolat, hogy esetleg (mondom: esetleg) lenne egy valamilyen megélhetésbarát jövedelmem mondjuk egy ilyen Patreonos cuccon keresztül, hogy akkor mihez is tudnék kezdeni ezzel a kispolgári „Mugoart” pszeudointelektuális tevékenység csoportommal, mely átfogná az asztalos tanítás, az írás, a rajz, a dizájn, a hangstúdió próbálkozásait?

Mert hogy öregedő csontjaim egyértelműen ropognak, a fizikai munkára egyre kevésbé vagyok lelkes, ezek a gondolatok egyre erősödnek bennem és eléggé kikívánkoznak.

És itt van az a rész, hogy reggelizem és lemegyek a műhelybe a napi öt órámat ledolgozni és közben ezeken agyalok.

Az elfüstölt barátság


Az elfüstölt barátság


Történt egy nyári vakációban Muskóczival.
Egy szép napsütötte délelőtt Muskóczi új labdájával és még két szomszédbeli pajtásával kimentek egyet labdázni. Egyik neve Csergi, a másiké Tibi volt. Nagyon jót futballoztak egyet.
Egy idő után elfáradtak. A végén Csergi odarúgja a labdát Muskóczihoz és valamit súgott Tibinek. Úgy tűnt, hogy ketten elmenni készültek valahova.
Muskóczi megkérdezte: „Hova mentek?”
Csergi visszafelelt, hogy: „Nem a te dolgod!” Tibi elégedett vigyorával jelezte, hogy tényleg úgy van, ahova ők menni készülnek, Muskóczinak semmi köze.
Nahát Muskóczi nagyon kíváncsi lett, hogy mi lehet az, amihez neki semmi köze nincs? Azért vissza kérdezett, hogy nem e mehetne velük ő is?
Nevetett Csergi, hogy: „Mit képzelsz köpcös, amire mi készülünk, az csak felnőtteknek való!”
Elszomorodott Muskóczi azon, hogy őt úgy lekicsinylik, pedig alig csak egy évvel volt kisebb mint Csergi és Tibi.
Tovább erősködött Muskóczi, hogy ő is képes arra, amire ők, hisz elég nagy már ő is. A tizenkettőt betöltötte már, nem gyerek.
Vihogtak egyet Csergi és Tibi és azt mondták: „A te bajod, de aztán nekünk ne pofázz, és ne árulj be minket!”
Rendben!” Mondta Muskóczi és már előre kíváncsi volt, mi lehet olyan sejtelmes és izgalmas amire pajtásai készülnek, hogy más nem tudhatja meg. Ki tudja milyen rendkívüli titkokba fogják beavatni?
Elindultak hát a tömbházak közt sietve a napsütötte délelőttön. Muskóczi is igyekezett a labdával a hona alatt, noha ducisága révén nem tudott olyan fürgén menni, mint sportosabb alkatú pajtásai. Loholva, kiizadva, de azért derekasan tartotta az iramot.
Egyszer csak kijutottak a tömbházak mögül, egy építő telep felé vették útjukat, Muskóczi már nagyon izgatott volt, hisz magától sosem ment ennyire messze otthonától.
Egy hatalmas árokhoz értek, ott leereszkedtek és a fenekén haladtak egy darabig a hatalmas, agyagrögökön bukdácsolva, mígnem egy irdatlan nagy kanális csőhöz jutottak. Akkora volt a beton kanális cső, hogy egy ember állva vígan elfért benne. A vége nem is látszott, a cső befele elsötétedett.
Muskóczi egy kicsit óvatosabban lépett tovább, megállt a cső bejáratánál, míg pajtásai beljebb merészkedtek. Olyan tíz méternyire megálltak, ők sem mentek tovább.
Na mit szólsz ehhez, Muskóczi?” kérdezte Tibi. „Nem mersz bejönni, mi?”
Hova vezet ez a kanális?” kérdezte Muskóczi.
Egészen a folyóhoz vezet.” mondta Csergi és elkezdet a zsebében kotorászni, majd egy csomag szivarat és gyufát vett elő.
Mindketten szivarra gyújtottak és sandán néztek Muskóczira, hogy mit szól hozzá.
Muskóczi csalódottan jött rá, hogy az egész ígéretes izgalom nem volt más, mint a világ szeme elől elbújni és rágyújtani. Hát ez volt olyan sejtelmes és felnőttesen fontos?
Muskóczinak nem volt idegen a szivar, hisz szülei egész nap szivaroztak. Nem tudja elfelejteni azokat a kora reggeli köhögés görcsöket, amikkel őt felköltötték minden áldott nap. Úgy sajnálta szüleit, hogy megfogadta, soha az életben nem fog szivarozni.
Nem kérsz?” kérdezte Tibi.
Nem!” mondta Muskóczi határozottan.
Miért? Félsz? Nem kell megmondani senkinek!” így Csergi.
Nem azért....” mondta Muskóczi búsan, és nem mondott semmit. Csak a kopott cipő orrát nézegette.
Elszívtak Csergi és Tibi két két szivarat, aztán sűrű fenyegetések közepette otthagyták Muskóczit, mondván neki, hogy ha eljár a szája, megverik.
Muskóczi nagyon bánatosan ment haza, hogy ezennel elvesztette két pajtását. Mert azután sosem hívták sehova, se futballozni se máshova.
De hogy őszinték legyünk, az eset óta Muskóczinak sem volt már kedve hozzájuk. Főleg az esett neki rosszul, hogy megfenyegették őt.
Hát így lett a barátságukból egy elfüstölt barátság.

Mikielők


Ebben a bejegyzésben az „ezospiri” jelleg legfeljebb morzsaként jelenik meg. Nem ajánlom azoknak, akik megváltásra áhítoznak.
Az asztalos technikázik. Me' hétvége.

Főleg magammal szemben akartam ezt a tisztánlátást, avagy a mikrofon előfokos mítoszt megfejteni.
Főleg a kezdő körökben -láttam ezt asztalos szinten is- nagyon hajlamosak az emberek a cuccok misztifikálására. Persze ehhez hozzájárulnak a „szakik” fennhéjázó stílusuk is, hogy: mitttucc te zöldfülű, hogy mitől döglik a légy?
Még a jártas ember is bele bele esik ezekbe a misztifikált nézetekbe. Néha engem is elkap a szélkereke ennek a dolognak. Az igazság az, hogy jó megbújni valami mögé. Amikor egy kliens erősködik, hogy jobban tudja mint a szaki, akkor célszerűbb meghagyni hitében. A profi dílerek ezeket fel is tudják használni a maguk hasznára, hogy a kliens élelmes megfigyelőképességére, mint tűzre olajat öntve felmagasztalja bölcs meglátásait, és ki más, mint ő az aki ennek eleget tud tenni. És imigyen a kliens mintegy tükörben csodálván magát meggyőződik a szaki felettébb misztikus voltáról, mint aki direkt a frigyládából kapja az isteni Igét.
Mert hát csoportokban próbálkoztam, hogy de uraim, a valóságban mennyire nagyok a különbségek a mikrofon előerősítő fokozatok közt? Melyiket vegyem? Persze, hogy egyértelműen a magasból leszóltak, hogy hát mit is gondolok én, természetesen a minőség egyenesen arányos az árával. Hogy ezek a belépő szintű cuccok természetesen szemetek, gagyik. Azokkal aztán semmiképp. De semmiképp. Mert hatalmasak a különbségek.
Hát én ezen évek óta rágódom és eszem magam, mert hát bármit felvenni először is kezdődik a mikrofonnal, aztán az előfokkal. A „szakma” meg rendesen kiadta magából a tömény miszticizmust. Ha rákérdeztél egy szakira, hogy de mitől jobb a tízszer annyi, elkezdett görbékről és hercekről beszélni, természetesen, hogy semmit se értsek. Mikor hallom a mixét, én Botfül de genere Mintia nem hallok semmi különlegest.
Noha tele van a jutub olcsó mikis, előfokos bemutatókkal, azok valamiért nem akarnak hitelesek lenni, mert valószínű igazak.
Behringer miki előfok
Sokadik befektetésem eredménye egy kis lámpás mikrofon előfokozat, melyre néhol a szakma is rábólintott, azzal az epés megjegyzéssel, hogy az árához képest elég jó.
Erről jut eszembe, hogy egy eléggé gethes román egyszer megjegyezte rólam, hogy nagyon rendes ember vagyok, csak egy fogyatékosságom van, hogy magyar vagyok. Az ilyen megnyilvánulás persze csak gethes szinten szokott talajra találni, mert általában az értelmes román sosem mondana ilyet. De valahogy ilyen ez a szakmai gethesség is, hogy hát jónak jó, de olcsó. Na szóval.
Kaptam egyet, gyanúsan olcsón árulta valaki, mivel nem volt nagy összeg, belemásztam.
Nem kellett csalódnom, vadi új a cucc, tökéletesen működik, habár az első próba alkalmával beszartam, mert nagyon sercegett, gondoltam ezért adta el, valami hibája van. De aztán -miután többször tisztahiába szétszedtem- rájöttem, hogy én voltam a balfasz, beállítás kérdése volt. Ez van, amikor egy cuccon sok a gomb, a bütykös gondolkodású reszelt tenyér összegabalyodik közöttük.
Audio-technika MB 5k dob mikrofonok és a Gretsch pergőm
S akkor jött a gondolat, hogy a legtisztább összehasonlítani a meglévő három mikielőfokomat, hogy egy típusú mikrofonnal egy forrást felvenni, jelen esetben a pergő dobomat, mert az a legkényesebb része a felvételnek. Nosza ráirányítottam az ugyancsak másodkézből vett Audio-technica MB 5k-s dobmikrofonjaimból hármat a pergőmre, és mindegyikre rákötöttem egy egy mikrofon előfokot. A Motu 828 mk II firewire hangkártyában levőre, az Eurorack 2442 Fx-pro keverőben lévőre és az újdonsült Behringer tube ultragain mic 200 miki előfokra. Az összest átvittem a Motu hangkártyán keresztül a Cubase elements 8 virtuális keverő pultomra és külön sávra vettem mindenik előfokot.
Be/Ki dB-ket lehet nézni rajta
A gain beállításokat próbáltam valamennyire egyformára tekerni, szemre a kijelzők egyformák voltak. A mellékelt képen látszik a bemeneti illetve a kimeneti jel erőssége. Nagyon kevés az eltérés. Az a pár tizedes teljesen hanyagolható. Én mondom.
Direkt nem csináltam semmiféle utólagos keverést. A jel természetessége érdekelt engem, hogy már eleve hogy állnak hozzá a három különböző generációjú mikrofon előfokok? Hogy most ezekre miért mondják, hogy gagyik, nem egészen értem. -50 dB nél én nem hallok zajt. Hogy most egy profi nem zajong -70 db-nél se... be serious. Nincs olyan hangszigetelt terem, ahol akár a -30 dB zajt érzékelni lehetne. Tehát ez nem érv. Mindegy.
A képen látható, hogy a -0.3dB bemeneteli szintre lett egy -5dBes jel. Általában ezeket a felvételeket normalizálni szoktam használat előtt, -6dB-re, hogy könnyebb legyen a keverés, mert maszterolás előtt az összhang (mix) -6 dB kéne legyen, hogy lehessen a végső kimenetig a kompresszorokkal modernfülbiztossá tenni. Tehát a felvétel az én meglátásom szerint tökéletes. A hang rajz jele is szép. Öröm nézni.
Bárcsak lett volna a Beatlesnek is ilyenje.
Simán, semmiféle beavatkozással, lehallgatva a három felvételt, esküszöm, hogy semmiféle különbséget nem hallok. Most vagy én vagyok kevésbé ráhangolt, gyenge a fülem, vagy tényleg nincs a három hang közt akkora különbség, ami konkrét és ne esetleges filozófikus lenne.
Bárhogy legyen, én megnyugodtam, hogy ezen a szinten ennél jobbat nem lehet kihozni. Nekem legalábbis tökéletesen megfelel, és végre megállapodhatok mikrofon előfokilag, hogy ami tőlem telt megtettem. Nincs amiért felettébb áltassam magam, vagy kacsintgassak más előfokok fele. Mondhatni ez a három cucc legalább harminc évet ölel át az elektronikus cuccokéban, tehát nincs értelme az elkövetkezendő ki tudja hány évre aggódni előfokilag.
A Motu 828 mk II hangkártyám,
a stúdióm lelke...
Eurorack UB2442 Fx-Pro analog keverőm
Csak a mikielőfokokat használom róla.



Mikrofonilag még azért szeretnék egy rendesebb tér mikrofon párat, az úgynevezett overheadoknak, ami a cintányérokat veszi le főleg, de nemcsak. Ezt is inkább a lelkem nyugalmának. Mert mikrofonilag is volt egy kis pozitív csalódásom.
Egy gitárpedál cserébe kaptam egy Shure sm 57-es mikit, hogy ideális gitárkombót, pergő dobot felvenni vele. Ára kb annyi volt, mint amennyiért vettem az öt mikrofonos audio-technika szettet. Elvártam volna, hogy szebben „szóljon”. Nem tudom hogyan, de szebben. Hát nagy volt a döbbenet, hogy semmivel, de semmivel nem szólt jobban, mint az audio-technika. Jel erősség, dinamika, minden ugyanaz.
Mellesleg a legjobb pergő hangot egy ugyancsak olcsó behringer térmikivel vettem fel. Noha mindenki szent esküvel, szívre tett kézzel fogadkozik, hogy a világ leggagyibb mikrofonja, nekem nagyon tetszik ennek a pergőképe amit felvesz. Valószínű ízlések és pofonok kérdése.
Ezt a dilemmámat próbáltam egy kis videóba vágni, jutubos oldalamon közzétettem. Valószínű mint hamis próféta leszek elkönyvelve. De leszarom. Nincs nagy valószínűsége, hogy bárkit is érdekelne, de én legalább letisztáztam magamnak.
A videóba szándékosan nem vágtam öndicsőítő részeket, próbáltam szárazon és egyszerűen feltárni az eredményt. Aztán mindenki tegye hozzá a maga vallását.
Cubase Element 8 projekt ablak.